__________

Az éjszakák a legnehezebbek. Jeongguk fájdalmai ilyenkor erősödnek fel, a kialvatlanság miatt lassabb ütemben gyógyul. Aludnia kellene, de nem tud. Hana mellett szeretne lenni, mikor a lány végre felébred és nem akarja elszalasztani azt a pillanatot. Tudnia kell, hogy Hana jól van, már amennyire lelkileg egy ilyen támadás után jól lehet valaki. Komolyan azt hitte, mindentől meg fogja tudni védeni? Beleegyezett a felváltva őrködésbe, de az egyik legrosszabb ötlet volt, amire valaha rábólintott. Neki kellett volna a folyosón lennie. Csupán néhány másodperc is rengeteget számított volna.

Mialatt Jeongguk álmatlanul üldögél az ágy mellett és Hana kezét fogja, A Gyalog szintén ébren van és Seokjin társaságában bámulja a szobájuk plafonját. Raina őket nem tudta külön rakni, nincs annyi helység és A Vezérrel nem akart osztozkodni senki.

A Gyalog számolja a falon lévő repedéseket. Nincs sok, hamar végez.

- Megkérdezhetem, miért nem mentél még be Hanahoz? - Seokjin nem titkolózik a nevekkel, A Gyalog úgyis hallotta, mikor a lány után kiabáltak. A lány a kedvenc embere, mellette nem fél önmagának lenni, mégsem bírja nézni, ahogy élet és halál között lebeg.

- Mert félek, ha bent lennék és akkor történne valami, beleőrülnék.

- Másképp szeretitek - céloz Seokjin Jeonggukra és rá. A Gyalognak ez nem tetszik, furcsa érzése lesz tőle.

- Ahogy én szeretem, úgy senki más.

Eddig nem sikerült elmesélnie, milyen látvány fogadta, mikor felért a tetőtérhez. A kinti hóesés bezuhogott a nyitott ajtón, egyenesen a lányra, aki perceken belül a saját vérébe fagyva halt volna meg, ha nem ér fel elég gyorsan. Amint meglátta a mellkasán lévő lőtt sebet, egyből arra gondolt, már késő és hiába rohant át a lángokon, a füstfelhőn, elkésett. De Hana lélegzett. A combjából kés állt ki. Mintha a két sérülése két jel is lett volna: egy lőtt seb Jeonggukért, egy késszúrás pedig őérte. Úgy sebezték meg a lányt, mint ahogy ők tették ezt másokkal. A tűz pedig Seokjink szólt. A Vezérnek az árulás, minden együtt. A bázispont megsemmisítése, a papírok és információk porig égetése és a maradék emberei a halál küszöbén jártak. Hatalmas pofán verés a sok évnyi készülődés után, egy tökéletes terv tönkretétele mellé.

- Mi lesz az új motivációd?

Ez a kérdés elgondolkodtatja A Gyalogot. Mielőtt megismerték volna Hanat, a valahová tartozás érzése jelentette neki azt a szikrányi boldogságot, amivel átvészelte a napjait. A régi családja helyett újat kapott, elismerték a tehetségét, amiben más veszélyt látott. Ők előnnyé kovácsolták, erősnek és magabiztosnak érezte magát tőle. Képes megvédeni magát, egy kés pedig mindig van nála. A pénz is motiválta. Valahogy sort kerített volna egy műtétre, ami segít javítani a hallásán és nem kellene hallókészülékeket hordania.

Csakhogy minden pénzük oda lett. A milliárdok. Az árulók is vihettek el belőlük, de amit maguk mögött hagytak, az úgy kapott lángra, mint a száraz avar.

- Mellette maradok.

- Úgy érted, Hana mellett? -Seokjin hangszíne kissé megváltozik, erre A Gyalog is felfigyel. - Meg van rá az esély, hogy a felépülése után elmennek. Hana és Jeongguk.

- Még nem biztos.

Érzi, hogy Seokjin őt figyeli. Tényleg nem tudni, mi fog történni, vagy nem történni, ha Hana felébred. A Gyalog bízik abban, hogy az utolsó pillanatok döntőek lesznek és a számára kedveznek. Hana őt látta, mielőtt elájult. Ő mentette meg, nem Jeongguk.

- Hana fog dönteni - ez a tény ott lebeg közöttük, Seokjin közölte és ezzel A Gyalog is tisztában van. De a döntések befolyásolhatóak, a döntéshozó megváltoztathatja az akaratát és történhetnek a dolgok másképp, mint ahogy azt mindenki várná. Talán maga Hana sem tudja, mit érez A Gyalog iránt. Nem sok idejük volt erről beszélni, de kapocs az van közöttük.

Attól még, hogy valaki sérült, ugyanúgy szerethető. Ez a csodálatos mondat jut eszébe A Gyalognak, akárhányszor meglátja a lányt, vagy csak rá gondol. Ők tudják a legjobban, mennyi minden lakozik ennek a mondatnak a jelentése mögött. Hananak fogalma sincs, mit indított el ezzel a társában. Reményt adott neki, lehetőséget a kilátástalanságból. Hóembert épített vele, újból közelebb engedte magához, megnyíltak egymásnak. Ő őszinte volt vele. Hát minden fáradozása a lány szívének elnyerése érdekében nem lehetett hiábavaló. Nagyon igyekezett és ugyan ezt Jeonggukról nem tudná elmondani.

____________

Nem haltam meg. Erre azért jövök rá rögtön, mert iszonyú fájdalom hasít a bal lábamba. Mintha valakik két irányból akarnának szétszakítani és a combomnál lenne a töréspont. Tehát érzem a végtagjaimat is. Ez jó. Mindenképpen. Főleg azért, mert szerintem most tűnik ez fel először, eddig nem éreztem semmit.

Ahogy az élet lassan visszaköltözik az idegvégződéseimbe, tudok nagyobb levegőt is venni és tényleg istentelenül fáj a lábam. Megpróbálom kinyitni a szemeimet. Sötétség fogad, mindenhogy az vesz körül. Más az atmoszféra, nem érződik olyan szűknek és fojtogatónak. Máshol vagyok? Kizárásos alapon igen, mivel az épületnek össze kellett omlania a robbanásoktól. Kettőre emlékszem, meg a tűzre. Mi történhetett azután? Hogy kerültem ide? Aki rám talált, ő...

- Miért nem ébred fel? - nem adnék életjelet magamról? - Mikor ébred fel? - halk, keserves könyörgés. Aztán rászorít a kezemre. Tudom, mert érzem és azt hiszem, ennek nagyon is örülnöm kellene, tekintve, hogy az agyamat megszállják az utolsó képkockák és csodával határos módon túléltem a két társam árulását. - Hana... - Jeongguk! Életben van!

A kezemre koncentrálok, vissza akarom adni neki a szorítást, amit tőle kaptam. Valamennyire sikerül, de nem reagál. Sötét van, talán éjszaka. Lehet, hogy alszik. De itt van mellettem. Te jó ég! Ha ennyire elcsigázott, gyötrelmes a hangja még álmában is, vajon mióta lehetek ebben az állapotban? Meddig nem voltam magamnál?

- Jeong... - ki vannak száradva az ajkaim, a nyelvemen mintha száraz papír lenne. - ...guk. Jeongguk! - megint mozgatom az ujjaimat, rátalálok egy kellemes ritmusra, amitől nem hasogat fájdalom a vállamba. Hüvelykujjammal cirógatom a kézfejét, a sötétben nem látom őt. - Jeongguk! - ebbe már minden erőmet beleadom, a hangom megbicsaklik a végén. Hirtelen felkapja a fejét, akár csak ha rémálomból ébredt volna.

- Mi? - ő sem lát, ezért felnyúl az arcomhoz és óvatosan, gyengéden megsimítja a homlokom. - Érdekes, azt álmodtam, hogy... - mivel a nyelvem már nem akar működni, sűrűbben pislogok, a pilláim súrolják az ujjait és a tenyerét. - Még álmodom? - súgja kábán, fejemet belehajtom az érintésébe.

- Nem.

Hitetlenkedő sóhajt hallat, ott érinti az arcom, ahol szerinte szabad és minden mozdulatára vigyáz.

- Nem haltál meg - ki kell mondanom, bármennyire is nehéz, mert muszáj, hogy megerősítse. Bár hozzám ér és érzem őt magam mellett, a szájából szeretném hallani.

- Nem haltam meg. Ahogy te sem - az utolsó szót már elfúló hangon mondja, aztán valami meleg, nedves dolog hullik az arcomra. Jeongguk sír. - Bocsáss meg, Hana! Kérlek, ne haragudj rám!

Miért kellene haragudnom? Nem értem. Amit ő összerakott a fejében, én nem tudom. Akármiért is hibáztatja magát, nem jut eszembe semmi olyan, amiért én ugyan ezt tenném vele.

- Kaphatnék vizet? - sok mindent kell megbeszélnünk, de elsősorban jó lenne, ha tudnék nyelni és rendesen beszélni.

- Igen, csak ide kell hívnom Rainát.

Raina? Jóságos ég, ugyan arra a Rainára gondolunk?

- Mindent el fogok mondani - mondja, feláll az ágy mellől.

- Jó, annak örülnék.

Két keze közé fogja a jobbom, az ajkaihoz emeli és két-három csókot is rányom, mielőtt elengedne. Visszakaptalak. Ezt suttogja a sötétben.

Raina az a Raina, akire én gondoltam. Gyertyákat gyújtottak a szobában, hogy ne legyen túl erős a fény. Raina felméri az állapotom, meg merném kockáztatni, talán valamilyen egészségügyi végzettsége is van, de aztán nem áltatom magam. Az apja sérüléseit is nyilván neki kellett ellátnia, több éves tapasztalattal rendelkezik lőtt és szúrt sebek terén.

- Van tipped, meddig nem voltál magadnál? - kérdezi, miközben elkezdi felhúzni a felsőmet és elém tárul egy vastag kötés a mellkasomon. Mi a fene? Épp csak nem a szívemet lőtte át A Stratéga. Yoongi. A nevétől elkap a méreg.

- Két napig? - erre Raina a fejét rázza.

- Hat nap. Nem csoda, a szervezetednek tennie kellett a dolgát és basszus, Hana, te aztán tényleg erős nő vagy. Van benned élni akarás.

Az elismerő, dicsérő szavaitól összeszorul a gyomrom. Nem velem kellene ilyen gondoskodónak lennie, hanem Jiminnel. Sok mindent szeretnék mondani, de nem tudom, hol kezdjem és gyengének is érzem magam.

- Jó, bekötök neked egy infúziót, reggel pedig megpróbálkozhatnánk az evéssel. Csak szép lassan. Don Juan, gondolom, te szeretnél itt maradni - néz Jeonggukra, aki bólinthatott. Nem tudom, mivel nem látom őt rendesen. A szoba azon részében áll, amiket a gyertyalángok nem világítanak meg. - Ne most pótoljátok be a kimaradt napokat. Mindkettőtöknek jót tenne egy normális alvásidő.

Jeongguk ezek szerint nem aludt sokat.

- Miért állsz ott? - kérdezem őt, Raina zavartan megköszörüli a torkát és az infúzió bekötése után magunkra hagy bennünket. Még a gyertyákat is elfújja, megint sötét lesz.

- Ezt is reggel beszéljük meg, jó? - máris közelebb jön, vagyis nem akarta, hogy lássam. Leül az ágyam mellé, megint ráfog a kezemre és nem ereszti. - Minden rendben lesz.

- Megsérültél, igaz?

Nem felel, csak lehajtja a fejét mellém, magához öleli a kezem és úgy alszom el, hogy apró, puha csókjait érzem az ujjaimon.

-*-*-

Előbb ébred, mint én. Raina szintén rám várt és megkérdezi, szeretném-e, ha Jeongguk kimenne a szobából, amíg megfürdet. Továbbra is vak sötét van, bár némi fény beszűrődik az ablak redőnyein keresztül. Ablak! Itt vannak ablakok a szobáknál. A fürdetéshez Rainának fény kell, vagyis, ha Jeongguk bent marad, láthatom, mi történt vele.

- Nyugodtan maradhat.

Jól sejtettem, Raina az ablakokhoz megy és már majdnem felhúzza a redőnyt, mikor Jeongguk rászól.

- Várj! - oda hajol hozzám, megpuszilja a homlokom. - Kint leszek.

- De én... - időm sincs befejezni, már is becsukja maga mögött az ajtót.

Nappali fény tölti meg a szobát, lemondóan elfordulok az ajtótól és szemügyre veszem, mi van körülöttem. Rendezett, tiszta helység. Egy olvasólámpa van az ágy bal oldalán, könyvespolcok magasodnak előttem és a falak halvány bézs színűek. Tipikus vendégszoba, eltekintve a bal kezemnél lévő infúziós állványtól.

Raina először átmozgat. Napok óta fekszem, a testemnek új pozíció kell. Figyelmes, folyamatosan kérdezget, fáj-e valamim. Némi fájdalomcsillapítót tett az infúziómba, úgyhogy a helyes válasz a nem, de a szívem attól még sajog. Többször is az ajtó felé nézek, Raina egyszer csak megszólal:

- Végig itt ült melletted, egy tapodtat se mozdult. Seokjin cibálta ki a mosdóba néha.

- Seokjin? - a megkönnyebbüléstől felsóhajtok. - Ő is él?

- Igen, kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszta. Ő és A Gyalog vannak a legjobb állapotban.

Még egy társamat megemlíti, amitől szeretnék a nyakába borulni. Langyos, illatos vízzel öblíti le a karjaimat és a lábaimat, ügyelve a combomon lévő jókora kötésre. Egy kés állt ki a lábamból, emlékszem. A Joker, Hoseok szúrta bele.

- A Vezér? - erre Raina derűje eltűnik az arcáról, leragasztja az utolsó kötésemet és betakargat.

- Életben van.

- Jeongguk miért nem...?

- Erről majd ő beszél. Szólok neki, hogy bejöhet, ha akar. Nyilván akar, szerintem másra sem vágyik, csak pusztuljon mindenki, aki ebben megakadályozná. Melletted a helye, de lehúzom a redőnyt és adj időt neki, amíg magától rá nem szánja magát, hogy megmutassa a sérülését.

- Ennyire súlyos? - kényszerítem magam, nem akarok a legrosszabbra gondolni, viszont az egyik karját nem veszíthette el, mert mindkettővel fogta a kezem.

- Mindenki másképp dolgozza fel. Neki nem maradt ideje arra, hogy átélje a sokkot, mert veled volt elfoglalva. Türelem, Hana! Nem tudom, mit és hogyan akartok csinálni a későbbiekben, de egy kicsit minden más ráér.