__________

A férfi gyalog teszi meg az utat a címig. Elrejti az arcát a járókelők előtt, nem néz az utcán lévő kamerák irányába és emlékezetből tájékozódik. Balra fordul, aztán a kereszteződésnél jobbra, majd tovább egyenesen. Órákig gyalogol, s közben eszébe jut, hogy el sem köszönt a társaitól. Azoktól, akiket valóban a társainak nevezhet, akik a bizalmukba fogadták és ő megtette, amit megígért magának. Segített nekik, ennél többet már nem tehet. Jól vannak, biztonságban. Talán megbocsájtják neki, amiért nem pazarolt időt a búcsúra.

Az utolsó utcán halad felfelé, arra számított, hogy görcs áll majd a gyomrába és az emlékektől elszorul a torka. Ugyan itt szaladt, ezen az útvonalon a házuk felé, mikor értesítették a tűzről. Ha gyorsabban futott volna, Area még vele lehetne. Vagy ő is benn ég a tűzben. Nem bánta volna. Most sem bánkódik, nem érzi azt, hogy máshogy kellene csinálnia.

A telek nem üres, fákat és bokrokat ültettek a házuk köré, a megmaradt részeket pedig a fiatalok már össze graffitizték. Seokjin ezt is művészetnek gondolja, Area pedig élt-halt a modern művészetekért. A graffiti ezt nagyban kimeríti, persze más szerint inkább vandálság. Ahogy közelebb megy, a lelke tombolni kezd. Az eddigi higgadtság letelepszik rá, a vonásaira és tökéletesen uralni tudja azokat, nem mutatja ki, mi játszódik le benne.

- Sokat vártam rád - Hoseok az. Ott ül azon a részen, ami egykor a tornácuk volt. - Minden egyes nap itt üldögéltem, remélve, hogy ide dugod az orrod és tudunk beszélgetni. Hát nem romantikus?

Tudta. Mindvégig helyes volt a megérzése.

Beszélgetni? Seokjinnek ehhez van most a legkevésbé hangulata. Bár az nem lepi meg, hogy a volt társa ennyire elhivatott. Kinézi belőle ezt a türelmes várakozást, hisz remek felvezető ez a vérengzésre. Hoseok pedig ezt imádja mindennél jobban.

- Egy képeslap is elég lett volna.

- Milyen érzés látni? - Hoseok felpattan, körbe mutat az épület maradékán. - Hol lett volna a hálószobátok? Várj, kitalálom... - odébb lép, sikerül pont arra a részre mutatnia. - Itt?

- Mi értelme ennek? - Seokjin nem néz körbe, pedig jól tenné. Csak egy valamire tud koncentrálni és az Hoseok.

- Baromi nagy élvezet volt kivárni, mikor veszíted el az önuralmad és mész szembe a szabályokkal. Ha egy kicsit több kreativitás szorult volna beléd, már rég lerendezett ügy lenne ez. Figyelj, nem érek rá egész nap, a te időd pedig meg van számlálva, úgyhogy...

- Meglenne? - a férfi úgy tesz, mint aki nem tudja és nem ezzel a szándékkal jött. - És pontosan mennyi is van hátra? - hogy tudja, mennyit kell még várnia.

- Az attól függ. Sietsz a mátkádhoz?

- Megvár.

Hoseok leveszi a maszkot, a sapkát és maga mellé dobja.

- Addig nem nyugszol, míg bosszút nem állsz, igaz? Hihetetlen, hogy titeket mindig ez motivál. Valami kevésbé halálos nem is opció? Na, mindegy. Szeretnék részleteket megosztani veled arról a napról. Ennyivel tartozom még neked.

- Az életeddel tartozol, nem a részletekkel.

- Ne hamarkodd el ezt a pillanatot! A végén rossz döntést hozol.

Seokjin a szavak mögöttes jelentését keresi, de biztos benne, hogy nincs. Hoseok azzal, hogy itt várta őt, elárulta magát. Ezért estek egymásnak anno Yoongival. Egykori társa tudta jól, kinek a műve volt a gyújtogatás, Seokjin pedig beletrafált.

- Tudod, az a nap már alapból gyönyörűen indult. Volt ez a terv, meg a késztetés, hogy baromira felgyújtanék valamit. Sokat beszélgettünk a társammal, szerinte jobb lenne az életet hátralékok nélkül élni és te, barátom, hátralék vagy. Egy elhagyott poggyász, amiért mindig visszarohannék, mert értékes nekem. Közben meg vadhús, amitől már szívem szerint megszabadulnék, csak nem megy olyan könnyen, folyton visszanősz. Elmondom miért.

Seokjin zsebre teszi a kezét, kitapintja a kést, amit mégis magával hozott. Közben elindul a ház romjai felé, le sem veszi a szemét Hoseokról.

- Olyan, mintha a részem lennél. Nem érted, ugye? Kapcsolódsz ahhoz a tűzhöz, ami életem egyik legszebbje volt. Úgy csaptak a lángok a magasba, hogy az szavakba nem foglalható. Katartikus élmény volt látni, amint a tűz győz és lenyűgöző, milyen könnyen semmisít meg mindent, amit csak tud. Égnek a textíliák, a faanyagok, minden, ami papír és persze, az emberi test is éghető - erre kis hatásszünet következik, Seokjin küzd az ellen, hogy most Areára gondoljon. - Akárhányszor rád nézek, a tűz jut eszembe. A kedvencem. Olyan szinten elégítette ki a szükségleteimet a ti kis házatok, hogy utána még több kellett, nem bírtam betelni vele, ugyan azt az érzést hajkurásztam. Gondolhatod, mennyire kifárasztott az az öröm. De persze, egy valami mégiscsak túlszárnyalta magát a tüzet.

Hoseok tesz pár lépést Seokjin felé, az ég, mintegy varázsütésre, esőt szabadít rájuk.

- Az a sikoly, ami belehasított az éjszakába. Soha nem tudnám kiverni a fejemből.

Ekkor történik meg az első mozdulat, Seokjin, egyelőre a kés nélkül lendül támadásba. Hoseokot nem éri teljesen váratlanul, de hagyja magát leteríteni. Érződnek az indulatok, a harag és ez az, ami őt izgalomba hozza.

- Azért jöttél el, hogy halljad, miről maradtál le? Megsúgom – hajol oda Seokjin füléhez. - Sok mindenről. Tudod, láttam az ablakból, ahogy rohan lefelé az emeletről, de nem igazán volt hová. Először a földszint kapott lángra. Lehet, hogy kicsit több benzint locsoltam a verandára, de ilyen az, mikor nem bírok parancsolni magamnak. Valaki hívta a tűzoltókat, sajnos túl messze voltak. Következett az emelet.

Seokjin hallása kezd tompulni, az egészet látja maga előtt. Alkarjával ránehezedik Hoseok nyakára, a férfi ettől csak nehezen tudja formálni a szavakat.

- A tűz beszorította a kicsikédet a hálószobátokba, ahol minden éghető volt. Szavamra mondom, jó gyorsan terjedt az a forróság. Aztán lángra kapott ő is és akkor visított a leghangosabban, amíg csak tudott.

Két dolog történik egyszerre: Seokjin a kabátja zsebébe nyúl, előrántja a kést, mire Hoseok egy erős mozdulattal lerúgja magáról. Majd fegyver dörren és egy golyó süvít el Seokjin feje mellett. Ellenfelénél nincs fegyver, puszta kézzel akarna harcolni. Tehát valaki védi, fedezi őt a távolból és nem kell sokat agyalnia, hogy rájöjjön, ki lehet az.

- Fogadni mernék, hogy a legjobbat még nem is tudod - Hoseok vihogva nyúl a nadrágja zsebébe és egy össze hajtogatott, megviselt papírt húz elő. Széthajtogatja, ráérősen kiegyengeti a gyűrött sarkokat is. - Gratulálok, apuka!

A világ egy csapásra szűnik meg Seokjin számára. Mintha már nem is a saját testében létezne, hanem távolodna tőle. Hoseok felé nyújtja a papírt, beteges vigyora szétterül az arcán.

- Szerintem rád ütött volna.

Seokjin kitépi a kezéből a papírt és üvölt. Nem hall semmi mást a hangján kívül, ami akár magukra is vonhatja a környék lakóinak figyelmét, amennyiben valaki még nem látta meg őket, vagy figyelt fel az előbbi lövésre. Hányinger kerülgeti, a végtagjai megadják magukat, de csak egy pillanatra. A szemei újból átfutják a sorokat. Kórházi lelet a nőgyógyászatról, amiben megerősítik Area várandósságát. Ugyan az a dátum szerepel rajta, mint mikor a tűz történt.

- Ezt kimenekítettem neked, mielőtt bezártam volna az ajtókat az asztalról elcsent kulcsokkal. Gondoltam, hogy örülni fogsz a hírnek.

Ez teszi a pontot az i-re. Innentől tényleg semmi nem számít Seokjinnek, nem mérlegel tovább, nem képes tisztán gondolkodni. Egy cél lebeg a szemei előtt, méghozzá az, amit akkor fogadott meg magának, mikor rájött, hogy Hoseok azon a napon a környéken volt. Régi ismeretségüknek hála, ez az információ eljutott hozzá és onnantól kezdve biztosan tudta, ki állt a tűz mögött. Eddig kellett várnia, hogy revanst vegyen.

Hoseok figyelme szórakozottsága okán lankad, nevetve néz körbe, még a bokrok között rejtőző társa felé is oda pillant. Az a fél másodperc okozza a vesztét. Seokjin először gyomorszájon üti, majd egy szempillantás múlva a kése Hoseok nyakában köt ki. A testéből távozik az évek alatt felgyűlt harag, főleg mivel látja, ahogy az áruló szemei elkerekednek.

- Ne! - megint hangos üvöltés rázza fel a környéket, újabb dörrenés és a golyó immáron célba talál. Belefúródik Seokjin oldalába, áthatol néhány belső szerven, de fájdalmat nem okoz. A férfi a gyászon kívül semmit sem érez. - Rohadj meg! Rohadj meg! – a bokrok mögött rejtőző Yoongi megint golyót repít belé, aztán egy újabbat, de Seokjin nem dől el. Lefogja a társát, akinek vér buggyan ki a száján.

- Utolsó tény - Hoseok a maradék erejét sűríti a szavaiba. - Nem biztos, hogy ennek...örülni fogsz.

Nyolc szó. Ez semmisíti meg Seokjin elégedettségét, veszi el az értelmét annak, amit megtett. Minden hiába.

- Nem az én ötletem volt az a gyújtogatás.

Rossz emberre gyanakodott. Kivitelezni bárki tud. De kitalálni az ötletet és kiválasztani a házat, az valaki más dolga volt. Ez a bolond alatta kiélte a gyújtogatási szenvedélyét, miközben más valaki tervét valósította meg.

Hoseok szemei az égre merednek, az esőcseppek összemosódnak a vérével és a földet áztatják. Seokjin érzékeli a mozgást, a közeledő alakot, de nem érdekli. Nem tudta befejezni, amit eltervezett. Nem a jó emberre gyanakodott, az ötletgazdát akarta mindenkinél jobban holtan látni. Hibázott.

- Ezt elbasztad - Yoongi könyörtelen, ádáz tekintete az utolsó, amit Seokjin lát. Csak az vigasztalja, hogy a túlvilágon ott fogja várni Area. Raina megmondta és ő hisz a nőnek. Már nem számít semmi. Nem tehetne semmit. A kudarc az kudarc.

Hall még egy lövést, de nem érzi, hogy találatot ért volna. Sok mindent akarna mondani Yoonginak, de a saját vérében fuldoklik, nem képes megszólalni.

- Üdvözlöm Areát! – ez a két szó az utolsó, amit Yoongi hozzá intéz. Látja a távolodó alakot, ahogy egy élettelen testet cipel magával. Aztán hirtelen lesz sötét minden, se egy apró fényforrás, se a tudat, hogy melyik lélegzetvétele lesz az utolsó. Egy csapásra szűnik meg körülötte a világ.