Meggyőzöm magam, hogy minden bizonnyal a sokk tart ki eddig és ezért követem A Vezért egy szó nélkül. Ugyanis ez alapból nem volt rám jellemző. Nem hajlottam mások utasításaira, a saját szabályaim szerint szerettem élni és miután az öcsém gondozása rám maradt, ebből még annyira se voltam hajlandó engedni, mint máskor. Most viszont úgy lépkedek a férfi sarkában, akár egy kiskutya.

A folyosó, amin sétálunk, szürke betonfalakkal van körülvéve. Ahogy felnézek, magasan tetőtéri ablakokat pillantok meg és a sötét, csillagos égboltot. Tehát éjszaka van, a pontos időt azonban nem tudom. A falak mentén ritkán elhelyezett lámpák adnak elegendő fényt, immár két árnyék vetül a falakra, majd egy harmadik is. Levegő után kapok, mert mögöttem jelenik meg és A Vezér kissé ideges fújtatások közepette áll meg.

- Megmondtam, hogy ezt ne csináld! - dörren rá a velünk szemben álló másik férfira. A kuncogásától kiráz a hideg.. - Menj a többiekhez, majd mi is csatlakozunk hozzátok.

- Úgy nézel rám, mintha fel akarnálak falni - a férfi elindul ugyan, közben oldalra dönti a fejét, tovább néz rám és a hangjából szórakozottság sugárzik. - Alig várom, hogy a te szádból is halljam, ami a bankban történt. Az Áldozat teljesen magán kívül volt az idegtől.

Ott hagy minket, a folyosó végén befordul balra és a jókedvű fütyörészése is abba marad, miután becsap maga után egy ajtót.

- Nem emlékszem rá - csúszik ki a számon.

- Micsodára?

- A bankban történtekre - inkább magamhoz beszélek, mint A Vezérhez, de ő mégis felel.

- Hm, ez érthető. Nyilván traumaként éled meg ezt az egészet, amiatt előfordulhat akut amnézia. Ne aggódj, türelmesen meg fogjuk várni, míg visszatérnek az emlékeid.

Ebben nem kételkedem. Folytatjuk az utunkat, a folyosó végén velünk szemben nyílik a konyha bejárata. Mindkét irányba elnézek. Jobbra zárt ajtó fogad, balra szintén, viszont ez üvegből van és láttatni engedi, ami mögötte van. Fotelt látok, benne egy fekete ruhába öltözött fiút, hosszú lábbakkal és tetovált karral. Felkapja a fejét, mintha megérezné, hogy nézem. Egyetlen pillantásával felnyársalna, ha tehetné.

- Szoktál kávézni? - A Vezér hangjára kapom el a tekintetem a fiúról és lépek be a konyhába.

- Nem.

- Ezesetben szolgáld ki magad! - kávét készít magának, azzal van elfoglalva. Nem mozdulok, az étkezőasztal mellett állok és nézem, mit ügyködik. Természetesen mozog, nem tűnik úgy, hogy zavarja a jelenlétem, vagy úgy egyáltalán nagyobb figyelmet fordítana rám. A pulton mellette édes péksütemény hever kipakolva egy tányérra, néhány zacskó instant leves mellette és egy nagy kancsó üdítő. Narancslének nézem. A Vezér kinyitja az egyik szekrényt és valamit keresni kezd benne. Nem figyel rám. Nem néz felém.

Ezt a pillanatot választja a bennem hirtelen feltámadó menekülési vágy.

Teleszívom a tüdőmet levegővel és sarkon fordulok. Futok, rohanok, amennyire bírok. Azon a folyosón sprintelek végig, amelyiken jöttünk, elhaladok a szobám mellett is. De épp csak elhagyom, máris gyors, hangos futólépteket hallok. A szemeim könnybe lábadnak, főleg akkor, mikor elfordulok jobbra és a rossz irányt választom. Bár nem tudom, balra mi lett volna, nincs is rá esélyem, hogy kiderítsem. Üres falba ütközök, zsákutcába kerültem. A tenyeremet a sima felületnek nyomom, zihálva döntöm a homlokomat is neki, hogy a hideg némileg segítsen megnyugodnom.

- Te tényleg szívós vagy - felesleges hátra néznem, ezt a hangot is hallottam már. Az a férfi áll mögöttem, aki a szobában is velem volt, mikor felébredtem. Mégis hányan vannak?

Eldöntöm, hogy ha hozzám ér, nem hagyom magam. Küzdeni fogok. Muszáj addig küzdenem, amíg megtehetem. Nem adom könnyen magam, nem maradhatok itt.

- Merre fordult? - hangzik a kérdés, valaki szintén közelít felénk.

- Jobbra.

- Tipikus. A jobb oldal nem jelent feltétlen jobb döntést.

Zokogásba torkolló nevetéssel reagálok erre a megjegyzésre. Ekkor valaki mellém térdel, de nem kezd rángatni vagy kiabálni.

- Elhiszem, hogy félsz. Ez elég ijesztő helyzet lehet neked. A Vezér megmondta, nem? Nem...

- Engedjetek el! Kérlek! - a könyörgés sem tartozott hozzám eddig. Kivetkőzöm magamból, nem vagyok képes uralkodni az idegeimen és a könnyeimen sem. Mondhatnak akármit, nem tudnak megnyugtatni. Maximum azzal sikerülne nekik, ha elengednének.

- Nem tehetjük, szépségem - mintha gondolatolvasó lenne. Olyan kedveskedő, édes hangon szól hozzám, hogy ettől csak még inkább elsírom magam. A fáradtság, éhség és kétségbeesés egyszerre támad meg, nincs erőm felállni. - A saját hibádból vagy itt.

Mit jelentsen ez? Nem értem. Senki nem mond semmi használhatót, csak rébuszokban beszélnek. Ekkor csatlakozik hozzám a tehetetlenségből fakadó harag és mindkét kezemmel megtaszítom a mellettem térdelő rohadékot. Kibillentem az egyensúlyából, amit hamar visszanyer és már a sarokba is szorít.

- Én tényleg próbáltam kedves lenni - sóhajt fel és ellép tőlem, helyét átadja annak a srácnak, akit nemrég még a fotelben ült és a szemével lyukat akart égetni a koponyámba.

Ő egyáltalán nem kedves. A karomnál fogva felránt, még akkor is maga után ráncigál, mikor A Vezér megjelenik és rosszallóan a fejét rázva megszidja. Komolyan, megszidja, mint egy kisgyereket! A srác behurcol a szobába, lelök az ágyra és úgy cövekel le az ajtó és köztem, akár egy tömör, mozdíthatatlan kőszobor. Izmos karjait keresztbe fonja a mellkasa előtt, ajkait vékony vonallá préseli és csak bámul. Tagadhatatlanul ideges, de úgy tűnik, ő az egyetlen, aki nem is leplezi, mennyire az agyára megyek. Menten megsajnálom!

- Valaki hoz be neked ennivalót. Azt hittem, most már okosabban fogsz viselkedni. Persze, mindenkire ráfér a tanulás, türelem kell ehhez is. Ahogy már bizonyára magadtól is rájöttél, van, akinek fogytán a türelme - pillant A Vezér a tetovált srácra. - Ő Az Áldozat.

Kis híján felnevetek. Az ágy szélét markolom, igyekszem összerakni a szavakat a látvánnyal, de nem járok sok sikerrel. Bármilyen másik név illene rá, ez viszont kész viccnek hat. Újabb ismeretlen jelenik meg, kezében tálca és egy pohár víz. Fél kézzel odébb pakolja a gyógyszereket és a többi kelléket az asztalon, leteszi rá a tálcát, majd távolabb áll és onnan figyel.

- Aki vigyázott rád, míg nem voltál magadnál és ellátta a sebeidet, A Megtorló - fekete hajú, széles vállú férfire vonatkozik a név, rezzenéstelen arccal mered maga elé. - A kedveskedő úriemberünk...

- A Szépfiú, szolgálatodra - szőke haj, lehengerlő mosoly, kecses testtartás. Már beugrik, hogy hallottam a hangját. Ő mondta Az Áldozatnak, mennyire kötelezi a neve. Ekkor kapom rá a tekintetem újra. Hát emiatt is dühös rám! Az Áldozat takarította fel utánam a padlót. - De akár te is lehetnél az én szolgálatomra.

- Már lestoppoltam - ezt a hangot is hallottam, ő lopakodott mögém a folyosón.

- A Joker - mutatja be A Vezér, a férfi széles mosollyal biccent. Csakhogy a mosolya nem kellemes. A hideg futkos a hátamon tőle.

A Vezér afelé a fiú felé fordul, aki a tálcát hozta be. Neki még nem hallottam a hangját.

- A Gyalog - hogy mi? Ez egyre nevetségesebb. Az arcom elárulhatja, mit gondolok, mert Az Áldozat az eddigieknél is csúnyábban néz rám. - Az utolsó emberünk pedig, aki valószínűleg épp felgyújtja a harmadik emeletet, A Stratéga. Vele csak reggel fogsz találkozni, ilyenkor szeret dolgozni és jobb, ha nem zavarjuk meg. És senki sem stoppol le senkit. Mindenki tisztában van vele, miért vagy itt.

- Egyedül én nem - csattanok fel és ezzel elérem, hogy az összes szempár rám szegeződik. - Lenne szíves valaki beavatni, miért vagyok összezárva a Bosszúállókkal és miért nem mehetek haza? - az utolsó szót már kiabálom, A Szépfiú nevű srác közelíteni akar, mire feljebb kúszok az ágyon és egy párnát ragadok meg. Tévedtem. Nem ők a nevetségesek, hanem én.

- Csak még egyszer szakítsd félbe A Vezért és golyót repítek a... - Az Áldozat hangja keménnyé, fagyossá válik, az irántam érzett gyűlölete kezd egészen egészségtelenné válni.

- Akkor mondd el te!

- Menjetek ki! - parancsol rájuk A Vezér. - Hagyjuk enni, aztán egy óra múlva nagyjából visszajövünk. Hallani fogod a történteket és reméljük, az emlékeid is lassacskán visszatérnek.

- Mi? Nem emlékszik semmire? - kérdezi csodálkozva A Szépfiú, még Az Áldozat arckifejezése is kissé megváltozik.

- Nem. Bizonyos részletek kiestek. Mondanám, hogy szórakoztató volt visszanézni a biztonsági kamera felvételeit, de hazudnék. Gyerünk, kifelé! - egyenként vetnek még rám utolsó pillantásokat, majd kimennek a szobából. A Gyalog nevű srác marad végül, ő fürkészve figyeli a testtartásom, a tekintete megállapodik az arcomon. Akármit is lát, az elgondolkodtatja. Nem szól egy szót sem, csak biccent és ő is kimegy, becsukja maga után az ajtót.