A ruhákat, amiket felvettem, innentől kezdve kötelező hordanom. Beletelik pár órába, amíg nagyjából teljesen felfogom, mibe is egyeztem bele. A végső felismerés majd az utolsó pillanatban jön, amikor nyakig vagyok a rablásban, de egyelőre az adrenalin szintem elnyomja a bennem lévő pánikot. És ez jó. Legalábbis ebben a pillanatban.

Ahogy visszamegyek a szobámba, próbálok az otthon szóra gondolni, mikor a csupasz, szürke falakat nézem. Átmeneti otthon. Magamra hagynak kis ideig, A Vezér azt mondta, valaki eljön majd értem a nap folyamán és újabb kérdőívet kell kitöltenem. A határidő ma este és személyesen, egyedül kell elvinnem az irodájába. Kíséret nélkül. Ebből megértettem, hogy ez az első lépés a bizalom kialakítása érdekében. Ellenőrizni fogja, megkísérlek-e egy szökést újra, bár semmi értelme nem lenne, hisz majdnem minden ajtót kóddal zárnak, azt pedig nem árulják el nekem. Túl korai lenne, túl nagy kockázat.

Egy tálcával, ami jól meg van pakolva mindenfélével, bekopog A Stratéga. Másik kezében papírok, ezeket is nekem szánja. Azt hiszem, vagyis remélem, hogy kimegy. Nem így tesz, hanem közelebb húzza a fotelt az ágyamhoz, felteszi rá a lábát és vár, türelmesen.

- Segíthetek valamiben? - kérdezem, mert nagyon kényelembe helyezte magát.

- Nem vagy tisztában azzal, mire vállalkoztál.

- Egy rablásra.

- Egyre? - elhúzza a száját. - Ha csak egyről lenne szó, A Vezér nem tartana igényt rád. Nem csak egy akcióban fogsz részt venni.

- Emlékszem, mit mondott A Vezér. Az ötből négy országos bank még hátra van.

- Így van, a következő két hét múlva esedékes. Ha úgy látjuk, nem állsz készen, itt kell maradnod és még erősebben kell edzened.

- Edzenem? Mint valami középiskolai testnevelés órán?

A Stratéga arca elkomorul.

- Mit hiszel, hová kerültél? Vissza fogod sírni azokat a nyamvadt testnevelés órákat, mikor Az Áldozat padlóra küld a tatamin. Nem mintha lenne választásod, illetve csak a halál. Még az is jobb, ugyanis Az Áldozatot kicsit sem fogja meghatni, hogy lány vagy.

Leteszem magam mellé a tálcát egy megkezdett csirkehúsos szendviccsel és A Stratégára meredek. Nem tudom miért, de sokkal bátrabbnak érzem magam. Ez valószínűleg el fog múlni, inkább előbb, mint utóbb.

- Nem fogom...

- Kislány, te nem vagy bankrabló típus. Ezt te is tudod. Támogatni fogunk, már ami engem illet és megpróbálok segíteni, hogy ne nyírd ki magad az első alkalommal. De rengetegszer fogsz a pokolra kívánni minket, mialatt kiképzünk.

- Most is épp azt teszem.

Erre felszalad mindkét szemöldöke, a szája sarka gúnyos mosolyra görbül. Állom a tekintetét, miközben némán megígérem magamnak, hogy minden alkalmat meg fogok ragadni, amivel bosszút állhatok majd rajtuk.

- Kihasználtok, be vagyok zárva ide és még az arcomba is köpöd, szerinted mennyire nincs esélyem.

- Hoppá, valakinek felvágták a nyelvét. Már társak vagyunk. Mindig gondolj arra, hogy te beleegyeztél ebbe. A Vezér sem szívtelen, még akkor is támogatta volna a beteg öcsédet, ha már halott lennél. Már csak azért is, mert szereti kiegyenlíteni a mérleg két oldalát. Elvesz, közben ad.

- De...

- Aludjad ki magad, amíg teheted. Holnaptól azt is megbánod, hogy most nem fogtad be a szádat. Tudd, mikor állj ki magadért és mikor hallgass valakire, aki tapasztaltabb és csak tanácsot akar adni!

Sikerült magamra haragítanom A Stratégát. Mindezt azért, mert egyenrangúnak éreztem magam hozzájuk képest. Pedig egy senki vagyok, még mindig. És talán őt is sikerült elbizonytalanítanom, miszerint ez később sem fog változni.

-*-*-

Az új kérdések hétköznapiak. A kedvelt és kevésbé kedvelt ételekről, italokról, zenékről szólnak. Átlagos alvásigény, legkorábbi gyerekkori emlékeim. Jók és rosszak egyaránt. Az utóbbit túl személyesnek gondolom, vonakodva írok le pár szót az üres vonalra. Nem hiszem, hogy effajta ismerkedésre gondolt A Vezér, de mit kezdhetne ezekkel az információkkal? Szinte mind hasztalannak tűnik. Semmi közük a rablásokhoz.

Este, még vacsora előtt átmegyek az irodájába. Nem figyelnek árgus szemek, nem követ senki a sötétben. Egyedül vagyok a falon pislákoló fényekkel és a konyhából kiszűrődő zajokkal. Néhányan ott vannak bent, az üvegzörgések alapján isznak, jól érzik magukat.

- Megvolt a kísértés arra, hogy megpróbálj lelécelni? - A Vezér felnéz az előtte heverő papírhalomból, hellyel kínál.

- Mindig megvan.

- Legalább őszinte vagy.

Beleolvas a kérdéseimbe, aztán úgy néz rám, mintha csak egy kellemes csevejt akarna velem lebonyolítani.

- Mikor vérzel?

Furcsa arcot vághatok, mert megismétli a kérdést kissé átfogalmazva.

- A menstruációs ciklusod érdekelne. Szoktak pre-menstruációs tüneteid lenni? Mennyire viseled el őket?

- Az...nos... - körbe nézek, naptár után kutatok. Mintha kitalálná a gondolataimat, megfordítja az asztalán lévőt. Számolni kezdek. - Ha minden igaz, még van másfél hetem.

- Kell fájdalomcsillapító ilyenkor? Szoktál bevenni?

- Igen.

- Írd le a nevét! - elém csúsztat egy kis papírt meg tollat. - Milyen fajta egészségügyi betétet szoktál...

- Ez tényleg fontos?

- Férfiakkal vagy itt összezárva és tudtommal rajtad kívül senki sem küzd ezekkel az úgy nevezett piros napokkal. Tehát?

Leírom a márkát, a méretet és visszacsúsztatom A Vezérnek a lapot. Ennél kínosabb aligha lehetne ez az egész és marhára szeretnék felszívódni.

- Mivel ez rendkívül kivételes alkalom, neked is elmondom, amit a srácokkal már tudattam. A tisztánlátás végett, nem létesíthetsz szexuális kapcsolatot idebent senkivel. Az érzelmek sokszor akadályt jelentenek a haladásban, befolyásolnak. Amennyiben előtörne belőled a Stockholm-szindróma, a prioritást fogom szem előtt tartani.

- Miféle prio...?

- Talán tervezed? Kinéztél magadnak valakit?

- Nem! - valójában azt akartam tudni, mit jelent számára a prioritás és kezd elegem lenni, hogy ma mindenki félbeszakít.

- Jó. A falak között szabad ember vagy, járkálhatsz kedved szerint. Az épületet nem hagyhatod el vagy csak akkor, ha valaki veled megy. Persze nem arra gondolok, hogy leugrotok a plázába vásárolgatni, meg a sarki cukrászdába. A tanításod alkalmával ki fogsz menni a tetőtérre. Tériszonyod van?

- Nem tudok róla.

- Az Áldozat után A Gyalog fog veled foglalkozni holnap. Minden este tudatni fogjuk, mi a következő huszonnégy óra menete. Az étkezéseket tartsd be, jó lenne, ha némi izmot is szednél magadra. Most elmehetsz. Ha gondolod, csatlakozz a többiekhez. Ahogy hallom, elég jó kedvükben vannak.

Az számomra nem feltétlen jelentene jót. Bár azt mondta, nem ártana összeismerkednem velük, továbbra is viszolygok ettől. Nem tudok bízni bennük, lehetetlennek tűnik. Ellenem vannak, ugyanakkor társak is vagyunk. Ha ez nem így lenne, szabad lennék.

- A nevedet az első bevetés után kapod. Mindenki számára az a bizonyos első határozza meg, miféle szerepet tölt majd be a későbbiekben.

A hét férfi nevét pörgetem végig fejben. A Vezér logikusnak tűnik, de a többi nem.

- A nevek...

- Őket kérdezd. Ha akarják, elmondják.

Azzal tollat ragad, írni kezd és burkoltan közli, hogy most már tényleg távozhatnék. Amint felállok, a tekintetem az ajtó mögötti szekrényre siklik. Nem tudom, mit rejthet, de sok mindenről árulkodik, hogy lakattal van elzárva a kíváncsi szemek és kezek elől. Mielőtt feltűnőbb lenne a toporgásom, kisietek a társalgóba és meg sem állok a szobámig.

Nem ez az este lesz az, mikor csatlakozom hozzájuk puszta szórakozásból.

-*-*-

Forgolódom, nehezen alszom el. Az ágy kényelmetlen, az eddig bennem dolgozó adrenalin lecsökken és realizálom a mai nap eseményeit. A picsába! Ne, nem szabad most pánikba esnem. Erre már aligha van időm. Késő.

Mennyi lehet az idő? Mikor jutok friss levegőhöz? Szálljon le az a nagy valami a mellkasomról, mert menten megfulladok!

Lépések hangja üti meg a fülem, visszafojtom a lélegzetem. A lepedőt markolom, a pulzusom ott dübörög a fülemben, széthasad a fejem. Elhalkulnak a léptek. A folyosóról beszűrődő fény miatt látom, hogy az a valaki az ajtóm előtt áll. Semmit se csinál. Csak ott van mozdulatlanul, csendben. Mire vár? Be fog rontani és elmetszi a torkom? Meggondolta magát A Vezér, nincs rám szükségük?

Már tiltakozik a testem, remegni kezdek és kénytelen vagyok éles, nagy sóhajjal beszívni a szobában pangó, áporodott levegőt. Ekkor a pulzusom kezd lelassulni, visszarendeződni a normális tempójába. Fokozatosan, hosszú percek alatt. Még mindig az ajtóm előtt áll. Még mindig. Akkor is, mikor a pánik, a mardosó félelem és az izgalom, ami lebénít, végül elnyom. A maradék energiám is megszűnik, nehéz vagyok és súlytalan egyszerre.

Elalszom. Fenyegetés vagy védelem mellett, nem tudom.

Akárki is jelent meg az ajtóm előtt, végül nem jött be. Nem nyomta le a kilincset, pedig megtehette volna. Az ajtó nem volt bezárva.