Nem nyúlok az ételhez. Mindenki más jó étvággyal eszik, én meg közel járok ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal rájuk borítsam az asztalt. A Joker oldalba bök, egy szelet barackos süteményt tesz a tányéromra. Mindezt olyan természetességgel, mintha barátok lennénk, társak és csak azt szeretné, nehogy a többiek megegyék előlem mindet.

Bűnözővé kell válnom, ha nem akarok meghalni. Nem egyszerű kórházi raktárból való lopás, nem egy csomag kötszer és egy levél fájdalomcsillapító lenne a tét. És ha oda kerülne a sor, azt várják, hogy öljek? Legyek gyilkos, mint ők? Fogjak fegyvert, szegezzem rá valakire és húzzam meg a ravaszt, mikor parancsot kapok rá? Vagy arra akarnak nevelni, hogy gondolkodás nélkül tudjam, kit kell lelőnöm és kit hagyhatok életben? Emberek életét tenném tönkre, mindezt azért, mert igenis van mit veszítenem. Döntésre kényszerítenek és tudják jól, számomra mi a tét.

Mielőtt átgondolhatnám, mit fogok tenni, a tányéromon lévő süteményt egy az egyben beleborítom A Joker ölébe. Az asztal körüli beszélgetés elhal, még akkor sem szólal meg senki, mikor felállok, hátra tolom a székemet és elindulok kifelé.

- Állj! - valaki felszólít, de rájövök, hogy talán nem is nekem szól ez a figyelmeztetés.

A következő pillanatban a testem a falnak nyomódik, egy erős kéz szorít neki a derekamnál fogva, míg a másik a nyakamra fonódik és szorosan tart. Bennem reked a levegő, a kezeimet nem bírom megmozdítani a hozzám tapadó izmos test nyomásától, mert a hátam mögé feszítette őket.

- Nem kaptál engedélyt a távozásra - Az Áldozat sziszeg a fülembe, meleg lehelete égeti a tarkómat.

- Engedd el! Hadd menjen és gondolkodjon a szobájában, ha úgy jobban megy neki - A Vezér hangja higgadt, de biztosra veszem, hogy belül ideges. - Engedd el! - ismétli meg, mire kiszabadulok a csapdából és élesen levegő után kapva nyúlok a nyakamhoz. Ennek nyoma marad. És talán pont ez a lényeg.

Nem kérek engedélyt, nem köszönök el és nem nézek rájuk. Kisétálok a konyhából, éhesen maradok, még a pohár vízhez sem nyúltam, ami a tányérom mellé került és A Gyalog töltötte ki. A lépteim nehezek, lassúak. Mire a szobámba érek, már nem érdekel, ki mit akar. Aludnom kell. Bezárom magam mögött az ajtót, még a kulcsot is bent hagyom a zárban, hátha valaki megpróbálná éjjel kinyitni. Ledőlök a puha takaró és párnák közé, összehúzom magam és az egyik nagyobb párnát ölelem magamhoz, mialatt a gondolataim a fejemben cikáznak. Arról akarnak meggyőzni, mennyire nincs választásom.

-*-*-

Üvöltésre kelek. Úgy riadok fel, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Először azt hiszem, csak álom volt, de aztán újra hallom. Felülök, hallgatózom. A következő üvöltésnél összerezzenek, mert sokkal több kín van benne, mint az előzőekben. Bejutott ide valaki? A rendőrség az és rátámadtak arra a hét férfire? Lemászom az ágyról, talpam alatt hűvös a padló. Fülemet az ajtómnak tapasztom, azonban csak a csönd fogad. Várok, már épp készülnék lemondani a dologról, de ekkor megint hallom. Kezem önkéntelenül is a kulcsra siklik, elfordítom és az ajtó egy kattanással kinyílik. Erősen ajánlott lenne zárt ajtók mögött lennem ma éjjel. A Vezér figyelmeztetett, én meg készülök szembe menni vele. Mit művelnek? Melyikük üvölt a fájdalomtól?

Megindulok a folyosón a hangok irányába. Oda figyelek a kanyaroknál, hátha valaki megjelenik és el kellene bújnom, de nem igazán lenne hova. A hangok távoliak. A konyhánál balra fordulok, az üres társalgót látom az üvegajtón keresztül. Megtorpanok, mikor az üvöltés újból felhangzik. Egyre fájdalmasabb, egyre erőtlenebb. A társalgó másik oldalán lévő ajtó nyitva van, látom A Vezért kijönni az irodájából. A falnak simulok, még a légzésem hangját is igyekszem elnyomni. Várok kicsit, majd puhán lenyomom az ajtó kilincsét és benyitok a társalgóba. Abban a minutumban a férfi, aki a kínok kínját állhatja ki, ismét üvölt.

- Te voltál a besúgó, igaz? Ezért nem mondasz egyetlen nevet sem - A Vezér beszél, a férfi csak nyögdécseléssel válaszol. - Ez eléggé elszomorít. Túl későn akarsz őszinte lenni.

- Meg-megfenyegettek, mit tehettem volna...?

- Tartod a szád és viseled a következményeket. Ha a halált, akkor azt. Ez az elsődleges szabályunk. Minden más csak ezután következik. Itt mindenki tudja, mi a teendője, ha elkapják. Csináld újra! - a rövid utasítás valaki olyannak szólt, aki részt vesz ebben a kihallgatásban. Vagy inkább kínzásnak kellene hívnom? A férfi felüvölt, halk nevetés hallatszik mellette. - Nem véletlen vagy te A Köd. Úgy fogsz semmivé válni, mintha soha nem is léteztél volna. A cél szent, ezt nem szabadott volna elfelejtened.

- Nem fordul elő többet!

- Nézzenek oda, behugyozott! - A Joker szórakozott, élettel teli hangjától földbe gyökerezik a lábam. - Még nem is végeztünk - élvezi. Minden pillanatát élvezi, amivel fájdalmat okozhat a férfinak.

- Mit ajánlott a csiripelésért cserébe? Leszopott legalább? - A Szépfiú hangja közel sem olyan édes, mint amikor velem beszélt. Tapasztaltam ugyan, milyen akkor, ha veszít a kedvességéből és a türelméből, de most teljesen más. - Vagy te szoptad le őt?

- Jóvá teszem. Mindent... jóvá fogok tenni, ígérem! - már könyörög, szinte érezteti velem, hogy a végét járja és ettől még egy lépést teszek a helység felé, ahonnan a hangok érkeznek.

Kockáztatok, bekukkantok az ajtó résén. A férfi egy széken ül, mindenki más nekem háttal. Rálátok az arcára, a meztelen, sebzett felsőtestére. Vágás nyomok csúfítják el a mellkasát, az arca felismerhetetlenségig szétverve. Esélytelen lenne beazonosítani őt ránézésre, a szemét ki sem tudja nyitni, orrából és szájából vér folyik. Feldagadt arccsontja és elferdült állkapcsa arról árulkodik, hogy több teljes erejű ütés érte balról. Azon az oldalon pedig Az Áldozat áll, aki kétségkívül mindent beleadott az ütésekbe. Ami viszont a leginkább elborzaszt, az a keze. Hiányzik három ujja és a helyükön a hús, a vér mind friss.

- Csak egyféle módon teheted jóvá.

A Vezér szavai parancsként hatnak. Fegyver kattanását hallom, Az Áldozat egyszerűen a férfi homlokához szorítja a pisztolyt és lő. Vége szakad a szenvedésnek.

- Ez volt az utolsó, hogy bárkit is bevettünk közénk - sóhajt A Vezér gondterhelten, fáradtan.

- Akkor a lányt is megöljük? - kérdezi A Joker, mialatt eloldozza a férfi élettelen testét és A Szépfiúval együtt elkezdik eltakarítani a körülöttük lévő káoszt. Vért látok mindenhol.

- Nem, őt reményeim szerint nem kell. Viszont még nem végeztünk.

Úgy nézem őket, mintha hipnotizáltak volna, ugyanakkor vegyes rosszullét és félelem csavarja a gyomrom. El kéne mennem, vissza a szobámba és azon igyekeznem, hogy mindezt elfelejtsem. Holott tudom, soha nem fogom tudni kitörölni az emlékeimből. A férfi szeme nyitva van, a feje hátra csuklik. Halott. Meghalt a szemem láttára.

- Ó, a legjobb rész következik! - A Joker vidáman tapsol, ám ő az egyedüli, aki most boldog.

- Bármiféle mentség? - fordul A Vezér Az Áldozathoz. - Hogy felejthetted el lefogni a kezeit?

Az Áldozat hallgat, nem felel. Nincs mentsége, ezek szerint elismeri a hibáját, meg sem próbál mentegetőzni. Rólam van szó, a bankban történtekről. A Vezér megmondta, hogy aki téveszt, arra büntetés vár. De Az Áldozatot csak nem akarja megöletni a többiekkel.

- Választhatsz.

- A C opciót választom - hangzik a felelet Az Áldozattól, azzal meg is szabadul a felsőjétől. Más helyzetben a látványt magát elemezném, mennyire öröm a szemnek egy ilyen kidolgozott, izmos test látványa. De most elborzaszt.

- Jó, öt a figyelmetlenségért, öt a forrófejűségedért és még öt azért, mert még mindig nem bírod kezelni az indulataidat.

A szám kiszárad, ahogy A Szépfiú magához vesz egy rövid, viszont annál fenyegetőbb eszközt. A korbács számomra a középkort idézi, nem hittem volna, hogy ezek a férfiak még használják, ráadásul egymáson, büntetésképpen. Milyen lehetőségek közül választhatott? Volt, ami ennél is kegyetlenebb?

- Bizonyos szinten a legjobb vagy, de a hibát tőled sem vagyok hajlandó eltűrni. Egy!

Azzal A Szépfiú lesújt, Az Áldozat hátán határozott vörös csík jelenik meg. Egy hang sem hagyja el a torkát, az én légzésem viszont felgyorsul, a látásom kezd elhomályosulni. Kezeit ökölbe szorítja, egészen a hatodik ütésig bírja némán. A hetediknél felkiált, mert a csapás a frissen felszakadt bőrt éri, belemélyed a húsba. A Joker magán kívül van a boldogságtól, A Szépfiú idegesen megtörli a homlokát a ruhája ujjával. Újabb ütés, hangos kiáltás. Nem bírom tovább, majdnem lebuktatom magam, mert túl hangosan, túl sok félelemmel átitatott, rekedtes nyögés hagyja el a szám. Ám ekkor valaki mögöttem a számra tapasztja a kezét. Ijedtemben hátra nyúlok, védekezni próbálok, a szívem kis híján megáll a rettegéstől. Most engem is meg fognak ölni, mert észrevettek. Az Áldozat fájdalmas kiáltása elnyomja a szobán kívüli hangokat, nem hallják, ahogy küzdök.

- Nyugodj le! Elég! - hosszú másodpercekig tart, amíg eljut a tudatomig, ki kapott el. Ekkor már a folyosón vonszol végig, nem ad bele sok energiát, mert a lábaim maguktól visznek egyre távolabb attól a borzalmas látványtól.

A Gyalog becsukja mögöttünk a szobám ajtaját, elenged, mikor az ágyhoz érünk és tesz hátra pár lépést. Ő is zihál, nyilván nem akarta, hogy meglássák. Nem jelentkezett erre a munkára, talán megbüntetnék, amiért mégis ott volt, ahol nem kellett volna lennie. Ráadásul én is vele voltam, láttam mindent.

- Nem szólt A Vezér, hogy zárd az ajtódat? - kérdezi suttogva, amire csak bólogatással felelek. - Akkor miért vagy ennyire hülye? Bárki megláthatott volna.

- Te megláttál.

- Igen, ez a szerencséd.

Rengeteg kérdés merül fel bennem, a sokktól nem vagyok képes megszólalni többé. Főleg azért nem, mert az eddig elfeledett emlékeim egyik pillanatról a másikra elevenednek fel és látom magam, szinte érzem, ahogy küzdök Az Áldozattal, mialatt ő megpróbál betuszkolni a női mosdóba. Minden banki dolgozót oda tereltek, mert nem akartak bántani senkit. Hallom, ahogy A Megtorló felkiált, felszólítja a pénztár mögött ülő férfit, hogy az összes készpénzt pakolja abba a táskába, amit a pultra dobott és, ha nem lenne elég, van még, ne aggódjon. Eközben Az Áldozat velem van elfoglalva és fogalmam sincs, mi ütött belém, mikor egy mozdulattal lerántottam a fejéről a maszkot. De megtettem.

- Hányni fogsz? - A Gyalog továbbra is távolabb áll, onnan figyel.

- Nem kizárt.

Hogy lehettem ennyire idióta? Semmire se mentem ezzel a baklövéssel. Ha valaki itt hibázott, az nem Az Áldozat volt, hanem én. Belekevertem magam ebbe a tudtomon kívül és még én mondhatom magam szerencsésnek, amiért nem végeztek ki, mint azt a férfit.

- Hogy fogsz dönteni? - tudom, mire gondol, mégis ellene fordítom a kérdést.

- Öltél már embert?

- Igen.

- Akkor lehet, hogy újból meg kell tenned.