További három nap telik el és én megelégelem az ágyhoz kötöttséget. Jeongguk szól Rainának, akit megkérek, hogy legyen szíves, mentesítsen az állandó fekvéstől, mert begolyózok. Komoly feltételeket köt ki, tulajdonképpen ugyan úgy pihennem kell, csak megtehetem az utat a mosdóig és vissza. Amivel viszont jár egy elég kellemetlen tényező kiiktatása.

- Muszáj volt, sajnálom. Eszméletlenül mégis hogyan mentél volna el a mosdóig? - rendben van, jogos és persze észrevettem én, hogy cső van a lábaim között. De attól még kínosnak érzem, főleg, mivel Jeongguk is fültanú.

- Ezt nem nézheted végig! - szólok rá figyelmeztetően.

- Elfordulok.

- Na, jó! Kifelé, Jeon! - Raina hessegeti az ajtó felé. - Adj pár intim percet nekünk!

Amint Jeongguk magunkra hagy, minél előbb túl akarok esni rajta. Ledobom magamról a takarót, kerülöm a szemkontaktust Rainával és összeszorítom a fogam, ahogy egy mozdulattal eltávolítja a katétert.

- Nem hiszem el! Komolyan ott nyúlkáltál.

- Semmi újat nem láttam - neveti el magát, neki ez egyáltalán nem kínos. Kell nagyjából két perc, amíg megszokom az érzést és elengedem magam. - Ha az első próbálkozásnál nem sikerülne, ne ess kétségbe!

- Kórházban dolgoztam, tudom, hogy megy ez – megigazítom magamon a takarót, amíg Raina el nem fordul. – Jeonnak hívod.

- Csak alkalmanként. Régen megengedte, élek a lehetőséggel. Sokkal komolyabban hangzik, ha meg akarom szidni.

Áttörlöm magam a langyos, szappanos vízzel, amit egy lavórban hozott be és rég örültem ennyire váltás ruhának is. Óvatosan lábra állok, először nehéz megtartanom az egyensúlyomat. Félig-meddig úgy érzem, jobban vagyok és készen állok megint haladni előre. Közben viszont ott motoszkál bennem a félelem, hogy mi van, ha megint így megsebesülök és nem élem túl. Vagy Jeongguk és Seokjin. Taehyung. Miattuk inkább aggódom, mint magam miatt és itt van még Raina is. Meg persze A Vezér, aki miatt egyáltalán nem vet szét a pánik, de bánnám, ha meghalna és nem én végeznék vele. Végszóra meghallom a hangját. Az összes gyilkos ösztönöm feléled tőle.

- Ébren van már, ugye? - rám céloz és a hangja közelről jön, majdnem közvetlenül az ajtó előtt lehet. - Beszélni akarok A Hazuggal!

Az meg kicsoda? Van itt rajtunk kívül még valaki? Kérdőn Rainára nézek, aki ugyan olyan értetlenül mered rám, mint én rá. Mielőtt mondhatnék bármit, A Vezér kivételesen gyorsabban ér ide, mint Seokjin vagy Jeongguk és konkrétan beront a szobába. Azt cselekszem, ami a legkézenfekvőbbnek tűnik ebben a számomra igenis fenyegető helyzetben. A Vezér úgy néz rám, mintha valami szellem lennék, aztán a vonásai eltorzulnak a dühtől, felém ront. Felkapom az ágy melletti kis asztalon lévő ollót - amivel Raina a kötszereket vagdosta -, és azt tartom magam elé, Rainát pedig a hátam mögé rántom.

- Egy lépéssel sem jöhetsz közelebb! - mondom acélos hangon, ekkor bukkannak fel a fiúk A Vezér mögött. Jeongguk rá akarja vetni magát, Seokjin lefogja.

- Téged miért nem vittek magukkal, mi? Hátra hagytak, hogy még kémkedj, még húzd le az utolsó bőrt is rólunk, ugye?

- A fiúk nem túloztak, megőrültél. A pénz, a pénznél semmi sem fontosabb. Talán nem kellett volna a babérjaidon ülni és várni, hogy elvégezzük a piszkos melót, miközben mások cselekedtek. Magadnak köszönheted ezt - fröcsögnek a szavaim az indulattól.

- Hagytad, hogy elmenjenek, meg sem próbáltad megállítani őket! - üvölt A Vezér kikelve magából, Taehyung tesz felé egy lépést, hogy ő legyen közelebb hozzá, ne én.

- Kurvára nem voltam rá képes, mivel egy kibaszott kést döftek a lábamba és A Stratéga mellkason lőtt.

- Mi másért hagytak volna életben? Ki vele, hol bujkálnak? Hová vitték a pénzt?

- Nem tudom, semmit se tudok, de ha tudnám, se mondanám el neked. Nem tartozom semmivel.

- Ó, de, nagyon is sok mindennel tartozol, ami azt illeti. Nem öltünk meg, kiképeztünk. Értékessé tettünk.

- Hana nélkülünk is értékes volt - förmed A Vezérre Taehyung.

- Összejátszott velük. Különben mit keresett volna a folyosókon éjjel? - megint felém fordul. - Te értél fel a tetőtérhez elsőként, csak te láttad őket. Segítettél nekik meglépni, miközben az épületet rommá pusztítottátok.

- Igen, és jó kedvemből még arra is megkértem őket, hogy lőjenek rám. Ez nagyon logikus. Hangokat hallottam lentről, azok után mentem és az első robbanás akkor történt, mikor felértem a mosókonyha szintjére - nem szívesen emlékszem vissza a történtekre, de ez egyszer hajlandó vagyok elmondani A Vezérnek a saját szavaimmal. - Tűz ütött ki és azért haladtam felfelé, mert lefelé elzárták a lángok az utam. Egy emelettel kerültem közelebb a tetőtérhez, mikor a második robbanást hallottam.

- Volt egy harmadik is – mondja Seokjin, de arra én már nem emlékszem.

- A tetőtéren voltak, valószínűleg bekamerázták a folyosókat a lépcsőknél is, amin nem lepődnék meg, mert Hoseok szereti kiélvezni mások szenvedését - A Vezér hitetlenül néz rám. - Hoseok A Joker, A Stratéga pedig Yoongi. Tudhatták, hogy ott vagyok fent, mert visszajöttek és magad is láthatod, mit csináltak velem. A többiek csak azért úszták meg, mert nem tudtak utánam jönni, mielőtt ők eltűntek volna.

- A Gyalog hozott le, ő felment oda.

- A Gyalog neve Taehyung és megmentett engem - sziszegem a fogaim közt, mert kezdem unni, hogy mindenkiből bűnbakot akar csinálni. - És az egyetlen, aki itt valamit is elszúrt, te vagy. Mi a neved?

A Vezér idegesen elneveti magát, Raina a hátam mögött ráfog a karomra.

- Ehhez semmi közöd. De neked újat adok, mostantól nem A Futó vagy, hanem A Hazug.

Végig vezetem a szemem a jelenlévőkön, Taehyung tekintetét A Vezér tarkójába fúrja. Seokjin lazít az őt tartó fogáson, de azért nem engedi el teljesen.

- Még nem fogtad fel, igaz? - lejjebb eresztem a kezem, amiben az ollót fogom. - Nincs többé hatalmad felettünk. Itt mindenki egy emberként akarja a halálodat, senki sem fog engedelmeskedni neked. Egyetlen parancsodra sem hajlunk ezentúl. Neked befellegzett, mint vezér. Szóval halljuk, mi a neved?

A férfi hezitál, emészti a hallottakat és mérlegeli az esélyeit. Azokat igazából felesleges, nem sokat hagytunk a számára. A szemembe néz, látom benne a színtiszta gyűlöletet és azt, hogy nem hisz nekem. Végül felel a kérdésemre:

- Kim Namjoon.

-*-*-

Seokjin visszaviszi Namjoont a szobájába és nem finomkodik, rá zárja az ajtaját. A férfinek nem ártana átgondolnia, mit tervez a jövőben és jobban tenné, ha minket nem akarna belevonni. Bár nem sokáig tervezem életben hagyni. Előtte viszont van még más dolgunk.

- Raina főzött, azt mondta, mindent meg kell enned! - Jeongguk letesz egy tányért az ölembe, finom illatok lengik be a szobát. Krumplipüré, főtt zöldségek és egy kevés párolt hal jelenti az ebédet, fűszerezés nélkül. - Fáj valamid?

- A fejem - Jeongguk oda megy az ablakhoz, kinyitja. Hűs szellő hűti le a levegőt, mélyen beszívom a tüdőmbe. - Te nem eszel?

- Majd később, egyelőre nem vagyok éhes. Ne aggódj, Raina vagy Seokjint úgyis lenyomnák a torkomon, ha tiltakoznék.

- Nem aggódom. Ha ők nem tennék meg, akkor én.

- Gondolod, hogy vagy már olyan erős hozzá? - nagyon halvány a mosolya és hiányzik az a széles, jóízű nevetése is.

Elnézem őt, a karját fedő kötést és a megfáradt, karcolásokkal és zúzódásokkal tarkított arcát. Leteszem a tálcát magam mellé, lassan felülök és felé nyújtom a kezeimet. Közelebb hajol hozzám, engedi, hogy a tenyereim a bőrére simuljanak, homlokomat az övének döntöm. Vagyok-e annyira erős? Bármire képes lennék érte. Finoman megcsókolom, ez az első alkalom, mióta szabadok lettünk.

- Ez - felsóhajt, szemeit csukva tartja és ajkaival megérinti a szemhéjam. - Ez már annyira hiányzott, Hana! Te hiányoztál - ép kezével felfelé halad a vállamon, ujjaival az államat cirógatja. - Már nem tudom, mit kezdenék nélküled.

- Éles váltás ez azok után, ahogy megismerkedtünk. Milyen jó, hogy ezen nem kell gondolkodnod.

- Igen, milyen jó... - hagy enni, azután összehozzuk, hogy ő is elférjen az ágyon. Egy takaró alatt melegszünk, miközben az ablak még mindig résnyire nyitva van. Beengedjük magunkhoz a szabadság levegőjét és csodálatos. A legjobb, amit valaha éreztem.

Órákig csak csöndben élvezzük egymás társaságát, mindvégig hozzám ér. Ha nem az ajkaival, akkor az ujjaival, a kezével simítja az arcom, csókol a hajamba, cirógatja a nyakam vonalát. A legapróbb sérüléseire is puszit nyomok, gyógyítani próbálom. Lehunyt szemmel fekszem mellette, hallgatom a légzését és a szívverését.

- Elaludtál? - kérdezi halkan.

- Nem - felelem, az álom és a valóság pereméről evickélek vissza. - Baj van?

Hallgat, türelmesen kivárom, mit szeretne mondani.

- Menjünk el! Csak mi ketten, messze ettől a helytől, az emberektől. Hagyjunk itt mindent és menjünk!

Összefonódott ujjainkat nézem, aztán felemelem a fejem, hogy őt is lássam.

- És a bosszú?

- Az nem elég bosszú, hogy mi képesek lennénk újra kezdeni az életünket? Tovább tudnánk lépni, nem hagynánk, hogy a múlt lépjen helyettünk. Nem akarom még egyszer átélni ezt az egészet. Majdnem elveszítettelek és ha ez megint megtörténne, vagy nem csak majdnem, abba én beleőrülnék, Hana.

Úgy érzem igaza van, mégsem tudok rögtön arra gondolni, hogy rendben, csináljuk. Sok az elvarratlan szál.

- Namjoon?

- Kit érdekel? Nincs semmije, amivel ellenünk támadhatna. Az mindennél nagyobb bosszú, hogy nem lenne képes teljesen új életet kezdeni. Ez minden, amit annak a két árulónak köszönhetünk, helyettünk is tönkretették őt - érvel tovább az elképzelése mellett. Annyira beleéli magát, hogy hallom a hangján, összetörne, ha nem így történne a jövőnk. Szeretné megváltoztatni a tervet, biztonságban tudni.

- Ha nem ölöm meg...

- Akkor megöli Raina vagy valaki más. Megértem, miért szeretnél végezni vele te. De abba belegondoltál, mi mindent fog elvágni benned, ha megteszed? Más ember leszel, nem fogsz tudni úgy élni, mint eddig és önző vagyok, de nem akarom, hogy megtedd. Csak emiatt. Miattad. Te nem vagy gyilkos, Hana.

- Megöltem két embert helyetted, mikor Hoseok felügyelt.

- Az más. Nem azért tetted, mert meg akartad ölni őket, kényszer volt. Gondolod, hogy anélkül képes lennél rá?

Jó kérdés, ennyire nem mentem bele az elképzelésbe. Csak arra gondoltam, hogy mindenképpen meg fogom tenni. Jeongguk idegesen mered maga elé.

- Azt még soha nem kérdeztem meg, hogy kerültél Namjoonhoz. Igazából alig tudok rólad valamit, mégis a közös szökésünket tervezgetjük – megszorítom a kezét, hogy jobban rám figyeljen. – Nem sok dolgot osztasz meg magadról. Viszont már szabadok vagyunk. Namjoon szabályai nem érvényesek.

- Jimin nem mesélt semmit?

- De, elmondott pár dolgot. Például azt, hogy az első rablásotok alkalmával kilőtted egy ember kezéből a telefonját. Ennél sokkal több minden történt veled, te nem csak a gyilkolásból és a tervek szövögetéséből állsz, Jeongguk. Beszélj hozzám! Most már megteheted.

Helyezkedni kezd, magához ölel és türelmesen megvárom, amíg összeszedi a bátorságát. Amikről eddig beszéltünk, mind valamilyen szinten kapcsolódott a rablásokhoz, ehhez az életnek nem nevezhető élethez, aminek ő már évek óta a részese. Arról azonban nem tudok semmit, milyen volt ő azelőtt. Mi vezetett idáig, hogy alávetette magát Namjoonnak? Túl sokáig élt korlátok között és, ahogy őt nézem, rájövök, hogy talán pont ezért nem képes olyan könnyen megnyílni. Hozzászokott a szabályok betartásához, a szabadságunkhoz viszont még nem.

- Minneapolisban születtem, onnan kerültem Szöulba. Nagy vonalakban már ismered a történetet. Tizenkét éves voltam, mikor a szüleim autóval egy fába csapódtak. Viszont már előtte, tíz évesen bűnöztem először.

- Az mit jelent?

- Loptam az egyik boltból. Nem derült ki, a szüleim se tudták meg. A haláluk után nevelőotthonba kerültem, de nem maradtam ott sokáig. Mellőztem a lopást, meghúztam magam néhány ismerősnél, aztán pár év múlva megint megtettem. Azt már nem úsztam meg olyan könnyen, a bolt vezetője eléggé a szívére vette a dolgot. Akkor mentett meg Seokjin. Ha ő nincs, nem lennék én se.

- Micsoda? – meghökkenve nézek fel rá, Jeongguk arcán valami mosolyféle látszik.

- Seokjin ismerte Namjoont, ő csatlakozott elsőként hozzá – erről tudok, Jimin említette, de nem szakítom félbe ezzel. – Elvitt a bázisra, ami akkor még nem ugyan az a hely volt, ahová téged vittünk. Kisebb épület, szerényebb berendezés, három szoba. Az egyelőre elég is volt nekünk, Hoseok és Yoongi csak két évvel később csatlakoztak hozzánk.

- Miért maradtál ott? Vissza mehettél volna az ismerőseidhez.

- De nem akartam. Egy ideig Seokjin gondoskodott rólam, Namjoont csak az a tény érdekelte, hogy fiatal vagyok, még tanítható és úgy tűnt, elég hajlamos a bűnözésre, mert őket is meg akartam lopni. Seokjin vett észre, pont, mielőtt kiléphettem volna az ajtón a tőle ellopott pénzzel. Feltúrtam érte a szobáját. Elengedett volna. Azt mondta, ha tényleg olyan életet akarok élni, ahol semmi biztos pontba nem kapaszkodhatok, menjek csak.

Ezt kinézem Seokjinből. Megleckéztette Jeonggukot még azelőtt, hogy bármibe is belement volna. Felajánlotta neki a szabadságot, de mit ér az, ha az ember nem tud mibe kapaszkodni?

- Az utcákon kötöttem volna ki. Végül miattuk maradtam, Seokjin és Namjoon voltak a biztos pontok számomra. Seokjin amolyan bátty szerepet töltött be, Namjoon pedig egyből felajánlotta a lehetőséget, hogy válasszak valamit, amit szeretnék megtanulni. Meglepően sok opció volt, de én a lövészetet választottam.

- Ki tanított meg rá?

- Hosszú történet. A tudás legjavát gyakorlással szereztem.

- És a jogosítványod?

- Nincsen, Seokjin tanított meg vezetni. Elég jó tanár, nem? – ebben egyetértünk. – Ahogy csatlakoztak a többiek, szép lassan egyre több információt tudtam meg Namjoon tervéről. Úgy bálványoztam, mint egy istent, a szememben ő volt a legokosabb, legnagyobb ember. Szerettem a szüleimet, Namjoon viszont olyan volt, mintha a második apám lett volna. Felnéztem rá, új dolgokat tanított, bízott bennem, célt adott az életemnek. Ezért ittam minden szavát, teljesítettem az összes rám bízott feladatot és kiérdemeltem, hogy én legyek Az Áldozat.

- A legfontosabb embere.

- Pontosan. Sokáig azt hittem, Seokjint zavarja ez, de egyszer megkérdeztem tőle és azt mondta, magasról tesz rá. Akkor gondoltam bele először, hogy nem egyforma az indíttatásunk, más mozgatja őt és más engem. Ugyan így voltam a többiekkel is. Társak voltunk egy cél érdekében, nem több. Ezért elkezdtem úgy viselkedni, ahogy veled is tettem a legelején. Tartottam a tisztes távolságot. A szabályok miatt ez amúgy sem esett nehezemre. Szerettem megfelelni az elvárásoknak.

- Vágytál az elismerésre – mondom, Jeongguk bólint. – Amíg úgy táncoltál, ahogy Namjoon fütyült, ezt meg is kaptad.

- Szerinted mindig így volt ez? – megsimogatja a hajam. – Azok a hegek a hátamon emlékeztetők arra, hogy igenis követtem el hibákat, amiket Namjoon nem díjazott.

- „Bizonyos szinten a legjobb vagy, de a hibát tőled sem vagyok hajlandó eltűrni." – visszaemlékszem a szavakra, amiket akkor mondott Namjoon, mielőtt Jimin végre hajtotta volna Jeonggukon a büntetését.

- Mi?

- Ott voltam, láttam. Nem néztem végig a büntetésed, de még mindig hallom a kiáltásod. A hetedik ütésnél...

- Neked teljesen elment az eszed? – Jeongguk nagy szemekkel, tátott szájjal mered rám. – Bárki megláthatott volna.

- Taehyung cibált vissza a szobámba.

- Atya isten! Ezt miért csak most tudom meg?

Lépteket hallok a folyosóról beszűrődni. Pár másodpercig azt próbálom kitalálni, vajon ki megy el éppen az ajtónk előtt.

- Számít? Szerintem nem. Sok elhamarkodott következtetést levontam rólatok, de a többségében én is tévedtem.

- Gondolom, több a kellemetlen csalódás.

- Nem mondanám. Viszont, ha olyan hűvösen és elutasítóan viselkedtél a társaiddal is, mint velem, hogyan lettél jóban Jiminnel? A kapcsolatotok elég szorosnak tűnik az eddigi információim alapján.

- Az is hosszú történet és jó lenne, ha pihennél. El fogom mondani.

Az arcát figyelem, fáradtnak tűnik. Bár szívesen hallgatnám még, főleg ezt a részt, hagyom magam rábeszélni egy rövid alvásra.

- Néha attól félek, nem marad elég idő arra, hogy mindent megtudjak, amit szeretnék – mondom, mielőtt lehunynám a szemem. – Jimin egyik legnagyobb félelme a sötétség volt, az enyém az idő.

- Te beszéltél nekem a szabadságról, Hana. Abba beletartozik az is, hogy rengeteg időnk lesz megbeszélni azt, amit eddig még nem sikerült.

Erre már nem mondok semmit, igaza van. Raina hangja még eljut hozzám, benéz hozzánk a szobába, hogy minden rendben van-e. Nem tudok válaszolni neki, a következő pillanatban már alszom.

-*-*-

__________

Seokjin a konyhában ácsorog, az evőeszközös fiók felett áll és a késeket nézi. Lenne értelme ezek közül akár egyet is magával vinnie? Aligha.

- Hová készülsz? - Raina toppan be a helységbe, észreveszi, hogy a férfi utcai ruhában van.

- Mindketten tudjuk, hová.

A farzsebében pihen az a kis cetli, amit Hananál találtak és a leégett házuk címe szerepel rajta.

- Egyedül nem mehetsz oda!

- Park Raina, komolyan, mintha a vőlegényedet hallanám! - na, nem a szavakra gondolt, hanem a hanghordozásra. Jimin is így beszélt, mikor valami miatt aggódott és az rendszerint csak Hana miatt fordult elő. Illetve a halála előtti napon, az Egyes szobában. - Kérdezhetek valamit?

- Már megtetted, de kapsz még egy lehetőséget.

A lány, aki sokkal inkább már felnőtt nő, szigorú, ugyanakkor lágy tekintettel figyeli és elállja a konyha kijáratának útját.

- Miért jelen időben beszéltél róla? Mikor bemutatkoztál Taehyungnak, azt mondtad, Jimin menyasszonya vagy. De igazából...

- Özvegy vagyok? Erre szeretnél kilyukadni? Nem házasodhattunk össze, arra már nem maradt időnk. Ez az egyik oka, a másik, hogy így olyan, mintha még velem lenne. Te nem így érzel?

De, valami hasonló kavarog benne is, akárhányszor Areara gondol. Ami szinte állandó és még fájóbb, mióta az a cetlit megtalálta.

- Jimin nagyon szeretett téged. Ezt őszintén szólva azóta tudom, hogy Jeongguk beavatott a titkotokba. Visszagondolva...

- Én emlékszem a jóra és a rosszra is. Nem teszek különbséget az emlékek között, mert mind hozzá köthetőek és ezek éltetnek. Jimin azt szerette volna, ha élek és én minden tőlem telhetőt megteszek ennek érdekében. A te kedvesed talán nem így akarná?

- Area vigyázott rám eddig és azt tettem, amit szerintem ő is megtett volna. Segítettem Hananak és Jeongguknak, ők pedig már biztonságban vannak.

Raina lassan kezdi megérteni, mire akar kilyukadni a férfi.

- Te kész vagy meghalni.

- Bármire készen állok, amivel közelebb kerülhetnék hozzá. Bár a halál erre nem a legjobb megoldás, mert nem oda kerülnék, ahol ő van. De nélküle az én életemnek nincs értelme, se célja. Elvégeztem a dolgom.

Seokjin csak most veszi észre, hogy Raina arcán könnyek folynak végig. Nem igazán tud mást mondani, a nő viszont oda lép hozzá és megfogja a kezét.

- Nem hiszek a pokolban és a mennyországban úgy, ahogyan te. Nincsenek rossz emberek, csak olyan emberek, akik rossz dolgokat tettek. Én abban vagyok biztos, hogy a halál előtti utolsó pillanat a döntő. Az számít, milyen meggyőződéssel távolodsz el az élettől, hogy el tudsz-e számolni magaddal és hiszem, hogy te jó ember vagy, Kim Seokjin. Megérdemled, hogy újból találkozzatok. Szeretném, ha ezekkel a gondolatokkal mennél ki az ajtón - Raina lábujjhegyre áll, puszit ad a férfi arcára. – Ha megtörténne, amire ennyire fel vagy készülve, mondd meg Jiminnek, hogy rám még várhat egy picit, én nem sietek.