____________

Jeongguk úgy érzi, valaki folyamatosan figyeli. Mióta kilépett a csarnokból és szétváltak Hanaval, olyan kellemetlen nyomás nehezedik a vállára. Figyelik. Ebben akkor lesz száz százalékosan biztos, mikor hirtelen megfordul a folyosón és szembe találja magát A Gyaloggal.

- Megkérdezhetem, mi a faszért lopakodsz mögöttem? - förmed rá a társára, aki unott arccal maga elé emeli a kezét, amolyan "ártatlan vagyok" stílusban.

- Nem tehetek róla, hogy rossz a lelkiismereted.

- Neked nem az? Legtöbbször akkor sem szólalnál meg, ha az életed múlna rajta, de ma nem voltál képes befogni a szád.

A Gyalog persze tudja, mire gondol Jeongguk, viszont elengedi a füle mellett. Két okból is: egy, Hana megérdemli az igazságot és kettő: örül, amiért a lány ezt tőle tudta meg. Még ha rá is mérges volt, A Gyalog elsőként vallott, míg a többiek ezt nem tették meg. Persze, utólag már nincs mit tenni, de a fiú szentül meg van győződve, hogy némi pozitív haladást ért el Hana irányába. Hiányzott neki a társa, a korábbi beszélgetéseik, a belsős vicceik. Hogy mellette nem érezte magát sérültnek.

___________

A mai nap tehet róla, vagy az, hogy ezek a képzeletbeli képek örökre üldözni fognak Kyungról. Rémálmot látok, borzasztó és félálomban érzékelem, mennyire leizzadtam a rémülettől. Látom őt meghalni, ott állok a kórházi ágya mellett, fogom a kezét és a szemem láttára száll el belőle az élet. Szomjas vagyok, vízre van szükségem, de az agyam ellenáll és újból elalszom, ezúttal a rémálom átalakul és folytatódik. Jeonggukot látom. A tetőtér szélén állok, lefelé nézek és ő ott lóg, nyaka körül egy kötéllel.

Úgy riadok fel, mint a legutóbbi rossz álom után. A lepedő és az ágynemű is a bőrömhöz tapad, izzadok, levegő után kapkodok. Remeg a lábam, miközben az ágy szélére tornázom magam és a talpam megérinti a hűvös padlót. Ekkor kopognak az ajtómon, de túl kába vagyok, hogy bármit is feleljek.

- Én vagyok az, A Gyalog - A Gyalog? Nem Jeongguk.

Lehajtom a fejem, rendezni próbálom a légzésem és közben az ágyam melletti pohár víz felé nyúlok. A szobám ajtaja el van torlaszolva az asztallal, ahogy Jeongguk mondta. Egy kósza pillanatig élt bennem a remény, miszerint képzelődök és nem A Gyalog, hanem ő van itt. De aztán emlékeztetem magam arra, mit beszéltünk meg. Nincs éjszakai átjárkálás egymáshoz, nincsenek csókok a sötétben vagy lopott érintések. Meghúzzuk magunkat. A szökésünkig.

Az ajtó felé indulok, nem tudok egyenesen menni. Szédelgek, az álom nagy hatással van rám. Miközben eltolom az asztalt, felidézem magamban azt, amit Jeongguk mondott nekem a csarnokban.

- Miért akarnál megszökni velem, Hana? Együtt veszélyesebb lenne.

- Pont ellenkezőleg. Együtt nagyobb eséllyel élnénk túl mindketten - a célkeresztre koncentrálok és lövök. - Te szeretsz ölni?

- Őszinte leszek, néha nem tudom eldönteni.

- Ha megszöknénk, bárhol újra kezdhetnénk az életet. Nem kellene ölnünk, nem kellene félnünk attól, hogy meglátnak minket - újra golyót engedek a céltáblába, ezúttal alaposan elcélzom a pontot. - Vagy neked ez az élet jó?

Egy ideig nem szól, fegyvert cserélünk, megkér a szét- és összeszerelésre, majd távolabb helyezkedünk a táblától és egymástól is. Aztán megint lőni kezdek, közben várom a válaszát.

- Vér tapad a kezemhez. Rengeteg vér. Volt, hogy egy este alatt huszonhat embert öltem meg, másnap a tetőről lövöldöztem egy tucat emberre, akikről nem tudtuk eldönteni, ártatlanok-e vagy sem és A Vezér kiadta a parancsot. Évek óta ezt csinálom.

- Te most meg akarsz győzni arról, hogy ne akarjalak? - felé fordulok, leengedem magam elé a fegyveremet és kettőnk közül most én vagyok az, aki határozottabb. - Élve akarsz kijuttatni innen. Én viszont veled szeretnék élni odakint. Mindegy, mennyi idő jut nekünk, ha esetleg valaki utánunk jönne és ki akarna végezni, amiért megöltem A Vezért, de...

- Mi? Meg akarod ölni?

- Hát nem egyértelmű? - kérdezem, mert számomra ez az egyik olyan tény, ami a legtermészetesebb. - Olyan emberrel akarom tölteni a hátralévő életem, akiben megbízok és nem érdekel, ezelőtt hány ember életét oltottad ki. Ha tudnád, én miket műveltem régen, talán rám sem bírnál nézni, megvetnél és kinevetnél, mert szánalmas a múltam. Lehet, hogy egy napunk lenne. Vagy egy hetünk, esetleg egy hónapunk.

- Arra akartam kilyukadni, hogy nem érdemellek meg.

Rövid hatásszünet után a kezébe nyomom a fegyvert és elsétálok mellette.

- Jimin sem érdemelte meg a halált, ahogy Kyung sem. Mindenkivel történnek olyan dolgok, amik bárcsak mással történnének, de kik vagyunk mi, gyenge emberi faj, hogy ezzel szembe menjünk? Már nem tudok mit tenni értük, értünk viszont igen.

- Hana...

- Ez nem élet, Jeongguk. Ami itt bent van, amit művelünk és nap, mint nap véghez viszünk, nem élet. Ne merd annak nevezni. És nagyon úgy néz ki, hogy én is kezdek beléd szeretni. Sőt, valószínűleg ölni is képes lennék érted. Ezért kértelek a szökésre, mert még véletlenül sem szeretnék ártani neked, mikor felrobbantom ezt a kibaszott kócerájt a francba.

Kinyitom a szobám ajtaját, A Gyalog pislog rám a sötétből.

- Épp a konyhába indultam, mikor meghallottam a kiabálásod.

- Kiabáltam? - hát, ez remek.

A Gyalognak milyen szerepet szánnék a bosszúmban? Ő is meghalna? Róla nehezen tudom eldönteni, jelen pillanatban semleges területen áll az elképzeléseimben. Mialatt Jeongguk lőni tanított, egyre jobban körvonalazódott bennem, mit tennék, ha kiszabadulnék innen. Szabad emberként állnék bosszút és nem apróznám el a dolgot. Az épület megsemmisítése elégnek tűnik, nagy eséllyel mindenki itt lenne, akit szeretnék holtan látni.

- Kérsz mézes langyos tejet?

- Az használ?

- Állítólag alvás előtt kellene inni, de szerintem neked most sem ártana.

Elindul a konyha felé, nekem pedig sürgősen le kell zuhanyoznom és csak remélem, hogy nem érezte rajtam, milyen savanyú szagom lett a rémálom okozta izzadtságtól. Tiszta pizsamában, vizes hajjal megyek utána a konyhába. A bögre tej már az asztalon gőzölög, fölé hajolva édes illatát szívom magamba és rögtön belekóstolok. Felhúzott térdekkel ülök, A Gyalog egy narancsot pucol magának.

- Gyakran vannak rémálmaid?

- Nem igazán. Az előző néhány hete volt.

Csöndben iszom a tejet, ami tényleg nagyon finom és segít kicsit ellazulni. A Gyalog egy narancsgerezdet tesz a szájába, a hallgatásunkat nem érzem kínosnak. Olyan érzés, mint korábban, mikor csak feküdtünk a tetőtér tatamiján és nem szóltunk egymáshoz, mert úgy esett jól. Akkoriban még nem járt senki a sarkamban, ha egy társammal több időt töltöttem együtt. Nem érdekelt senkit.

- Velem is előfordul, főleg mostanában. Visszatérő álmaim vannak.

- Miről? - leteszem a bögrét az asztalra, A Gyalog elgondolkodva mered a plafonra. Látom az ádámcsutkáját, a nyakában lévő inak hol elernyednek, hol megfeszülnek a rágástól.

- A halálról. Azok közé tartozom, akik a valós élet történéseiről álmodnak, csak a kevésbé szerencsések köréből.

- Én is arról álmodtam.

- Sokszor azoknak az arcát látom olyankor, akik az én kezem által haltak meg. Mintha ez lenne a büntetésem, amiért megöltem őket. Kísértenek.

Bűntudata lenne? Kinézem belőle, A Gyalog még mindig az egyik legérzékenyebb társam és kényelmetlen, szomorú múltja van. Persze, nem csak neki. Az ő szülei élnek, de kitagadták. Jeongguk szülei viszont meghaltak. Az enyémek is élnek, Isten tudja, hol.

- Ez csak azt mutatja, hogy nem vagy te olyan kegyetlen, mint amilyennek tűntél.

- De azért még nyugodtan rohadjak meg, mert nem álltam A Szépfiú pártján azon a napon.

Erre felvonom a szemöldököm, de egyetértően bólintok.

- Megbántam azóta. Rossz döntés volt, rossz következtetéseket vontam le.

- Igen, eléggé.

Jó, hogy ebben egyetértünk. Bár korábban is így lett volna!

- Holnap A Megtorló visz vezetni, ugye? - kérdezi, pedig szerintem tudja jól a beosztást.

- Azt hiszem.

- Utána lenne kedved hóembert építeni?

Elkerekednek a szemeim, még a szám is tátva marad. Mikor reggel vezetni voltunk, nem esett a hó és jelét sem láttam, hogy fog. Az utolsó alkalom, mikor szállingózott, az öngyilkossági-kísérletem estéjén volt.

- Ha lesz annyi hó, igen.

- Már most van. A tetőtérről jöttem, eddig a hóesést néztem.

Ő máshogy üti el az időt, ha nem tud aludni. Mind különbözőek vagyunk, de az közös bennünk, hogy a halálról álmodunk. Jeongguk is szokott? Seokjin? Álmában megjelenik neki a szerelme, mielőtt meghalt volna, vagy a halála perceiben is látja?

- Miért torlaszoltad el az ajtódat? - sejthettem volna, hogy meg fogja kérdezni.

- Nem akarok hívatlan látogatókat az éjjel.

- Mondjuk ez érthető. Manapság nehéz eldönteni, kiben bízhat az ember.

Gondolom, ezt az áruló ismeretlen kiléte miatt mondja. Ő nem fél? Meg akarom kérdezni tőle, de ekkor nyílik a konyha ajtaja és a szokatlanul éber, vidám Joker jön be.

- A Futónk vizes hajjal észvesztően dögös - állapítja meg, majd benyúl a hűtőbe és kivesz magának egy üveg vizet. - Nem tudtok aludni?

- Ha tudnánk, nem itt ülnénk - nézek rá furán, de nem veszi magára a beszólásom, jót szórakozik rajta. Érdekes. Eddig nem volt ilyen üde és jókedvű a társaságomban.

- Adjak valamit, ami segít?

- Kösz, de tartsd meg magadnak inkább. Jó éjszakát! - nem kívánom A Joker társaságát, még akkor sem, ha nem vagyok egyedül vele. A Gyalog feszülten elmosolyodik, jó éjszakát kíván. A másik társam is így tesz, de ő roppant mód boldog, amiért lát.

- Szerinted nem szép? - kérdezi immár A Gyalogtól, akinek a válasza még eljut hozzám, mielőtt becsukódna mögöttem a konyha ajtaja és egészen a szobámig kísér, ismétlődik a fejemben.

- De, gyönyörű.