01 A DÖNTÉS HATALMA

Lassan baktattam le a lépcsőn. Megint esik az eső. Csodálatos.
Folyamatosan az e éjszakai álmom járt a fejemben. Ezek rémségek nem csak éjszaka nem hagynak aludni, nappal is folyton ezeken pörgök. Ami nem is csoda, azt nézve miken mentem keresztül.

Megmasszíroztam a halántékom a szabad kezemmel, és halkan sóhajtottam egyet.

Miért? Miért én? Miért...Őt?

A kezemet a koszos falra tapasztottam, és megtámaszkodtam, mielőtt előrebukok.

Megölhettek volna mást is, miért Brice-ot kellett?! Miért kellett a Bataclanban is lövöldözni?!

- Elég!

Mikor leesett, hogy tényleg jött ki hang a számon, a szemem kikerekedett, és könyörgő tekintettel meredtem a lépcsőfordulóban álló nénire.

Nem beszéltem jó pár hete. Nem ment. Nélküle nem.

A néni, aki a felső szomszédunk volt továbbindult. Az a tipikus vénkisasszony volt, aki utálta a gyerekeket. Legalább is velem mindig lekezelő volt.

3 lépcsőfok...2...még 1...

Összeszorított szemmel vártam, hogy nagy ívben kikerüljön, és az orra alatt motyogva szidja a fiatalokat. De ehelyett amikor mellettem haladt el, végsimított a kabátom ujján. Megrezzentem az érintésétől, és hitetlenkedve feléfordultam.

- Tegnap beszéltem anyukáddal. Sajnálom, hogy elítéltelek.

Utálom ha sajnálnak. Ki nem állhatom. Ennél már csak azt bírom kevésbé, ha valaki sajnáltatja magát.

Nem válaszoltam. Szigorúan magam elé meredtem. Két hét.

Nem most fogom elkezdeni a bájcsevejt.

Madam Lacoste végül nem faggatott tovább. Meggyötört léptekkel haladt az 5. felé. Üveges tekintettel néztem legjobb barátnőm nagymamája után. Ő se mai csirke.

Halványan elmosolyodtam ezen a gondolaton. Újra a lépcső alja felé néztem, aztán megfordultam, és határozott léptekkel szaladtam a padlás felé.

Nem. A bevásárlás várhat.

Egy gyönyörű tornamutatványt bemutatva estem el, jól bevágva a térdem.

Egy pár fekete bakancs állt meg a fejem mellett. Heh... Most jönne az a rész egy romantikus könyvben, hogy a főhős találkozik az élete szerelmével, miközben az felsegíti és elvesznek egymás tekinetében. Csakhogy az életem nem egy elcseszett tündérmese.

Lenéző pillantással súlytottam az illetőt, miközben feltoltam magam ülő helyzetbe és miközben megdörzsöltem sajgó térdem, folyamatosan azon agyaltam, hogy most mivel fog beoltani.

Na, most mit találtál ki, Rey?

- Kényelmes, ringló?

Rohadj meg.

Hónapok óta zaklat ezzel. Bár, ha szigorúan vesszük, csak az én hibám. Kellett nekem egyhetes szilvát enni nyári melegben.

Szóval amíg én felnyársaltam a tekintetemmel a srácot, addig a kezemet megragadva felhúzott álló helyzetbe. A térdem marhára fájt, de nem törődtem vele. Teljes erőből belerúgtam Rey bokájába, majd elégedetten mosolyogtam - magamban -  miközben ez a fogyatékos begörnyedve küldött el melegebb tájakra.

Tovább folytattam utam a tető felé. Persze Rey egy pillanatot se hagyhatott ki, hogy piszkáljon.

-Szarjá' sünt, Ann!

A középsőujjam kinyújtva intettem neki, majd futva haladtam felfelé.

***

Kimásztam a kopott tetőablakon, és akaratlanul is eszembe jutott a Lope néni.

A képek nem fakultak ki, pedig anya mindig a legnaposabb helyre állította őket. A sors kezére bízta őket - mert soha nem lett volna képes őmaga elpusztítani őket.

Penelope és anyukám jó barátok voltak, de csak annyit tudok, hogy együtt jártak egyetemre.

Egyetlen egyszer kérdeztem meg, hogy ki a néni a képen, de anyukám elkomorodó tekintete és élesen felcsattanó hangja megtanított: ne piszkáljam a múltat fedő porréteget. Jó ha ott marad, mert ki tudja kinek az életébe kerülne pár felhánytorgatott eset.

Szomorú és hirtelen katasztrófa volt. A mindig életvidám, fiatal lánynak meghalt az apja. Az újságabn azonnal leközölték a kőgazdag olajcsászár halálát, ezzel ellehetetlenítve, hogy a lány nyugalomban feldolgozhassa a veszteséget. Csak örlődött, némán, saját magát felemésztve.

Eredménye? Öngyilkosság.

Repült. Igazán repült, és a szabadság érzésével halt meg. Nem kötötte a fizika, sem az erkölcsök. Már nem az ő baja lesz. Zuhant, de utolsó pillanataiban szabad volt. Én is így akarok meghalni.

Soha nem értettem az embereket, akik vagdossák magukat. Megadatott nekik az élet, mégis eldobják maguktól. De most már megértem. Az űrt ki kell tölteni valamivel, ha mással nem, hát fájdalommal. De nem akarok szenvedni. Gyáva vagyok, elfutok a fájdalom elől, nem is adva esélyt egy új kezdetnek. Mert lehet, hogy megint összetörnek, darabokra. Akkor pedig már nem lesz erőm felállni.

Ne kínozd magad.

Most kivételesen igazuk van a hangoknak. Be fogok csavarodni, ha csak erre gondolok.

Figyelmem inkább a közeledő macskára tereltem.

- Golo! Gyere ide!

Párszor csettintettem is a biztonság kedvéért, de egy nyávogás kíséretében azonnal idejött. Halvány mosoly ült meg a szám sarkában.

Brice is imádta a macskákat. Mindig mikor meglátott egyet, rögtön rohant utána, hogy megsimogassa. Persze az esetek kilencven százalékában elijesztette szegény állatot, és folyton folyvást durcás arccal jött vissza hozzám. Az a durcás óvodás arca volt az egyik dolog, amiért beleszerettem. Elmosolyodtam. Nem szabad a halottakra szomorúsággal gondolni.

Még ha nehéz is.