___________

A fiatal férfi szakadó esőben sétál végig a pavilonsoron, kezében egy ütött-kopott telefonnal és jegyzetpapírral. Teljesen elázik, kapucni és sapka nélkül esélye sincs a zuhogó eső ellen. Nem törődnek vele a járókelők, késő éjszaka van és rajta kívül alig akad egy-két ember az utcán. Betéved egy éjjel-nappaliba, vesz magának egy lejárt szavatosságú szendvicset és zsebre vágja.

Még egyszer ránéz a jegyzetpapíron lévő címre, folytatja az útját. Elszalad mellette egy vörös sálat viselő nő. A ruhadarab színe láttán a fiú megtorpan, csak jó néhány mély levegővétel után képes tovább menni. Megcsörren a telefon a kezében, ránéz a kijelzőre. Ezt fel kell vennie.

- Jeongguk, merre vagy? - Raina aggódik érte, a nő minden bizonnyal már hazaért és nem érti, ő miért nincs még otthon.

- Megyek hamarosan. Ne várj meg!

Kinyomja a hívást. Felkanyarodik egy utcával később balra, megérkezik a célhoz. Remeghetne a keze, de nem teszi. Higgadt, a szívdobogása is nyugodt, normális tempójú. Oda megy a házhoz, a kaputelefonba beüti azt a hat számjegyet, ami a postásokat engedi be. Ezzel nincs sok problémája. Bejut a kapun, azonnal a sarokba húzódik. Falnak lapul, a feje fölött lévő mozgásérzékelő lámpákat figyeli.

Eljut úgy a ház bejáratáig, hogy rejtve marad. Még egyszer ellenőrzi a címet, pedig fejből tudja. A ház mögé sétál, felnéz az ablakra, ami nincs olyan magasan, de segítség nélkül nem éri el. Manapság gyakoribbak a betörések, amiket általában a vandál fiatalokra fognak az emberek, így hát ökölbe szorítja a kezét és betöri a bejárati ajtó üveges részét. Szilánkok vágják meg a kézfejét, de nem foglalkozik a fájdalommal. Elfordítja a zárban lévő kulcsot, beengedi magát és a nappali felé surran, mielőtt az emeleten alvó férfi leérhetne a lépcsőkön.

Fegyver van nála. Jeonggukot ez nem éri váratlanul. A helyében ő is minimum egy pisztollyal a párnája alatt aludna. Hallja a lépteit, visszafojtott lélegzettel vár, amíg a férfi közelebb kerül hozzá.

- Négy évedbe telt, míg megtaláltál? - hát rájött. Ez sem túl meglepő, Kim Namjoon mindig is számító ember volt. Egyszer hibázott, akkor is egy élet munkája ment a kukába. - Azt hittem, gyorsabb leszel. Gyere elő!

Még nem.

- Mi történt a tetőn?

Jeongguk lehunyja a szemét, küzd az emlékek ellen. Sikertelen, mind belenyomakodik az elméjébe és felkorbácsolja a dühét.

Hana a kezei között halt meg. Nem áltatja magát azzal, hogy megmenthette volna, mert nem tudta. A lány azért rántotta ki a kést magából, hogy ő elmeneküljön Rainával. Azzal, hogy elé vetette magát, mikor Taehyung meg akarta ölni, az életét adta érte.

Ebbe a ténybe négy év alatt kis híján belebetegedett.

- Hogy bírsz nap, mint nap úgy élni, hogy több száz ember élete szárad a lelkeden? - Jeongguk ezzel felfedi magát, a helyzetét, de nem fél. Egy cseppnyi félelem sincs benne.

- Könnyen. Elterelem a gondolataimat. Jól mondtad, élek. Megvan a rutinom, a terveim és egy feleségem, aki két kislánnyal ajándékozott meg.

- Akkor biztosan ismerős lesz a helyzet.

Nem képes elfogadni, hogy a férfi, akinek a parancsait egykor vakon követte, és aki meglépett, átverte őket, most boldogan él. A lelke nem bír nyugodni emiatt. Várt, kivárta azt a napot, mikor úgy érzi, kész megtenni. Kész pontot tenni mindennek a végére és nem érdeklik a következmények. A társaiért, a szerelméért van most itt. Nem tudott lemondani a bosszúról, hiába ígérték meg Hanaval egymásnak, hogy nincs több halál. A fiatal férfi erősebben markol rá a kezében lévő fegyverre, majd kilép a sötétből.