Seokjin akadályként bójákat állít fel az épület előtt, szlalomban kell kerülgetnem őket, aztán kicsit engedi, hogy ráérezzek az autóra és legalább fél órán keresztül szabadon vezethetek, több kilométeres távot teszünk meg, bőven 90 km/órás sebességgel. Azt mondja, a rablás alkalmával az lenne a legcélszerűbb, ha minél gyorsabban és a lehető legkevesebb balesetet okozva tudnánk elhagyni a helyszínt. Feltűnik, hogy ő is csak képletesen beszél Kínáról, nem pedig úgy, mintha én is részt vennék az akcióban. Jeongguknak eljárt volna a szája?

A férfi arcát figyelem, miközben ismét magyaráz valamit és megkérdezem magamtól, bízom-e benne. A válasz igen. Úgy érzem, benne bízhatunk. Mindenesetre nem beszélünk konkrétan a szökésről, bár már majdnem felteszem a kérdést neki, hogy velünk jönne-e. A bosszúja beteljesületlen maradna, ha jönne? Vagy addig egy tapodtat sem mozdul innen, amíg rá nem bizonyítja valahogy A Jokerre a szerelme meggyilkolását?

- Mára végeztünk. Jól haladsz, Hana - ritka, mikor a rendes nevemen hív. - A siker érdekében csak így tovább!

- Köszönöm, amit mondtál. Tegnap.

- Nem lehettem valami hatásos, mert fegyvert szegeztél rá - oké, szóval Jeongguk beszélt neki erről. - Most aztán tudom, mire gondolsz. Az arcodra van írva. Én kértem meg, hogy mondja el, miket műveltek, persze egészséges keretek között. Így jobban fel tudok készülni, ha esetleg közbe kell lépnem valamikor.

- Azt megkérdezhetem, miért törődsz velünk ennyire? Ez is árulásnak minősül, nem?

- Kívülről úgy tűnhet, A Vezérhez vagyok hűséges, de legbelül mindig a meggyőződéseim híve vagyok. Nekem az a fontos, hogy a belső értékrendemnek megfelelően cselekedjek és az emberi életet mindig a pénz fölé helyeztem. Ráadásul - elfordul tőlem, kinéz az ablakon. - Emlékeztettek ránk. Area és én ugyan ilyenek voltunk, csak mi megtehettük, hogy nem titkoljuk az érzelmeinket. Ahogy egymásra néztek, az olyan...

- Értem.

- Öltem embert, nem is egyet. Emiatt nyilván úgy tűnik, mit nekem emberélet, egyel több, vagy kevesebb, kit izgat? Minden kioltott élettel én is kevesebb vagyok. És tudom, ha Area mindezt látja is fentről, nem büszke rám. De én felesküdtem magamnak, megfogadtam, hogy bármi áron megtalálom a tettest, az ő életét is elveszem és utána már nem számít, mi történik. Area várni fog rám és nagy valószínűséggel egy kibaszott nagy lebaszással köszöntene, ha nem két külön helyen végeznénk.

- Ezt úgy érted, hogy...

- Nekem semmi keresnivalóm a mennyországban, Hana. Oda az olyan tiszta lelkű, bűntől mentes emberek kerülnek, mint ő. Épp ezért remélem, hogy tényleg figyel és látja, mennyire igyekszem helyesen cselekedni most.

Szeretettel, gyengéden beszél a nőről, de a fájdalma töretlen. Nem akarom kínozni az emlékekkel, hiába vagyok kíváncsi Areara és arra, hogyan is éltek ők, mielőtt a nő meghalt volna. Seokjin kiszáll az autóból, én is utána megyek.

Ahogy felérünk, engem A Gyalog vár, sálat tekert a nyaka köré és nekem is átnyújt egyet. Ó, hát persze! Megyünk hóembert építeni. Az éjjel sok hó esett, nem volt egyszerű a csúszós utakon kerülgetni a bójákat. A Gyalog még egy sárgarépát is szerzett a konyhából, én pedig kávészemeket csentem A Stratégától, ami remélhetőleg úgysem tűnik fel neki. Ha csak meg nem számolta, hány szem van egy zacskóban.

Elkezdjük építeni a hóembert, érzem a frissen hullott hó, számomra jellegzetes illatát. Ezt mindig úgy neveztem, hogy a hideg illata. A Gyalog kérdezget, sikerül egy kellemes beszélgetést kialakítanunk, ami nem kínos és nincsenek furcsa pillanatok benne. A hóemberünk lassan épül, de annál tökéletesebb. A pulcsim ujjával lesimítom a testét képző nagyobb golyókat, egyenletes felszíne lesz mindegyiknek. Fáznak a kezeim, egyikünknek sincs kesztyűje, de annyira lefoglal a hóemberünk csinosítása, hogy ez a zavaró tényező el is kerüli a figyelmem, amíg a végére nem érünk. Ahogy felkerül a sárgarépa és a kávészemek, azt kívánom, bár Jeongguk is itt lenne. Vagy, hogy vele is építhessek hóembert, csinálhassunk olyan hétköznapi tevékenységeket, amik nem keltenek gyanút körülöttünk és nem kell aggódnunk amiatt, mikor meg akarjuk csókolni egymást. A csók gondolatától is melegem lesz.

- Nagyon kipirultál - jegyzi meg A Gyalog, mire gyorsan havat nyomok a felhevült bőrömre. - Na, így kell megfázni.

- Közel egy órája itt vagyunk fent, repkednek a mínuszok és nem vagyunk rendesen felöltözve. Már maga az ötlet is egyenlő a megfázással.

- Ezzel nem tudnék vitatkozni. De még sosem építettem hóembert.

Én igen, Kyunggal és erről tud is. Valahogy átérzem a szomorúságát, neki erre nem volt lehetősége olyan emberekkel, akiket szeret és közel állnak hozzá. Ahogy begyúr egy hógolyót, eltűnődök azon, volt-e valaha valaki, aki ezt a fiút tényleg szerette. A szülei egykor. Sőt, a szülői szeretet nem múlik el csak úgy, akkor sem, ha kitagadják a gyermeküket.

- Kerested a szüleidet? - rizikós kérdés, de A Gyalogon nem látszik semmiféle reakció.

- Nem. Mióta elküldtek, egyszer sem.

Elmúlt húsz éves, közelebb áll a harminchoz és ezt a helyet tekinti az otthonának. A társai a családja, a munkája az élete, mert ha nem végezné el, megölnék. Megint az jut eszembe, amit Jeongguknak mondtam és ahogy A Gyalog az első hóemberét építi velem, felidéződik bennem: ez nem élet.

- Kész is! - hátrébb lép, szemügyre veszi az alkotásunkat. - Szerintem nagyszerű lett. Olyan, amilyennek elképzeltem az első... Miért sírsz?

Jó kérdés. Mi a fenéért sírok?

Megtörlöm az arcom, úgy teszek, mintha lenne még egy-egy utolsó simítás a hóemberen, aztán én is végig nézek rajta.

- Tényleg jó lett.

- Miért sírsz? - ismétli meg a kérdését, nem tudom elég jól leplezni az érzelmeimet.

- Mert elszomorítottál. Nem tartom igazságosnak az élettel szemben, hogy te most építetted az első hóemberedet. Ezt már kisgyermek korban meg kellett volna építeni. A családoddal, nem velem.

- Én örülök, amiért te voltál a partnerem ebben. Tisztességes hóembert építettünk együtt.

Összeborzolja a hajam, megigazítja a sálat a nyakam körül. A pulóverének ujjával megtörli a az arcom. Ha Jeongguk állna előttem, ebben a helyzetben biztosan megcsókolnám. Vagy ő engem. De nem Jeongguk van itt velem, nem ő pihenteti a hótól kihűlt ujjait az állam vonalánál, ezért elfordítom a fejem és zavartan megköszörülöm a torkom.

- Bemegyünk? Fázom.

- Persze.

A Gyalog elenged, vetünk még egy végső pillantást a hóemberünkre. Egy emeletet haladunk csak, mikor hangos csattanás és üvöltés hatására megtorpanunk. Ijedten nézek A Gyalogra, aki elém lép, úgy haladunk tovább, hogy én megyek mögötte. Megint kiabálás hallatszik, ezúttal felismerem a gazdáját. Szentséges ég, ez A Vezér. Még soha nem hallottam kiabálni.

A társalgóhoz érünk, meglátom a földön heverő papírhalmot, egy szék törött lábát és rengeteg dossziét. A többiek értetlenül állnak A Vezér kitörése előtt. Bennem valamiféle elégedettség munkálkodik, amiért ennyire ki van bukva. Hát ilyen ő, mikor kihozzák a sodrából és bármi is történt, az végleg elszívta a maradék önuralmát is.

- Mi történt? - A Stratéga érkezik meg utoljára, ő az első viszont, aki fel meri tenni ezt a kérdést. A Vezér eszelős, szinte már tébolyult tekintettel néz körbe rajtunk. Fenyegetve érzem magam, önkéntelenül is a farzsebembe rejtett késhez nyúlok. Egyszerűbb onnan előkapnom, mint a bakancsom szárából.

A Vezér nem válaszol, helyette belerúg az első dologba, ami elé kerül. A könyv szétszakadva csapódik a falnak, felkap egy vaskosabb példányt, azt sikerül egyenesen a szemben lévő tévének hajítania. A készülék meginog, előre dől és egy pillanat múlva már a földön hever, a képernyője a hangokból ítélve darabokra tört. Jeonggukra nézek, aki ugyan úgy letaglózva figyeli az eseményeket.

- Mi történt? - kérdezi A Stratéga most már türelmetlenebbül, emelt hangerővel.

- Kirabolták a Kínai Ipari és Kereskedelmi Bankot. Nincs tíz perce, hogy az elkövetők távoztak a helyszínről és mindent vittek. Mindent - az utolsó szót üvölti, felkapja a laptopját a szőnyegről és teljes erejéből földhöz vágja. - Ugyan azzal a taktikával hajtották végre a feladatot, ahogyan mi is tettük volna. A belső kamerákat az előző napi felvételek ismétlésére állították, az utcára nézőket befagyasztották. Túszdráma nélkül, robbanóanyagokkal felszerelkezve az utolsó kibaszott aprópénzt is elvitték.

Az áruló alapos munkát végzett. Kiadta az egész tervet egy olyan csoportnak, akik nem vártak annyit, mint A Vezér és előbb léptek. Mindez azt igazolja, hogy csak az időt húzta a partnerek kiiktatásával, mások eközben mindig egy lépéssel előtte jártak. A terve hibátlan volt, tekintve a sikerességét. A probléma számára annyi, hogy nem mi jártunk sikerrel.

Jeongguk mozdul először, ő kezdi el összeszedni a papírokat a földről és remélem, hogy én vagyok az egyetlen, aki látja a sokatmondó pillantását, mikor rám néz. Megértem, mit szeretne. Beszélnünk kell. A tömeg feloszlik, mindenki megy a maga dolgára, A Joker sutyorog valamit A Stratégának, aki unottan vállat von és bemegy a konyhába egy adag kávéért. Szedegetni kezdem én is a szétdobált holmikat, A Vezér elvonul a szobájába, üresen áll az irodája. Egyedül a kulccsal zárt, személyes aktákat rejtő szekrény a sértetlen, ahhoz A Vezér még haragjában sem nyúlt.

Mindketten az irodában pakolunk, Jeongguk egyszer csak átnyúl az előttem lévő polchoz és a fülembe súg:

- Tudod, mit jelent ez?

- Módosul a tervünk?

Megrázza a fejét, meglátom a szája sarkában a sejtelmes mosolyát.

- Nem csak ezt. Az áruló kiadta A Vezér rablási tervét, egy másik csapat lelécelt a pénzzel, oda a nagy rablás. Az a pénz nem hozzánk került, márpedig az árulónk nyilván nem véletlenül segített másnak.

Próbálok elkövetkeztetni a kezétől, ami a derekamra csúszik és aztán már ott sincs, mire megfordulok, az iroda másik sarkában pakol. Nem véletlenül segített az áruló másnak. Nem hozzánk került a pénz... Nem a miénk...

Felfogom, ezzel együtt a bosszúvágyam is felcsap, hogy revanst vegyek Jimin meggyilkolása miatt.

- Az áruló le fog lépni, megy a pénze után.

- Mi pedig nem fogjuk hagyni.