___________

Kínzó csend, távolság és üresség jellemzi az elkövetkezendő nyolc napot. Jeongguk minden lehetőséget megragad, hogy egy légtérben lehessen a lánnyal. Mikor Hana a konyhában van, Jeongguk is. Akkor többnyire A Gyalog szintén, de nem zavar sok vizet, csöndes megfigyelő. A két fiú aggódik, aggodalmuk tárgya viszont tudomást sem vesz róluk. Nem mérgesen néz rájuk, nem is szomorúan. Inkább sehogy. Mintha ott sem lennének. A lány tekintete üres, az ajkai cserepesre száradtak, szemei alatt nagy, az alváshiánytól kialakult sötét karikák pihennek. Nem tud úgy a közelébe férkőzni, hogy ne legyen ott valaki más is. A Megtorló szó nélkül, minden adandó alkalommal bevisz a lány szobájába egy széket, leül rá és ott van, amíg úgy nem látja, hogy Hana készül kizárni mindenkit. Olyankor elmegy, magára hagyja. Jeongguk is elkezdte ezt csinálni a harmadik napon. Ő az ajtóban ül, A Gyalog pedig a szemközti falnak támaszkodik. Kiélvezik ezt a néhány órát, amikor a társuk nem tűnik annyira távolinak.

Aztán jönnek az éjszakák. Az első csöndes volt, a másodiknál Jeongguk épp a konyha felé tartott éjnek évadján, mikor meghallotta a lány keserves, torokszorító zokogását. Elment a szobájáig, de nem kopogott be. Időt kell adnia neki, fogalma sincs, hogy mennyit, viszont A Megtorló a harmadik nap reggelén megkereste a fiút.

- Az arcodra van írva, hogy ez több, mint sima aggodalom. Jobban is leplezhetnéd, a végén még kiszúrja valaki más rajtam kívül. Ha még nem történt meg.

- Nem értem, miről beszélsz.

- De, szerintem nagyon is érted. Az nagyobb baj, hogy nem csak rajtad látom ezt.

Ezzel A Megtorló is elismeri, amit Jeongguk már egy jó ideje sejt: A Gyalognak szintén vannak érzései a lány felé.

- Be fogsz árulni? - kérdezi a társát, mielőtt az kimenne a szobájából. A férfi hátra fordul, megrázza a fejét.

- Nem én vagyok az áruló és az érzéseid sem tartoznak rám. Csak egy észrevétel volt.

- Mennyi idő lehet, amíg visszakapjuk? - többesszámot használ, nem akar a korábbiaknál is több jelet sugározni. Vigyáznia kell magára.

- Ezt senki sem tudja. Ő sem. Kiszámíthatatlan, de a gyásznak öt szakasza van, A Futó gyorsan halad és, ahogy látom, a negyediknél tart.

- Az melyik?

- A depresszió.

Este, mikor már nem maradt hátra a napból semmi, Jeongguk a szokásos sétájára indul, amit azóta vezetett be, hogy Hana levegőnek nézi. Rossz előérzete van, ezért, mielőtt megpróbálna elaludni, elmegy a lány szobájáig és ott marad kicsit.

A földön ül, hang viszont nem szűrődik ki hozzá. Talán a kimerültség legyűrte a lányt és elaludt. Neki is aludnia kellene, későig virraszt napok óta, a sérülései nem gyógyulnak abban az ütemben, ahogyan kellene. Hana mikor evett utoljára? A Megtorló szokott behozni neki ételt, de nem emlékszik rá, hogy egyszer is hozzányúlt volna a lány bármihez. Hajnalban ő készít majd reggelit neki. Biztosan van hozzávaló palacsintához. Jeongguk emlékszik, hogy legutóbb, mikor A Megtorló palacsintát készített desszert gyanánt, Hana négyet is megevett.

Felkel a földről, vet egy pillantást az ajtóra, majd elindul vissza a szobájába. A folyosó közepén jár, egy halk kattanásra megáll. A lány lépked felé. Mintha megérezné, hogy valaki elállja az útját, megtorpan előtte. Hallja a lélegzetvételeit, érzi az illatát is.

- Hana - nagyon halkan kimondja a nevét, segít a lánynak, hogy felismerje őt a sötétben. Bár volt már olyan, mikor egy ajtó választotta el őket és megérezte a fiú jelenlétét, tudta, hogy ő van a túloldalon. – Én vagyok az...

- Kyung? - Jeongguk szíve meghasad a bánattól. Ez az érzés pokoli és, amit a lány átél, ennél ezerszer rosszabb. Hirtelen valami az arcához ér. A lány ujjai azok, kitapogatják a vonásait, végig haladnak a fiú orrának ívén, a szemöldökén, a szeme alatti apró hegen. Megsimítják az állkapcsának vonalát, a felső ajkát. - Nem, te nem ő vagy.

A lány egyszerűen kikerüli őt, mint egy akadályt. Mit tett vele A Vezér titkolózása? Akkor is ilyen mélyen sebezte volna, ha még az öccse halálának napján tudomást szerez az elvesztéséről? És az a nő, Elin, hogy lehetett képes pénzért cserébe erről hazudni? Mi a fene ütött az emberekbe?

Megindul Hana után, aki már a társalgóban jár. Követi, ötlete sincs hová, de nem akarja szem elől téveszteni. A lány a lépcsőt használja, egyre hidegebb van, ahogy feljebb haladnak. Jeongguk megismeri az emeletet és az előttük lévő ajtót.

- Ki akarsz menni a tetőtérre? - kérdezi, nem kap választ. Segít kinyitni az ajtót, Hana előtte megy és egy pillanatra megáll, ahogy néhány hópihe az arcába hullik. - Meg fogsz fázni. Nem ez a legjobb idő a levegőzésre.

Erősebb a szél, repkednek a mínuszok és vaksötét van. Kitapogatja a falon lévő villanykapcsolót, a rendszernek kell néhány másodperc, amíg beindul és némi fény világítja meg a tetőt. Jeongguk visszafordul Hana felé, csakhogy a lány már nincs ott. A tető szélénél van, a következő pillanatban pedig fellép rá, onnan néz a mélybe.

Kis híján a fiú felkiált, még időben fogja be a száját. Ha megijesztené a lányt, még annyi esélye sem lenne megmenteni, mint amúgy. Úgy öt méter választhatja el őket, de minden hirtelen mozdulat vagy hang ezt az öt métert megsokszorozhatja és akkor már ő nézne le a mélybe a lány után. Meg sem mer mozdulni.

- Hana, hallasz engem? - próbál normális hangnemet megütni, ne érződjön belőle a pánik. A tető szélén álló lány, aki nemrég még titkokat osztott meg magáról vele és lassan közeledni kezdett hozzá, most távolabb van tőle, mint valaha. Készül itt hagyni őt, Jeongguk felismeri ezt a viselkedést. Nem azért akart ide feljönni, hogy friss levegőt szívjon vagy gyönyörködjön a város látképét elmosó havazásban. - Én vagyok az, Jeongguk.

- Nem vigyáz rád senki.

A fiú ujjai jéghideggé válnak, reszket és nem a hidegtől. Azt nem érzi. A lány nem hozzá beszél, hanem a halott testvéréhez..

- Nem vigyáztam rád, Kyung.

- De igen, vigyáztál rám - a fiú felel, mintha az az ember lenne, akire a lány vágyik. - Most én vigyázok rád.

Igazságos, amiért az a szándéka, hogy megint megfossza a lányt az öccsétől? Nem akarja átengedni neki.

- Nem teheted, mert te... - Hana megmozdul, Jeongguk felé fordul és ettől a fiú némán könyörögni kezd neki. Gyere le onnan, kérlek! Gyere le! - ...meghaltál.

Hisz arról beszéltek Jimin halála után, hogy a társuk fentről figyeli és vigyáz a szerelmére. Akkor úgy tűnt, Hana hitt ebben. Most miért nem?

- Hana, kérlek, gyere le onnan! - muszáj megszólalnia, nem bírja türtőztetni magát. - Tudom, hogy mit érzel, én is éreztem ilyet. Mikor megölték a szüleimet, én is úgy hittem... - mit? Mégis mit hitt? Azt, hogy a szülei csak nagyobb kitérőt tettek és azért nem értek oda érte az iskolához. Mindössze tíz éves volt, mi mást hitt volna? - Idővel enyhülni fog és én szeretnék segíteni... - hogyan segítene? A lány öccse halott és ha ő nem vonszolta volna ide, vele maradhatott volna. Már épp eleget segített. - Bocsáss meg! Én annyira... Ne!

Két nagy ugrással hidalja át a köztük lévő távolságot és kapja el a lány karját. Hana a levegőben lóg, a fiú bordáit nyomja a tető széle, felizzik benne a még el nem múlt sérülések miatti fájdalom. Két kézzel fogja Hana csuklóját, aki először lenéz a sötét semmibe, majd fel az őt megmenteni akaró fiúra.

- Miért nem engedsz el? Jeongguk, engedj...

- Nem! - a lány tudja, hogy ő az. Még ha rövid időre is, de tudatánál van, felismeri őt. - Nem engedhetlek el, sajnálom.

Nem biztos a súlypontjában, meginog, ahogy feljebb akarja húzni a lányt, holott egyáltalán nem nehéz. Fogást akar váltani, mikor megérez két erős kezet a derekánál és valaki tartja, húzni kezdi őt is hátra.

- Gyerünk! - A Megtorló az. Segít neki, hamarosan mindannyian a tető biztonságosabb részén vannak.

Hana könnyes szemekkel néz fel rá, Jeongguk liheg az erőlködéstől, de nem veszi le a szemét a lányról. Egyedül A Megtorló az, aki halk káromkodások közepette a tetőhöz sétál és így is kész megakadályozni, hogy újabb öngyilkossági-kísérlet történhessen.

- Kyung biztosan nem örülne, ha ilyen áron találkoznátok újra.

- Megölték a szüleidet? - erre a kérdésre A Megtorló is felkapja a fejét. Ő tud a fiú múltjának ezen részéről, viszont még soha nem volt tanúja olyan párbeszédnek, ahol Jeongguk agya el ne pattant volna a szülei említésére.

- Egy sofőr leszorította őket az út szélére. Árokba hajtottak, egy fába csapódtak és szörnyethaltak.

Semmi indulat nem rejtőzik a hangjában. Még soha nem beszélt így erről, nem volt rá képes.

- És még egyszer sem akartál utánuk menni, hogy velük lehess? - Hana megint sírni kezd, a fiú attól fél, ráfagynak a könnyek az arcára.

- De, szinte minden nap gondoltam rá. Aztán egy ideje már nem - mióta a lány velük van, elvonta a figyelmét a múltról. Sokkal inkább a jövő aggasztja.

A Megtorló pár méterrel odébb nézi végig a jelenetet és hallgatja azokat a szavakat, amikről nem hitte volna, hogy valaha is elhagyják Az Áldozat száját. Tényleg nagy a baj, gondolja. Ezt abból is leszűri, ahogy a társai egymásra néznek. Tudja, hová vezet ez és pont emiatt nem képes megakadályozni. Ismeri a szerelmet. Azt a csodát mindenki megérdemli, hogy megtapasztalja. A társai viszont a tűzzel játszanak, a halált kergetik, mert ha A Vezér tudomására jut mindez, nem fogja kímélni őket. Nem fog számítani, milyen fontos embere Az Áldozat vagy mennyire gyors A Futó. Hana. Hallotta a lány nevét, ahogy a másik társáét is. Jeongguk. Sok mindent kíván, de a halálukat nem. Csak abban alig biztos, hogy a két fiatal valóban képes felmérni az érzelmeik súlyát és következményeit.

- Hana, Jeongguk - kimondja a nevüket, mire ijedten felé fordulnak az említettek. Látja, ahogy a fiú védelmezően a lányhoz kúszik. Basszus, ez tényleg megtörténik. El kell nyernie a bizalmukat, különben nem fogják engedni, hogy segítsen nekik. - Az én nevem Kim Seokjin.