A rablás napja egyet jelent a bosszúval. Három nap bőven elég volt arra, hogy felkészüljünk rá és közben mégis úgy érzem, valami ki fog siklani. Reggel ez a gondolat rúg ki az ágyból, különben nehezen tudnám rávenni magam, hogy kimásszak Jeongguk mellől. Felébresztem, bármennyire is szeretném, ha még pihenne. Hamarosan indulnunk kell.

Egy fürdőszoba van, birtokba veszem, mielőtt más tenné. Raina sok mindent kikészített nekem, tiszta ruhák és női holmik várnak rám a csap melletti szennyes kosár tetején. Összeszedem magam, kétszer is arcot mosok és ellenőrzöm a kötéseimet. Nem kell cserélni, a sérüléseim jó ütemben gyógyulnak. Már képes vagyok fájdalomcsillapító nélkül elaludni, csak az emlékek kísértenek, de azok rendszeresen. A tükörképemre rá sem ismerek. Sokat változtam, nekem legalábbis másnak tűnik a megjelenésem. Kyung megismerne, ha láthatna?

Jeongguk felöltözve vár a szobában, jelentőségteljesen egymásra nézünk. Raina jelenik meg mögöttem, láthatóan korán kelt és már utcai ruhában, összefogott hajjal és elszánt tekintettel néz ránk. Nyoma sincs félelemnek, ő biztos a sikerben. Bízik bennünk.

Namjoon és Taehyung egyszerre jönnek ki a szobájukból, az utóbbi futó pillantást vet rám és ugyan azt a néma könyörgést olvasom ki a szemeiből.

- Yoongi gépe negyed tizenegykor fog indulni. Hogy elkerüljük a felesleges személyi sérülést, a reptér épületéről kell megcélozni és csak egy töltény van – Jeongguknak ad egy fegyvert, nem hazudik. Valóban egy golyó pihen benne, tehát fegyverrel ez az egyetlen esélyünk, nem hibázhat. - Tudsz lőni bal kézzel?

- Amennyiben nem érezném úgy, Hana fog lőni. Jól kitanítottam, biztos a keze.

- Mi? Kizárt, tömegbe célozni... - egy pillantással elhallgattat.

- Vagy ez, vagy Yoongi meglép.

Ez elég nekem, nem vitatkozom tovább.

- Mindenkinél van valami, amivel megvédheti magát? - kérdezi Raina. - Nem mintha tudnék biztosítani bármit is.

Megrázom a fejem. A késemet elejtettem a lépcsőknél, mikor a tűz elől futottam. Taehyung elém lép, felém nyújtja a kését.

- Nekem van másik.

Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy leálljak vele még egy beszélgetésre. Átveszem tőle a kést.

- Köszönöm!

Megvonaglik az arca, visszaáll a helyére és nem néz rám többet. Namjoon a karórájára pillant.

- Ideje indulnunk.

Raina autójával megyünk, pont elfér mindenki. Taehyung vezet, Namjoon ül elől és mi hárman hátul. Nem érzem úgy, hogy kellően fel vagyunk fegyverkezve, de a semminél így is több, ami nálunk van. Jeongguk a kezemet szorongatja, én is úgy fogom az övét, mintha nem lenne holnap és ezzel próbálnám valahogy megállítani az időt. Kis ideig eluralkodik rajtam a pánik, az izgalomtól vegyes félelem. El akarom kapni Yoongit. Holtan akarom látni, ahogy Namjoont is és már nem kell sokáig várnom erre. Azután pedig szabadok leszünk, a szó összes értelmében.

A reptérre érve mindenki kiszáll, én azonban visszarántom Jeonggukot és magam felé fordítom, a szemébe nézek.

- Ezután nem akarok több életet kioltani. És azt szeretném, ha te sem tennéd.

- Ma van az utolsó napja, hogy ezt tesszük.

- Nincs több halál.

- Nincs több halál - ismétli és ráérős csókot ad. - Elviszlek innen és együtt fogunk élni valahol máshol, gyilkosságok és kényszer nélkül. Te jelented nekem a mindent, Hana. Vigyázni fogok rád!

Kézzel-lábbal ölelném és nem engedném el, de muszáj cselekednünk. Összekulcsolom az ujjainkat, követjük a többieket a reptér épületéhez és közben egyikünk sem néz a kamerák felé. Hagyom, hogy Jeongguk maga után vezessen, fogalmam sincs, miként sikerül feljutnunk a tetőre a biztonságiak közbeavatkozása nélkül. Lifteztünk, folyosókon haladtunk végig és egy nagy, nehezen nyíló ajtón át végül kijutottunk a friss levegőre. Magasan vagyunk, a gyomrom ráadásul össze-össze rándul az idegességtől és hol Jeonggukot, hol Taehyungot figyelem. Raina mellettem halad, még mindig érzelemmentes a tekintete. Megérintem a vállát, pislogás nélkül rám néz. Megértem, mit érez. Ma csakis azt látja maga előtt, hogy a szerelme gyilkosát is a másvilágra küldjük.

A peremhez megyünk, leülünk a széle elé. Takarásban vagyunk, nem mocorgunk és fülelünk, mikor mondják be Yoongi járatának indulási időpontját. A jó oldalon vagyunk, innen elég lesz célba venni őt a beszállás előtt és lőni. Akár Jeongguk csinálja, akár én, nem hibázhat egyikünk sem.

- Hana - Raina hajol hozzám, a hangja kicsit remeg. - Mielőtt majd elmentek, szeretném, ha szólnátok. Ti ne távozzatok szó nélkül, jó?

- Persze, ez természetes.

- Vihetitek a kocsim, nekem nem lesz rá szükségem. Azt hiszem, a tank félig van tele és jó darabig elég. A bankkártyámat betettem a hátsóülés és az ajtó közötti réshez, mellé írtam a PIN kódot egy cetlire és az egyenleget. Többet nem tudok adni, de a mai nap után fogalmam sincs, mivel tudnám eléggé meghálálni ezt.

Hogy megöljük Yoongit. Úgy tűnik, Rainának ez mindent megér.

- Nem kell a pénzed, Raina. Ezért nem kell fizetned. Mi tartozunk neked köszönettel. Különben is, még vissza van egy rablás.

- Jó, de...

- Ott van! - Namjoon hangja ránt ki a beszélgetésünkből, lebukik a perem mögé és jelez Jeongguknak. - Pont a tömeg szélén várakozik, elég messze az emberektől.

Nem takarják viharfelhők a napot, pedig sokkal inkább illene a hangulathoz a borús időjárás. Ennek ellenére ráz a hideg, miközben végig nézem, ahogy Jeongguk felkel a földről, bal kezébe fogja a fegyvert és kinyújtja a karját. Ami megremeg. Nem csillapodik, folyamatosan remeg, nem bírja mozdulatlanul tartani. Próbálkozik, egyre idegesebb.

- Jeon! - Raina feltápászkodik, igyekszik valamiféle támaszt adni a karjának, de nem jár sikerrel.

- A büdös francba!

Tudom, hogy nekem kell megtennem. Elég Jiminre gondolnom és Seokjinre, a testem teszi a dolgát. Átveszem a fegyvert Jeongguktól. Adok magamnak összesen három másodpercet, lefele nézek, a célkereszten át látom Yoongit. Valóban ő az, megismerem. Még a maszk és a kapucni ellenére is, a tartása árulkodó, a megérzéseim is biztatnak.

- Még arra sem vagy képes, hogy ezt a terhet át vedd tőle - ez Taehyung hangja és nem tetszik a hangszíne. Koncentrálok, Yoongi elsétál kicsit odébb, közelebb kerül a tömeghez. - Hogy akarod megvédeni, mikor azt a kurva fegyvert sem tudod megtartani?

- Taehyung, állj le! - szól rá Raina élesen.

- Ha tényleg szeretnéd, nem hagynád, hogy a gyilkosság elvegyen belőle egy részt. Akkor kitartanál, képes lennél rá... - próbálom kizárni őket a fejemből, újból célba veszem Yoongit. A célkeresztembe kerül, bent tartom a levegőt.

Húzd meg a ravaszt, Hana! Egy részed ide vagy oda, Jimin és Seokjin Yoongi miatt haltak meg. Húzd meg a ravaszt! Állj bosszút!

- Beszéljük meg ezt, Hana! Nem kell megtenned, majd én... - Taehyung kerül mellém, ezzel megint elvonja a figyelmem. - Te nem vagy gyilkos, Hana. Ne most akarj azzá válni!

- Fogd be, Taehyung, nem érek rá erre! Különben is, Il-seong és a felesége, Seo-Young miattam haltak meg, én öltem meg őket - nem vagyok kedves, de nincs is rá időm, hogy az legyek.

Kizárom őket. Jiminre gondolok, a ragadós jókedvére, amivel nem egyszer felvidított. Arra, mikor bejött hozzám és néha késő estig keresztrejtvényt fejtettünk. Az örömére, akárhányszor meglátott, vagy arra kért, csatlakozzak hozzájuk egy esti lazulásra. Mindig szívesen látott a köreikben, elfogadó volt. Megmentette az életem egy magára vállalt árulással. Nem lett volna kötelessége, de megtette. És Seokjin? Annyira hitt a szerelemben, hogy kiállt mellettünk. Tanított, nem mondott le rólam egy pillanatra sem. Sosem akarta elvenni a kedvem a dolgoktól, a dicséreteivel biztatott. Azt akarta, hogy éljek. Mindketten azt akarták és most halottak.

A fegyver elsül a kezemben. A látómezőm kitisztul és látom, ahogy egy férfi Yoongi mellett összeesik. Az embertömeg egyszerre sikít fel, nem mernek a közelébe menni. Yoongi a lövés irányába néz, észrevesz minket a tetőn.

Mindenki hallgat az első pillanatban, utána nem hallok mást, csak sűrű káromkodást. Jeongguk a nevemet ismételgeti, közelebb kúszik hozzám és erőlteti, hogy rá nézzek.

- Hana! Figyelj rám!

- Te jó ég! – elrontottam. Megöltem egy ártatlan embert.

- El kell húznunk innét! Most azonnal! - ez Raina, látom az arcát, ahogy azt is, mikor dühösen feláll és elfut mellettem. - Hé, te rohadék! - mi történik? Utána nézek, Namjoon nyomában van, aki fut, épp készül hátra hagyni minket, hogy mentse a bőrét. Mire vissza fordulok a halálra rémült tömeg felé, Yoongi sehol sincs.

- Ne, nem mehet sehová! - Namjoon felé tartom a fegyvert, de hiába húzom meg a ravaszt, csak kattan, golyót nem lő ki. Azt mondta, egy tölténye van.

Sikítani szeretnék.

Direkt csinálta. Ez az egész egy kibaszott játék volt és ő nyert. Raina nem éri utol, ahhoz Namjoon túl gyors és a nőnél sincsen semmi, amivel megállíthatná. Követem a tekintetemmel, amíg tudom, azt is látjuk, ahogy beül Raina autójába és elhajt.

- Kivette a zsebedből a kulcsot? - kiabál rá Raina Taehyungra, aki nem felel, csak fájdalmasan engem figyel. - Cseszd meg, hogy nem vetted észre? – Taehyung rám figyelt, engem akart meggyőzni. Még az sem tűnt fel neki, hogy Namjoon kihasználta a figyelmetlenségét.

Számíthattunk volna erre. Namjoon mindvégig a saját kezére játszott és még utoljára, mialatt azt hittük, nem maradt a hatalmából semmi, sikerült még egyszer átvernie bennünket. Innentől kezdve, hogy mi lesz a rablásából, már egyáltalán nem számít, mivel ránk nézve egyértelmű, hogy buktuk a pénzt is.

- Valahogy el kell tűnnünk innen - nézek Jeonggukra, de közben a szemem sarkából látom Taehyungot, ahogy lemondóan a fejét rázza.

- Hana, nem tudsz elmenni vele. Nincs mivel, nincs miből és...

- Megoldjuk! - kiabálok rá, elcsigázott vonásaitól összeszorul a torkom. - Együtt megoldjuk, igaz? - Jeongguk bólint, hátra simítja a hajam a szememből és tudom, most az összeomlásra sincs időm. Felállok, magam után húzom Jeonggukot és Raina-t is.

Ötletem sincs, merre induljunk és milyen hamar jutnak fel ide utánunk. Namjoon kivette a kulcsot a tető ajtajának zárjából is és hiába nyomogatom a kilincset, az nem nyílik. Kizárt minket. Ő a tűzlétrát használta, viszont Jeongguk csak az egyik kezével tudna kapaszkodni, nem lenne biztonságos. 

- Ne menj el vele! - Taehyung ér be minket, elállja az utam. - Hana, gondolj a hóemberünkre! Mi építettük, te építetted velem.

Nem értem, mire akar kilyukadni és a türelmem jócskán fogytán van.

- Ezt majd megbeszéljük, ha lejutunk innen épségben. Taehyung, inkább segíts, hogy...

- De hiszen végig ezt csináltam - üvölt rám teli torokból, mire Jeongguk taszít rajta egyet és a társunk kis híján átesik a peremen. - Hát nem láttad? Nem érted? Mindig segítettem, mindig ott voltam melletted, mikor ő - mutat Jeonggukra. - csak megkeserítette a napjaidat. Láttam rajtad, min mentél keresztül miatta.

- Az Istenért, fejezd már be! Itt fogunk meghalni, ha nem találunk ki valamit.

- Hogy a pokolba nem láttad, mikor segítettem neked, Hana? Még akkor is mérges voltál rám és nem szóltál hozzám napokig, majdnem beleőrültem... - ez egyszer, egy okból fordult elő. Egyetlen egyszer.

Elengedem Jeongguk és Raina kezét. A fejemben tornádóként kavarognak a gondolatok, Taehyung szavainak értelmét keresem és mikor felfogom, azt kívánom, bár rosszul értelmezném.

- Te? - kérdezem lassan, kimért hangon. - Te tetted?

Jeongguk elkapja a kezem, mert előbb veszi észre, hogy közelebb lépek Taehyunghoz, mint én.

- Hana...

- Megölted őt - mondom ki és úgy érzem, szétszakad a fejem az igazságtól. Nem bírom felfogni, nem tudom elfogadni, hogy erre csak most jöttem rá. - Te ölted meg Jimint.