Nem a tetőtéren kezdünk, hanem a konyhában. Időérzékem nincs, viszont bárki bármit mondhat, Az Áldozat nem pazarolja a hajnali órákat. Hangosan ütötte az ajtómat, arra riadtam fel, hogy egy utolsót grátiszként bele is rúgott. Félálomban öltöztem fel, még a mosdó használatára maradt időm, aztán visszajött értem.

A konyhaasztalnál ülök, előttem egy tányéron frissen főtt rizs és csirke. Akkora adag, amit két nap alatt ennék meg és még Kyung-nak is adhatnék repetát belőle. Ilyenkor ébredés után az egyetlen dolog, ami lemegy, az egy nagy pohár víz. Az Áldozat karba tett kézzel vár a pultnak támaszkodva, épp az imént pusztított el két banánt.

- Ez rengeteg, nem bírom megenni - pár falat után eltolom magamtól a tányért, mire morog valamit az orra alatt és kimegy a konyhából. Kell egy kis idő, hogy rájöjjek, követnem kellene.

Mindenki alszik, a jelek szerint legalábbis. Mi ketten vagyunk ébren, ám őt ez cseppet sem érdekli. Úgy trappol végig a folyosókon, hogy arra még mély álmából is felkelne bárki. A Vezér irodája előtt megyünk el, az azutáni részen van hét másik szoba. Nem tudom, ki melyik szobában van, hol alszik mondjuk A Joker vagy A Szépfiú. Több helység is nyílik még a folyosón, három közvetlen a bal oldalon, a szobákkal szemben.

- Ezek hová vezetnek?

- Fürdőszobák. Nem mindenki olyan kiváltságos, hogy sajátja van – feleli unott hangon Az Áldozat. - Amíg a reggelid leér, beszélgetni fogunk - közli és mikor a folyosó végére érünk, benyit egy magas, sötét ajtón.

Ami mögötte fogad, a régi sportnapokat juttatja eszembe az iskolában. Egy kisebb csarnok, külön részekre osztva. Van itt minden. Különböző vastagságú és anyagú kötelek lógnak le a mennyezetről, némelyik alatt egy-egy tatami szőnyeg, míg a többinél nem védene semmi, ha erősen földet érne valaki. A kötelek mellett bordásfalak, a fél falat elfoglalják. Továbbá szekrények, ugródeszkák és még korlát is van. Különböző fitnesz gépek sorakoznak egy távolabbi részen, felismerem a futópadot, a lépcsőzőt és a súlyzókat is, amik több polcon helyezkednek el. Ugrálókötelek fellógatva, medicinlabdák és kosárlabdák egymás mellé sorakoztatva. És az az átkozott ring a terem távolabbi sarkában, amitől a víz is kiver. Oda nem akarok bekerülni soha.

Nem végzek a szemrevételezéssel, Az Áldozat türelmetlenül felmordul.

- Később annyit bámészkodhatsz, amennyit akarsz. Feltéve, ha lesz erőd hozzá. Ülj le! - egy zsámolyt lök felém. Fogamat csikorgatva foglalok helyet, nem tetszik, hogy ilyen lekezelően bánik velem.

Elképzelem a pólója alatt rejtőző sebeket. Régiket és frisseket egyaránt. Azért vált ilyen keménnyé, mert többször hibát követett el és a büntetések megacélozták? Nem, A Stratéga megmondta, hogy Az Áldozat sosem hibázik. Valami más lehet az oka.

- Az önvédelem oktatása nem csak az én feladatom lesz, A Megtorló is fog leckéket adni. Egyszerre fogjuk erősíteni a testedet és a koncentrációdat. A bizonytalan testtartásokat kiiktatjuk, meg fogod tanulni, hogyan legyél mozdulatlan és miképp tarts ki egy céllal szemben.

- Olyan célról beszélsz, ami a fegyverem célkeresztjében lesz?

Idegesen kifújja a levegőt, bólint. Előbb rázom a fejem, mintsem átgondolom a szavaimat.

- Én nem fogok meglőni senkit.

- Remek, mert akkor téged fognak lelőni és egy gonddal kevesebb.

Összepréselem a szám, igyekszem nem visszaszúrni semmivel. Temperamentumos, lobbanékony és inkább őszintén megbánt, mintsem visszafogná magát. Ahogy elnézem, még a puszta hangom is irritálja, az meg aztán pláne, hogy tiltakozom a lövészet ellen.

- Kérdezhetek valamit?

- Ha okvetlenül muszáj.

- Miért az a neved, hogy Az Áldozat? - erre pislogás nélkül rám mered, látom a karjain megfeszülő izmokat.

- Én megyek felderíteni, mindig enyém az első lépés, az első lövés is, ha úgy adódik. Mindig én fedezem fel az újdonságokat és az ismeretlent. A Szépfiú fél a sötétben, úgyhogy, ha oda kerül a sor, helyette én megyek be azokra a helyekre is.

- Legyen ott bármi?

- Legyen ott bármi.

A csípős megjegyzés a nyelvem hegyén van, miszerint az utánam való feltakarítás is az ő dolga volt, de a saját megszégyenítésem elkerülése végett ezt inkább megtartom magamnak. Az is kész csoda, hogy hajlandó volt válaszolni a kérdésemre.

- A kardiovaszkuláris állóképességedet fogjuk megedzeni ma. A Vezér azt mondta, régen futottál.

- Igen. Néha még most is.

- Akkor a futópadon fogjuk kezdeni a felmérést.

Bár most nem ömlött a szavaiból a felém irányuló harag és megvetés, mégis kicsúszik a számon egy újabb kérdés:

- Miért gyűlölsz? Azon kívül, amit a bankban csináltam.

Az Áldozat ennél komorabb nem lehetne és egyszerre szeretném képen törölni az arckifejezéséért, aztán a lehető legkisebbre összehúzni magam.

- Nem látom be, miért akar téged A Vezér közénk. Nincs itt keresnivalód. Jelenleg akadálynak tekintelek, esetlen vagy és gyenge. A szájalásod inkább a hátrányodra fordul a későbbiekben, mintsem az előnyödre. A Stratéga jókedvűen ment be hozzád tegnap, de utána úgy vonult vissza a szobájába, mintha te magad próbáltad volna felgyújtani őt és szebb máglyát raktál volna az övéihez képest. Nem könnyű felbosszantani, de neked sikerült. Hadd gratuláljak! Akármi is lesz a neved, nekem nem vagy több egy torlasznál, ami útban van és szeretném elsöpörni.

Bizonyos szavai nagyot ütnek. Nagyobbat annál, mint mikor a nyakam köré fonta az ujjait és kis híján megfojtott a többiek szeme láttára.

- Nem bízom benned. De A Vezérben megbízom és csak emiatt teljesítem a veled kapcsolatos utasításokat. Mert muszáj. Amennyiben nekem kellene dönteni akció közben arról, hogy érdemes lenne-e megmenteni téged, mikor kutyaszorítóba kerülsz, gondolkodás nélkül hagynálak veszni. Viszont nekem is volna egy kérdésem hozzád. Mit kerestél a bankban?

Még az előbb hallottakat emésztem, fel sem fogom a kérdést rögtön.

- Továbbra sem emlékszel?

- De, már igen. Aznap fel kellett mondanom a munkahelyemen. Azért mentem a bankba, hogy hitelt igényeljek. A semmiből nem tudnám gondozni az öcsémet

- Lebuktál? Amiatt mondtál fel? – bólintok, erre lenézően felvonja a szemöldökét. – Gyáva húzás. A következményeket már nem vállalod.

- Ez is egy következmény – mutatok körbe, Az Áldozat arckifejezése semmit sem változik. – De ha választhatnék...

- Milyen kár, hogy nem teheted! – szakít félbe türelmetlenül. - A bájcsevejt innentől kezdve kerüljük, rendben? Ha valami nem világos, visszakérdezhetsz. Válassz egy futópadot!

Némán, döbbenettel vegyes haraggal bámulom őt. A szavai kemények, akárcsak a pillantása, amit végig vezet rajtam és elégedetlenül csettint a nyelvével. Az ostorcsapás hangjára emlékeztet.

-*-*-

Az indulatokat futom ki magamból abban a tizenöt percben. Az Áldozat jegyzetel magának, állítja a fokozatot, nem szól egy szót sem. Nincs az a pénz, amiért lassítanék. A napokban lecsökkent táplálékbevitelem azonban kiütközik, mert amint leszállok a futópadról, megszédülök.

- Reggeliztél? - A Gyalog hangja ránt ki a szédelgésből. Nem kérek engedélyt a pihenésre, levetem magam az egyik zsámolyra és kapkodom a levegőt.

- Korai vagy, még nem végeztünk - mondja Az Áldozat, erre A Gyalog csak vállat von. - A Vezér fent van már?

- Elment.

- Úgy volt, hogy magával visz - Az Áldozat ingerülten elfordítja a fejét, nagyon komolyan és mélyen érinti ez a helyzet. Talán kicsit mintha kínosnak is érezné. - Mikor ment el?

A Gyalog erre megint megvonja a vállát.

Pár másodpercnyi csönd, aztán Az Áldozat felüvölt. Elégedetlen, csalódott és nagyon dühös. Felfigyelek rá, hogy A Gyalog arca megrezzen, a jobb füléhez kap és megigazítja a fején lévő khaki színű beanie-sapkát. Úgy néz ki, mint akinek fájdalmai vannak. Az Áldozat is észreveszi ezt, átadja neki a kezében lévő mappát.

- Ne haragudj! - morogja oda A Gyalognak, vállon veregeti, aztán se szó, se beszéd, ott hagy minket.

Nem nézek utána. Csak akkor lélegzek fel, mikor hallom az ajtó. Már ha azt nyugalomnak lehet nevezni, ahogy érzem magam. Még mindig Az Áldozat szavai csengenek a fülemben. A Gyalog megköszörüli a torkát, leteszi a mappát egy szabad zsámolyra, majd leül velem szemben a földre. Örülnöm kellene, amiért kevesebb időt töltök Az Áldozattal. Ehelyett mérges vagyok, mert elvész a gyakorlási lehetőségem és a szemében ezek után is gyenge maradok, esetlen. Nem mintha számítana, mit gondol. A Vezér dönt mindenről.

- Nehezen viseli, ha nélkülözhető? – kérdezem A Gyalogot, aki erre futólag elvigyorodik. - Mit fogunk csinálni?

A fiú felkel a földről, int, hogy kövessem. A pólóm hozzám tapad az izzadságtól, a hajam kócosan meredezik szerteszét. Útban van, zavar. Még egy hajgumim sincsen, amivel összefoghatnám.

A Gyalog beszáll a liftbe, mellé lépek. Megnyomja az ötödik emelet gombját és megcsap a szabadság szele. Bizsergető érzés szalad fel a gerincem mentén a tarkómig, az izgalom átjár és el kell fordítanom a fejem, ne lássa rajtam. Hallom a kuncogását.

Megérkezik a lift, A Gyalog beüti a kódot, ami pedig a szemem elé kerül, miután az ajtók utat engednek kifelé, az maga a mennyország és a pokol együtt. Magasan vagyunk, méghozzá ijesztően magasan. Kilépünk a liftből, A Gyalog előttem halad a tetőtér pereméig. Nagy, négyzet alakú részen tatami szőnyeg fedi a betont. A kialakítás praktikus, távol van a szélektől, még harc közben is biztonságban van az ember. Már amennyire több száz lábnyi magasságban biztonságban lehet valaki.

- Ez hányadik emelet?

- Az ötödik – mondja A Gyalog, aztán kijavítja magát. – De tulajdonképpen a tizenötödik.

Ami igazán megrémít, az a távolság. Amerre nézek, üres telkeket látok, az épület maga viszont óriásinak érződik. Sehol semmi és senki más. Mintha egy pusztán lennék. És akármennyire is jól esik a friss levegő, szép a kilátás és tiszta az ég, a bezártság érzésén ez továbbra sem változtat. Egy ugrásnyira lenne a szabadságom innen, ami egyenlő a halállal.

- Ezt akartad megmutatni? Hogy nincs kiút? - szakad ki belőlem, a hangom reményvesztettségről árulkodik. - Most miért nem beszélsz?

Még mindig csöndben van, a messzeséget nézi.

- Mit fogunk csinálni? - kérdezem szárazon újra, hátrébb lépek a peremtől. Nézni sem bírom a tájat, amit nem érinthet a lábam.

Fogja magát, leveszi a bakancsát és a tatamira ül. Mire kettőt pisloghatnék, már törökülésbe helyezkedik, kihúzza magát és lehunyt szemmel mélyeket lélegzik. Ez valami tréfa lehet, egy átverés.

- Most csak viccelsz, ugye? Hol a csapda? - a kiképzésem része a meditáció? Vagy A Gyalog meghibbant és olyan ritkán szívhat friss levegőt, hogy most a fejébe szállt.

Semmi válasz, továbbra is ott ül és meditál. Nem beszél, szerintem nem is hallja, amit mondok neki. Kikapcsolta magát, repülő üzemmódban van.

- Oké... - én is levetem a bakancsot, távolabb helyezkedek tőle, ugyan abba a pozícióba, mint ő.

Csakhogy nem bírom lehunyni a szemem. Az eget kémlelem, számolom a felhőket és igyekszem visszafojtani a könnyeimet. Közel vagyok a szabadsághoz, de közben még sosem voltam ennyire távol tőle.