A kávé ismerős aromája tölti be a konyhát, A Gyalog megjegyzi, hogy az egész folyosón és a társalgószobában is ezt érezni. Nem csatlakozik hozzánk, csak kivesz a hűtőből egy dobozos üdítőt és magunkra hagy. Úgy ülök a székemen, mint aki karót nyelt, A Stratéga viszont ráérősen, dudorászva készíti a kávét a pultnál.

- Tudsz írni? - kérdezi, lekapcsolja a vízforralót.

- Igen.

- Akkor mi tart vissza? Tényleg jobban jársz, ha kitöltöd és nem kell erőszakkal kiszedni belőled a válaszokat.

Megfogom a tollat és írni kezdek. A Stratéga leteszi elém a kávémat, leül az asztalhoz és mélyről jövő sóhaj közepette belekortyol a sajátjába.

- Én ugyan nem voltam ott a bankban, de engedd meg, hogy gratuláljak. Mesterien sikerült elbasznod az életed. Vagy most hozod csak egyenesbe, ezt még nem tudni. Mindenesetre - megköszörüli a torkát és az ajtó felé néz, nem hallgatózik-e valaki. - irigyellek, amiért láthattad Az Áldozat arcát, miután lerántottad a maszkját. Bármennyit hajlandó lennék fizetni azért az arckifejezésért.

- Én nem emlékszem rá.

- Mert megfejelt, tudom. Nemsokára kitisztul a fejed és rémleni fog. Remélem, jól tudsz rajzolni. Megörökítenéd nekem a látottakat?

Olyan valódi a kíváncsisága, hogy muszáj a hajam mögé rejtenem az arcom, ne lássa a szórakozott mosolyom. Hát ennyire nem bírják ők sem azt az öntelt rohadékot? Vagy csak szeretnek élcelődni vele?

- Annyi szerencséd van, hogy nem fegyvert szegezett a fejedhez. Közelről vagy távolról, édes mindegy lett volna. Már nem élnél.

- Van az a távolság, amiből nem...

- Ó, nem. Hidd el, nincs. Az ő esetében, ha a célkeresztbe kerülsz, neked lőttek. Szó szerint.

Hangos sípolás, tompa puffanás és nyikorgás szakít félbe minket. A Stratéga ásítva közli, hogy A Vezér visszaért. Lenézek a félig üres lapomra, mérlegelem az esélyeimet. Végül úgy gondolom, nem kockáztatok és ezek csak információk, semlegesek ahhoz képest, amiket kérdezhetett volna. Nagy ügy, ha valakinek allergiája van. Nekem nincs, így okom sem marad ezt titkolni. A semmivel nem lehet mit kezdeni, maximum elraktározza, tudomásul veszi. Mire leírom az utolsó szót, megjelenik Az Áldozat.

- A Vezér látni szeretne.

A Stratéga a kávémra mutat, amit tulajdonképpen mindenféle hátsó szándék nélkül készített el nekem.

- Nem mérgeztem meg, ha attól tartanál. Kóstold meg!

Úgy teszek, a keserű ízt valóban elnyomja az az édeskés utóérzés, amit a kávé hagy maga után. Bármit is tett bele, finomra sikerült.

- Megiszom később. Köszönöm!

- Én köszönöm! - rám kacsint, futó mosolyt ereszt meg felém és tudom, hogy a köszönet tárgya az a szigorú testtartású fiú, aki rám vár a folyosón.

Követem őt, átsétálunk a társalgónk. Egyszer csak messziről meghallok egy frusztrált, nyűgös kiáltást.

- Mert olyan pokolian hiányzik a szex, azért! - A Szépfiú szavai után öblös nevetések hangjától ráz ki a hideg, kivételesen nem rossz értelemben. Bár rajta szórakoznak, jól érzik magukat. Ide bezárva, együtt. Vajon nekik is kijárási tilalmuk van vagy oda mennek, ahová kedvük tartja az épületen kívül is?

A Vezér a falra szögelt festmény felé fordul, ami az asztala mögött kap helyet. Egy szarvast ábrázol, épp abban a pillanatban, ahogy elejtik. Az állat haláltusája van megörökítve, szőrét vér festi vörösre és az agancsai bokrok ágai közé akad. Agonizáció. Ezt a nevet adnám az alkotásnak.

Megint ketten maradunk bent, Az Áldozat léptei nem állnak meg a helység előtt. Csend támad, súlyos és idegtépő. Tétován az asztalra teszem a lapot, ezzel a kezébe adva rólam némi információt. Nem mindent, de többet annál, mint amennyit valaha is tudatni akartam velük, vagy bárkivel.

- Hogy vannak a sérüléseid? - kérdezi, miközben magához veszi a lapot és tanulmányozni kezdi.

- Gyógyulnak.

Akármelyik kérdésnél is tart, az látszólag elégedettséggel tölti el.

- A fizikumod ránézésre is árulkodó. Mennyit bírsz futni megállás nélkül?

Visszaemlékszem a gimnáziumi felmérésekre, mert azok az utolsó számokkal alátámasztott adatok.

- A húsz perces felméréseket kiválóan teljesítettem.

- Sport tagozat?

- Igen. Sport és biológia.

Végig futja a maradék kérdést, leteszi maga elé a papírt és fürkésző tekintetét rám irányítja. Kényelmetlenül kezdek fészkelődni, aggaszt, mire gondolhat vajon. Mit számít, hogyan teljesítettem a gimnáziumban?

- Szeretném, ha a ma esti közös vacsoránál te is ott ülnél. Fontos bejelentést kívánok tenni, érdekelt vagy benne.

- Akkor fogod közölni a többiekkel, hogy mikor ölhetnek meg?

Élesen beszívja a levegőt, úgy veszem észre, kissé fogytán a türelme. Ma nem olyan kiegyensúlyozott, mint a legutóbbi privát beszélgetésünk alkalmával. Valami felidegesíthette. Egy újabb rosszul sikerült rablás?

- Egyelőre ne szaladjunk ennyire előre és ne gondolj a legrosszabbra! Mindent meg fogsz tudni. Apropó, bár a kezedbe adtam a döntést, zárod-e az ajtódat vagy sem, azt tanácsolnám, hogy ma éjjelre mindenképpen zárd. Erősen ajánlott.

További szó nélkül beletemetkezik az előtte heverő iratkupacba és ezzel is jelzi, számunkra véget ért a beszélgetés. Felállok, elindulok kifelé, de a bizonytalanság, a kilátástalan helyzetem nem hagy nyugodni.

- Nem akarok...

- Este beszélünk. Most menj! - szakít félbe és végszóra betoppan Az Áldozat, kirángat a csuklómnál fogva az irodából.

Ahogy a folyosón haladunk, bekanyarodok a konyhába a kávémért, ami viszont nem vár az asztalon. A csaphoz lépek, meglátom benne a koszos bögrémet és a lefolyóba csordogáló kávét.

-*-*-

A szó legszorosabb értelmében semmit sem csinálok estig. Fekszem az ágyban, próbálom kitalálni mitévő legyek. Lehunyt szemmel a légzésemre összpontosítok, mantrázom magamban, hogy minden rendben lesz és igazából el fognak engedni. Semmi hasznomat nem vennék, se élve, se halva.

Az ajtóm résnyire nyitva van, egy idő után fűszerek illatát érzem meg. Csodálkozom, hogy megjön az étvágyam, ahhoz képest, milyen állapotban van a lelkivilágom.

- Kész a vacsora. - elég hallanom őket, már megismerem, ki áll az ágyam mellett. Egyik hátránya ennek az ajtónak, hogy nem nyikorog és nem hallom, ha valaki belép. Kivéve Az Áldozatot, mert az ő léptei eltéveszthetetlenek abban a bakancsban. Nem ő jött értem, hanem A Stratéga.

Összeszedem magam, elkezdek felkészülni a legrosszabbra. Hiába mondta A Vezér, hogy ne gondoljak erre. Pesszimista vagyok, ez a hely tesz azzá. A remek hangulatomnak köszönhetően szúrósan pillantok A Stratégára.

- Kiöntötted a kávémat.

- Én aztán nem, de rohadjon le a keze annak, aki megtette.

A konyhába kísér, ahol már a társaság nagyja helyet foglalt az asztalnál. Kínosan érzem magam, nem is leplezem, mennyire ideges vagyok. Ez őrület. Kész őrület, hogy ezekkel az emberekkel ülök egy asztalhoz.

Üres helyem A Gyalog és A Joker között van. Az utóbbi miatt remegni kezd a kezem, ahogy kihúzom magamnak a széket és helyet foglalok. Szürreális helyzet. Úgy nézhetünk ki, mint egy nagyobb család, ha valaki messzebbről figyel minket. A hat feketébe öltözött báty és az egyetlen húguk. A hetedik férfi pedig az apa szerepét tölti be, amolyan családfő, a keresztapa. A Vezér. Még a neve is árulkodó. De talán mindannyiuk neve jelentőséggel bír, hisz A Stratéga is megkérdezte, én mit kaptam.

- Jó illata van, mi a buktató? Beleköptél? - kérdezi A Joker A Megtorlótól, aki még egy gőzölgő tányér rizst pakol elénk.

- Nem, de neked tehetek bele egy kis arzént.

- Á, ne fáradj! Higannyal finomabb - jól szórakozik magán A Joker, az arcán szemernyi kétséget sem látok afelől, hogy elhinné, ha A Megtorló, meg akarná mérgezni. Nem lepődne meg. Sőt, olyan, mint aki egyenesen erre számít és fel van rá készülve. Eszembe jut, mit mondott A Megtorló róla. Hogy valószínűleg A Jokeren kívül itt mindenki épelméjű.

A tányéromat fixírozom, a körülöttem lévő beszélgetés hangjai az egyik fülemen bemennek, a másikon távoznak. Elhalkulnak végül, arra figyelek fel, hogy A Vezér belép a konyhába. Miatta csitulnak el a többiek. Velem szemben ül A Szépfiú, mellette Az Áldozat, másik oldalán A Stratéga. A Megtorló az asztalfőn foglal helyet, míg vele szemben A Vezér ül.

- Van néhány bejelenteni valóm és úgy gondolom, rendezzük le ezt a vacsora előtt. Ne rontsa el senki szájízét a tudatlanság.

Máskülönben a tudás maga fogja elrontani. Érthető.

- Az esti munkára kérnék három jelentkezőt! - amint kimondja, három kéz már a magasba is lendül. Az Áldozat az egyik, természetesen. A Joker és A Szépfiú a másik két önkéntes. - Köszönöm. Nem szeretném, ha bármi félresikerülne. Precíz munkát várok el, nem hibázhatunk.

- Nem fogunk - ígéri Az Áldozat és észreveszem, hogy lopva felém pillant. Emlékeztetem a kudarcára, amit elszenvedett miattam. - Nincs több baklövés.

- Helyes. Talán nem tévedek, de mindenkit leginkább az új vendégünk sorsa érdekel - erre kihúzom magam, szinte hallom a szívverésem, a levegő sűrűbben áramlik a tüdőmbe. - Nos, én egy egérutat ajánlok fel.

Egérút? Az menekülési útvonal. El fog engedni? Tényleg megtenné azok után, hogy többször is megmondta, innen nem mehetek sehova?

- Mi elöl? Nem üldözi senki - szól közbe A Joker, ám rajta kívül nem mosolyog egyetlen jelenlévő sem.

- A halál üldözi, legyünk őszinték. Tudnod kell - néz rám A Vezér. -, hogy mi nem ejtünk hibát. Mindenki, aki itt ül, profi. Erre lettek kiképezve, erre születtek és ez a céljuk is. Nem csúszhat a gépezetbe semmi, egyetlen apró porszem sem. Ha ez mégis megtörténik, kiiktatjuk. Ahogy az is megkapja a büntetését, aki hibázik vagy köze van hozzá.

Elakad a lélegzetem, hirtelen már farkasszemet nézek Az Áldozattal és érzem, mennyire igyekszik nem átnyúlni az asztal fölött, hogy megfojtson. Miattam fogják megbüntetni? Vagy túl van már rajta? Hát ezért is gyűlöl ennyire. Mondhat bárki bármit, ő nem ellenkezne, ha valaki megpróbálna végezni velem. Sőt, egyenesen támogatná az ötletet.

- Az ajánlatom így szól: amennyiben nem akarsz meghalni, együtt kell működnöd velünk. Vannak bizonyos képességeid, amiket kamatoztatni tudnánk és terveim szerint fogunk is. Én nem készülök a halálodra, épp ellenkezőleg. Azonban nem visszakozok, ha meg kell lépnünk ezt. Életben hagyunk, cserébe segítesz nekünk, megteszel minden tőled telhetőt a célunk eléréséhez, ami akár lehet a te új célod is.

Csend fogadja A Vezér szavait. Nem érzek semmit. A torkom kezd lassan elszorulni, az agyam igyekszik feldolgozni a hallottakat. Ezzel a többiek is így vannak.

- Holnap reggelig várom a döntésed. A részleteket utána fogjuk megbeszélni.

- Te... - a nyelvem száraz, nem tudok nyelni. - ...ti bűnözőt akartok csinálni belőlem.

- Már az vagy. A válaszod, amit leírtál nekem, erre utal.

Hát persze, tud a kórházi lopásról. Még ha nem is kapott el a rendőrség és nem kaptam érte semmit, akkor is megtettem. Loptam, a lopás pedig bűn.

Körbe nézek rajtuk, mindegyikőjükön megállapodik a tekintetem huzamosabb ideig és lassan összeáll a kép a fejemben. Veszélyesek. Egytől egyig azok és ha ez a hely egy pókháló, én vagyok a légy, amelyik beleragad a hálóba. Nincs menekvés.