Mivel A Vezér nagy eséllyel jobban szemmel tartja Az Áldozatot, nem merjük sokáig húzni az időt a tetőtéren. Addig maradunk csak, amíg én beszélek és megegyezünk, hogy ő máskor fog mesélni magáról. Jobbnak látjuk, ha mindketten szem előtt vagyunk a többiek számára, így kissé elcsitulhatnak a dolgok.

A Szépfiú szobája előtt válunk ketté, én visszaülök a fotelbe, Az Áldozat pedig elmegy zuhanyozni. Nehezen tartom nyitva a szemeimet, az álmosság kezd úrrá lenni rajtam, ahogy átmelegszem. Még egy utolsó pillantást vetek A Szépfiúra, aki változatlanul, a fájdalmaitól eltorzult arcvonásokkal fekszik az ágyában. Elalszom, abban a tudatban hagyom magam elnyomni a fáradtság által, hogy Az Áldozat is hamarosan csatlakozni fog hozzánk. Ketten virrasztunk majd A Szépfiú mellett és ha az a valaki esetleg eljönne érte, hogy eltegye végleg lábalól, el fogjuk kapni.

-*-*-

Nem alszom sokat, a hajnali zuhany azért rendesen felébreszt, de egy vacak kávé kell ahhoz, hogy tényleg ne akarjak minden percben elaludni. Az Áldozat két napos maradékot eszik, felváltva hagyjuk csak el A Szépfiú szobáját. Mikor visszamegyek, megállok az ajtó előtt és onnan nézem őket. Halkan beszélnek valamit, amiről úgy gondolom, nem tartozik rám. A Szépfiú győzködni próbálja Az Áldozatot? A társa ismeri őt, nem vonja kétségbe, amit a székhez kötözve mondott. A többiek miért nem hisznek neki?

- Van még fájdalomcsillapítód? - jön ki hozzám Az Áldozat. Hívhatnám magamban a rendes nevén, hisz elárulta, de olyan érzésem van, mintha a gondolataimat is megfigyelné valaki.

- Megnézem.

A folyosók csendesek, még alig múlt hajnali fél hat, a többiek alszanak. A Vezér irodája zárva van, ő maga bizonyára szintén alszik, vagy összeesküvés-elméleteket gyárt a takarója alatt, kislámpával egy kupac papír fölött, hogy melyik volt partnerét iktassa ki.

Átkutatom a fürdőszobában lévő dobozomat, nem találok több fájdalomcsillapítót. Furcsa, mert nem emlékszem, hogy olyan sokat bevettem volna, A Szépfiúnak pedig csak kettőt vittem át. A biztonság kedvéért újból átkutatom a szekrényeket is, de semmi. Basszus! Ha megkérném A Vezért, hogy szerezzen még, megtenné?

Két halk kopogás szakítja félbe a gondolatmenetemet, Az Áldozat áll a fürdőszoba ajtajában.

- Semmi?

- Nincs, elfogyott. Neki valami erősebb kellene.

- Például?

- Morfium. És nem akarok vészmadárkodni, de ha így mennek tovább a dolgok, nem biztos, hogy csak neki lesz szüksége rá. Viszont a kórházakon kívül máshonnan nem lehet szerezni, ez nem olyan szer, amit patikákban csak úgy megvehet az ember. Személyiigazolvány kell hozzá, kórházi vény.

Az Áldozat, vagyis Jeongguk, gondterhelten néz. Bármi is jutott eszébe, nem járható út, ezt ő is tudja.

- A Szépfiú kulcsfontosságú emberünk. Nélküle a női kapcsolataink már elhaláloztak volna.

- Ez a különleges képessége? Hogy megdönt mindent, aminek vaginája van?

- Nem, közel sem. Elég jó a meggyőző képessége. Egyszerűen csak jó ebben, nincs rá konkrét tanfolyam vagy kiképzés. Biztosan te is észrevetted, milyen könnyen váltogatja a hangszínét. Ez elég nagy befolyással bír olyan emberekre, akik túl gyengék és túlságosan is félnek valamitől. A Szépfiú ráveszi őket, hogy beszéljenek és még csak fegyvert sem kell használnia.

- Nekem azt mondta, ölt már embert.

- Persze, hajszolt már párat öngyilkosságba, miután olyasmire kényszerítette őket, amik ártatlan életekbe kerültek. Ami a fegyvereket illeti, nem igazán van oda értük. Azt hiszem, ez közös vonásotok - halványan elmosolyodik, a kelleténél tovább időz azzal, hogy a szemembe nézzen. A testem reagálna, nagyon szeretne hozzáérni és csak erőlködés árán sikerül elsétálnom mellette.

Gondolkodom, vajon mi közös vonásom van még a társaimmal. Azon kívül, hogy van egy célunk, ami részben egyezik, mely tulajdonságaikban osztozom? Átvettem már tőlük valamit az itt töltött hetek alatt?

- Nem vagy éhes? - Az Áldozat megáll a konyha előtt. - Csak egy kávét ittál.

- Hát, nem ártana ennem valamit.

- Megnézem, mi van a hűtőben a maradékon kívül. Menj vissza nyugodtan.

Már megszokásból tájékozódom a sötétben, gond nélkül kerülöm ki a társalgóban lévő asztalt és a kanapét. Számolom az ajtókat, mígnem oda érek A Szépfiú szobájához. A takarója a földön hever, alszik. Álmában biztosan lerúgta magáról, csakhogy így teljesen fedetlen maradt. Nem nézek oda, felveszem a takarót a padlóról, ráterítem és megkerülöm az ágyat, hogy leheveredjek a fotelbe, amikor...

Elég egy hosszabb pillantást vetnem rá. Belém nyilall a felismerés, valami nem stimmel. Az arcán lévő kötések nem fedik rendesen a sérüléseit. Ebből a szögből úgy tűnik, mintha a bőr is leválna róla, a kötszerek felkunkorodva, gyűrötten épp csak megmaradnak az arcán. A következő, ami szemet szúr, az a kispárna a földön.

- Ez meg...? - felveszem, a másik oldala vöröslik a vértől. De hiszen ez a párna eddig a fotelben volt. - Nem lehet...

Összeszorult torokkal hajolok fölé és a tenyeremet a szájához tartom.

- Ne, te jó ég, ne! - kitapintom a pulzusát a nyaki ütőerénél, de nem érzem. - Istenem! - megfogom a csuklóját, a pulzusát ott sem érzem. Keresem az életjeleit, de nincs. Semmi.

A Szépfiú nem alszik. Meghalt. A véres párna a kezemben pedig a bizonyíték arra, hogy az egyik társa meggyilkolta.

Jeongguk pont akkor ér vissza a szobába, mikor elindulnék utána. Összeütközünk az ajtóban, mindent kiverek a kezéből és alig bírom elmondani, mi történt. Azonnal a társa mellett terem, ugyan úgy ellenőrzi az életfunkcióit, nem jár sikerrel.

- Mi ez a ricsaj ilyen korán? - A Megtorló jön át elsőként, felébresztettük az összetört tányérral és pohárral. - Bassza meg!

Meglátja a véres párnát a kezemben és kialakul a fejében egy kép, amit a látvány miatt nem tudnék megmásítani.

- Nem ő tette - kel a védelmemre Jeongguk, mielőtt bármit mondhatnék. Képtelen vagyok levenni a szemem A Szépfiú holttestéről, ami nemrég még meleg volt az élettől, most viszont kezd kihűlni és színét veszteni. - Hallod? Nem ő volt.

A Megtorló hezitál, engem figyel. Leteszem a párnát az ágyra, mocskosnak érzem a kezem és a lelkemet is, holott nem tettem semmit. Valaki itt járt, amíg mi odaát voltunk a fürdőszobában. Bejött, megragadta a fotelben lévő párnát és megfojtotta A Szépfiút. Ő küzdött, amennyire tehette, ezt a földön heverő takaró is megerősíti. Hogy álmában nyomták-e a párnát az arcába, az sosem derül ki. Ahogy az sem, vajon látta-e a támadója arcát.

- Szólnunk kell A Vezérnek - mondja A Megtorló rövid hallgatás után, immár ő is a halott társát nézi. - Ki fog kérdezni titeket és engem is arról, hogy mit láttam. Potenciális gyanúsítottakká váltunk, remélem, tudjátok.

- És mit mondasz neki? - áll elé Jeongguk. - Hogy A Futót láttad a párnával a kezében, mikor átjöttél ide? Az egyből abba a kibaszott székbe juttatja őt az Egyes szobában.

- Igen, tudom. Ezért nem ezt fogom mondani.

Hazudni készül A Vezérnek. Nem tudja, ki tette ezt a társával, de nem feltételezi rólam, hogy én. Akkor viszont...

- Nem Az Áldozat tette - mondom remegő hanggal.

- Az van, hogy egyikőtökből sem nézek ki ilyesmit. Csakhogy nincs más magyarázat, mindenki tud az ittlétetekről. Ezért lesz ez nehéz menet. De bárki is tette, kivárta, amíg egyedül hagyjátok.

Ez nem tűnik túl logikusnak, hiszen este is volt egy óra, mikor nem voltunk mellette. Egyikünk sem osztja meg ezt az információt A Megtorlóval.

- Vidd a párnát a szemétégetőbe! - mondja Az Áldozatnak, aztán rám néz. - Te kórházban dolgoztál, nem igaz? Ápoló vagy? Ahogy elláttad a sebeit, erre tudok következtetni.

- Igen.

- Akkor bizonyára feltűnne neked egy apró nyom, mondjuk tűszúrás helye.

- Gyanakodsz valakire? - áll meg Az Áldozat az ajtóban, kezében a véres párnával.

- Mindig gyanakszom.

Jeongguk kimegy, én pedig azon vagyok, hogy ne sírjam el magam, miközben A Szépfiú testét kutatom át lehetséges tűnyomok után. Nem találok egyet sem, amitől A Megtorló hangosan elkáromkodja magát. Még nem hallottam így beszélni. Egy idő után megelégelem a látványt, letakarom A Szépfiút és a sokktól elgyengült lábakkal zuhanok a fotelre.

- Szűkül a kör - szólal meg A Megtorló, szinte közvetlenül mellettem áll. - Az, aki ezt tette, A Szépfiút látta a leggyengébb láncszemnek.

- A saját társai közül ölte meg valaki. És ő... - úgy tűnik, a dolog jobban megvisel, mint gondoltam volna. - ...félt a sötétben. Úgy halt meg, hogy esélye sem volt elmenekülni előle. Végig rettegett, nem csak a haláltól, hanem a legnagyobb félelmétől is.

- Én szoktam helyette bemenni a sötét helyekre – Jeongguk visszaér, a mellkasa előtt összefont kézzel nézi a letakart társát. - Most is vigyáznom kellett volna rá. Nem voltam mellette.

- Végsősoron mind egyedül halunk meg - A Vezér hangja zavar meg minket, ijedten kapomrá a fejem és nem tetszik, amit látok az arcán. - Felváltva gyertek az irodámba! A Futó legyen az első. Indulás!