A Szépfiú órákkal később tér magához, nem tudja kinyitni a szemeit rendesen és az is fájdalmat okoz neki, ha levegőt vesz. A sebei ugyan be vannak kötözve és az arca színes a jódos fertőtlenítőtől, de napokba telhet, mire segítség nélkül lábra bír állni. Az Áldozat kiment, amint végeztek a kötözéssel. Én maradtam, ahogy A Megtorló is, de mire a fiú magához tért, már csak ő és én vagyunk a szobájában.

- A szám... - felkapom a fejem a hangjára, oda sietek az ágyához. - A szám fáj... - nem csak az fájhat neki, de másról nem panaszkodik. Megfogok egy zsebkendőt, belemártom az éjjeli szekrényen lévő pohár vízbe és óvatos, finom mozdulatokkal benedvesítem felszakadt ajkait. - Köszönöm.

A kórházban sokszor láttam hozzá hasonló sérülteket, általában autóbalesetek után hozták be őket és jó esetben túlélték az első éjszakát. Bár Az Áldozat és A Megtorló nem akarták őt így elintézni, a biztonság kedvéért valakinek mellette kell lennie az éjjel. Borzasztó fájdalmai lesznek.

- Ki van itt? - alig értem, amit mond. - Hányan vagytok?

- Csak én - a hangomtól elernyednek a fájdalomtól befeszült izmai. - A többiek elmentek. Hozok majd fájdalomcsillapítót. Nem tudom, mennyire fog használni, nem a legerősebb, de a semminél több.

- Nem én vettem el az aktádat - súgja erőtlenül, hajszál választja el az újabb eszméletvesztéstől. - Nem én voltam.

- Tudom, hiszek neked.

- És a többiek? - igazam volt. A társai távolodása fáj neki. - Mondtak...valamit?

- Nem, semmit. De szerintem ők sem hiszik, hogy te voltál - legalábbis nem mindannyian.

Nyöszörög, aztán a feje kissé oldalra billen, elveszti az eszméletét. Megigazítom a takarót rajta, ami épp csak eltakarja előlem a férfiasságát. Várok, hátha mégis magához tér, amire nem látok sok esélyt, aztán kimegyek a folyosóra. A szobám felé tartok, nem állok meg akkor sem, mikor A Gyalog megjelenik. Egyenesen A Vezér irodájából jön ki és ez még inkább feldühít. Nem véletlenül nem csatlakozott hozzánk, miután véget ért A Szépfiú büntetése. Ő nem hitt neki.

- Beszélhetnénk? - jön utánam, felgyorsítom a lépteimet.

- Nincs miről beszélnünk.

Lerázom, becsapom az orra előtt a szobám ajtaját. Nem tágít azonnal, vár kicsit, de feladja. Elkullog, engem pedig hidegen hagy, mit akart mondani. Mérges vagyok rá. Dühös, amiért olyannak kellett más miatt szenvednie, aki tényleg nem követett el semmit.

- Magadat hibáztatod? - a szívemhez kapva pördülök meg, levegő után kapkodva nézek Az Áldozat szemébe.

- Mi a franc...? Mit keresel itt? Azok után, ami történt, nem kellene itt lenned és főleg nem...

- A Szépfiú azért vállalta mégis magára a dolgot, mert különben A Vezér megölette volna, a szájalásodért pedig téged szintén nem kímélne meg. Már nem tudja, kiben bízhat és talán vérszemet is kapott. Mindenkit el akar söpörni, aki egy kicsit is gyanús neki. Ha nem teheti, akkor példát statuál. Pont, mint A Szépfiúval. Neki csak a kínai rablás létezik, az a legfontosabb a számára.

- Szóval ő is tudja? - annyira biztos voltam benne és Az Áldozat bólint, ami megerősíti a sejtésem. - Te hiszel neki?

- A Szépfiúnak? Igen.

Lerogyok az ágyra, a kezeimbe temetem az arcom és a légzésemre összpontosítok. Rajtam kívül lehet, hogy Az Áldozat az egyetlen, aki nem ásta el A Szépfiút. Kénytelen volt cselekedni, A Vezér megkövetelte tőle. De nem akarta megtenni.

- Rosszul vagy? - leül mellém, megérzem a tenyerét a hátamon. Körkörös mozdulatokkal próbál segíteni az émelygésemen. A keze meleg, érzem a felsőmön keresztül. Jól esik az érintése. - A ma este még áll, ugye?

- Hogy mi?

- Azt mondtad, megosztasz magadról pár dolgot, ha élve hazajutok a munkából.

- Te hogyan vagy képes most erre gondolni? - szó se róla, kár lenne tagadnom, hogy nem vált kellemessé a társasága és a tegnap érzett csiklandós bizsergés is újból megtalál, miközben a keze még mindig a hátamon köröz. - Várj, mi az, hogy ha élve...

- Úgy gondoltam, én is elmondanék neked ezt-azt.

- Ha ez elég motiváció ahhoz, hogy ne akarj meghalni, akkor rendben van - mondom, Az Áldozat keze megáll a hátamon. Felé fordítom az arcom, ő is engem néz, alig van köztünk pár centi távolság. Ilyen közelről érzem a leheletét az arcomon és mintha gyenge áram birizgálná az idegvégződéseimet, a kezem mozdulna, hogy megérintsem őt. Miért akarok hozzáérni? Miért ennyire jó érzés, mikor hozzám ér?

- Ez a motivációm egy része.

- Jó, mert... - nem fordulok el tőle, felidézem azt, amit az első edzések során mondott nekem. - ...egy hullajelöltet hiába várnék vissza.

-*-*-

A csapat, akit A Vezér kijelölt a munkára, hét óra előtt távozik. Változtatás történt az összeállításukban, A Szépfiú helyét átvette egy társa, ő pedig épp kezd megint magához térni. Megint vizes zsebkendővel törölgetem át az ajkait és az arcát is itt-ott, hogy ne húzódjanak nagyon a sebei.

A menstruációs görcseimre kapott ibuprofén nem sokat fog segíteni neki, de átmenetileg bizonyos fájdalmai enyhülhetnek. Segítek neki feljebb ülni, a szájához emelem a poharat, amíg beveszi a gyógyszert. Szilárd étellel nem próbálkozom reggelig, meg kell figyelnem, lesz-e bármiféle következménye annak, hogy a hasfalát is rendesen érték ütések. Ha igen, és az állapota sokkal rosszabbá válik, vajon A Vezér mit fog tenni? Hajlandó lesz igazi orvost hívni hozzá? Hagyná, hogy meghaljon?

- A mai munka veszélyes - alaposan átgondolja, mit mondjon. Annál több fájdalmat spórol meg magának. - Kik mentek?

- Az Áldozat, A Stratéga, A Gyalog és A Megtorló.

- Jó, nem rossz felállás.

Az ujjaimat tördelve próbálom kitalálni, miért lehet ez a munka veszélyesebb az eddigieknél. Valami biztosan van vele, mert Az Áldozat is kételkedik abban, hogy élve visszajön. Márpedig ez tőle nem megszokott hozzáállás. Nem akarok arra gondolni, hogy a nálam tett kis látogatása ma valamiféle megelőlegezett búcsú akart lenni, ha mégsem térne vissza. Ezt bizonyára csak a mai nap történései miatti fáradtság mondatja velem.

- Nagyon csöndben vagy - A Szépfiú felém fordítja a fejét, de látni nem láthat rendesen. Félhomályt csináltam a szobában, áthoztam hozzá az égősoromat, amit még A Gyalogtól kaptam.

- Csak gondolkozom.

- Micsodán?

- Egyrészt azon, ki miatt kerültél ilyen állapotba. Másrészt viszont...

- Az elsőn elég, ha én agyalok és most lesz időm rá bőven - kihallom a hangjából, mennyire bosszantja és persze, hogy ideges emiatt. A helyében én is tombolnék, amennyire a sérüléseim megengedik. - Mi a másik?

- Miért veszélyesebb a mai munka, mint a korábbiak? Kit kell elintézniük?

A Szépfiú talán mosolyogna, ha képes lenne rá. Megköszörüli a torkát, helyezkedni kezd. Segítek neki, megigazítom rajta a takaróját és újból bevizezem az ajkait.

- Ez az egyik legnagyobb csapat, akikkel együtt kellett dolgoznunk régen. Az, amit itt látsz, semmi ahhoz képest, ami náluk van. Ráadásul... - mély levegőt vesz, az izmai összerándulnak. - ...többen is vannak. De A Stratéga is ment, nem? Se perc alatt elintézik őket.

- Se perc alatt?

- Elég egy szépen megrakott tűz, egy jó helyen elejtett öngyújtó és a bázisuk lángra kap. Ha elég jó a taktika, márpedig A Stratéga aztán tényleg nem ejt hibát a tűzzel kapcsolatban... Mennyi az idő?

A faliórára pillantok.

- Nyolc óra múlt két perccel.

- Akkor kilencre legkésőbb itthon vannak. Nem mindig elég a mi felkészültségünk és a képességeink. A Vezér is alul kalkulálhat, ami ennél az esetnél elég nagy hiba lenne. De én bízom bennük, ahogy eddig is, minden munkánál és rablásnál. Épségben vissza fognak érni - tart egy kis hatásszünetet, halkabban hozzáteszi: - Vagy csak egy valakiért izgulsz?

- Természetesen nem.

Erre már nem mond semmit, nem tesz gúnyos vagy vicces megjegyzést. Túl fáradt lehet, talán kedve sincs most poénkodni. Mellőzi a perverz megjegyzéseit, a kedveskedő becézgetéseit is. Most nem vagyok aranyom, drágám, kedvesem, se szépségem. A Futó vagyok, egy társa, aki elhiszi neki, amit mond és nem vonja kétségbe. Én vagyok mellette egyedül. A másik társa, amelyik szintén bízik benne, éppen az életét kockáztatja.

-*-*-

Elalszom A Szépfiú ágya mellett ülve, fejemet a fotel támlájának döntöm, összekuporodva ölelem körbe magam a karjaimmal. Arra kelek, hogy valaki néz. Mikor kinyitom a szemem, Az Áldozatot látom az ajtóban. A fegyverei a tokjaikban pihennek, ő ebben a fényben sértetlennek tűnik. Mielőtt felkelhetnék, megelőz. Vet egy aggódó pillantást A Szépfiúra, ellenőrzi, tényleg alszik-e, aztán közelebb jön hozzám.

- Történt valami?

- Az állapota stabilnak tűnik. De éjszaka figyelni kell rá.

- Rendben.

Fölém magasodó alakja máskor fenyegetőnek, ijesztőnek tűnt számomra, most azonban a biztonságérzetem nő tőle. Felállok, kinyújtózkodom. Az Áldozat nem veszi le rólam a szemét, akkor is figyel, mikor gondosan elvégzek minden ellenőrzést A Szépfiún.

- Mehetünk? - kérdezem, miután kicseréltem a fiú arcán lévő kötéseket. Az Áldozat bólint, magára hagyjuk sérült társunkat egy kis időre.

Nem jön szembe velünk senki, ahogy a tetőtér felé tartunk. A lift lassabbnak tűnik, a fényében meglátom a mellettem álló fiú karjait pettyező vérfoltokat. Megkérdezném kié, de némán a fejét rázza.

- Ne beszéljünk róla! Ma ne.

- Oké.

Jól tettem, hogy felvettem a pulóveremet. Az esti levegő hideg, alig lehet tíz fok. Az ősz jellegzetes illatát hozza magával a szél, bár a környékünkön nem sok fa van. Eszembe jut, Kyung mennyire szerette a színes leveleket és sokszor órákat töltöttem vele a parkban, a kedve szerint válogattam össze őket.

Nem a tatamira ülünk, hanem az épület magasított szélére. Az ég felettünk tiszta, látom a csillagokat. Összeér a karunk, hamarosan megérzem a testmelegét a ruhák anyagain keresztül.

- Rád bízom, mit osztasz meg velem- Az Áldozat nem mozdul odébb, ezek szerint őt sem zavarja, hogy az eddigi minimális távolságot sem tartjuk. - Kérdezhetek is, de talán így egyszerűbb lenne neked.

- Meglep, hogy egyáltalán kíváncsi vagy rám. Tudod, furcsa amiért nem akarsz holtan látni.

- Soha nem akartalak holtan látni.

- Azt mondtad, hagynál veszni, ha arra kerülne a sor.

- Akkor dühös voltam. A Megtorló és A Vezér sokszor próbálnak figyelmeztetni és fegyelmezni, mert általában a düh vezérel és emiatt meggondolatlan vagyok. Teszek és mondok olyat, amit később megbánok és a pillanat hevében sem gondolom komolyan. Csak ott támadok, ahol a másik a legsebezhetőbb.

Ez megmagyaráz sok mindent.

- A bankban, mikor megfejeltél és elájultam...

- Az is hiba volt. Csak be kellett volna tuszkoljalak a többi nő közé a mosdóba, hogy ott térj magadhoz vagy a kórházban.

- Tehát dühből cselekedtél.

- És gyűlöletből. A gyengeségem jele volt, hogy magunkkal hoztalak. Féltem a lebukástól, a büntetéstől, amit kaphattam volna, ha mégsem hozlak el. Ebből a szempontból kiszámíthatatlan A Vezér.

- Így is megbűntettek.

- Nem bánom. Megérdemeltem, de ennyi heg és sérülés után mit számít még néhány? Szóval, most miattam vagy itt.

- Azért vagyok itt, mert lerántottam a maszkodat.

Az Áldozat rám néz, a sötétben is magamon érzem a tekintetét.

- Az a húzásod is bátor volt. Buta húzás, de bátor.

Nem kellene ilyen hatással lennie rám. Nem helyes, nem szabad. A szavaitól a belsőmben melegség kezd szétáradni, nem fázom már annyira a széltől és az eddig érzett bizsergés is visszatér, mihelyt én is felé fordulok. Pár pillanatnyi csönd áll be közénk, nem súlyos, nem kellemetlen. Jól esik, akárcsak a tudat, hogy mellettem van. Közelebb hajol hozzám. A lehelete csiklandozza a bőröm, a szívemben tűz robban és a mellkasomat a pánikkal vegyes tiltott vágyakozás szorítja össze.

Mielőtt Az Áldozat megtehetné, amit megakar, és amire titkon én is vágyni kezdek, megszólalok.

- Hana - az első dolog, ami elhagyja a szám. - A nevem Minsil Hana.

Szabályt szegtem, nem lenne szabad ezt elmondanom senkinek, mégsem félek, amiért megtettem. Nem félek, mert Az Áldozat halk, meleg kuncogását hallom, az éjszaka pedig ennél ragyogóbb már nem is lehetne.

- Az én nevem Jeongguk. Jeon Jeongguk és úgy tűnik, mindketten megszegtük az elsőszámú szabályt – közli nyugodt hangon. - Mesélsz nekem, Hana? - a nevem a szájából olyan, mintha sokkal több jelentéssel bírna. Bólintok, mély levegőt veszek és beszélni kezdek. Magamról. A korábbi életemről, a dolgokról, amiket szeretek és amiket nem. A legrégibb emlékeimről, a játszótéren töltött nyarakról, a mézillatú karácsonyokról és a vattacukorra emlékeztető tavaszokról az iskolában. Mindenről. Kivéve arról, ami fájdalmat okozna. Nem akarok fájdalmat érezni, legalább egy rövid ideig, amíg elkerülhetem.

Mert most jó. Ebben a pillanatban, nagyon jó minden, mert nem gondolok semmi másra.