A nevem kitalálása nem igényelt nagy fejtörést A Vezérnek. Mivel A Stratéga feltörte a bank biztonsági rendszerét és a kamerák képeit végig követhették, azok is mindent láttak a rablásból, akik nem voltak velünk. Hogy jól éreztem-e magam a dicséretek lavinájában? Nem. Maradéktalanul nem, mert mindvégig a bűnöző szó lebegett a szemem előtt és hiába nem ismernek fel mások az álca miatt, én akkor is tudom, mi lett belőlem.

-A pénz immáron a tiéd is, ez sem derít jobb kedvre? - kérdezte A Vezér azon az estén, miután letettem a telefont.

- Az öcsémet nem pótolhatják milliók. De az vigasztal, hogy mindent megadhatok majd neki, amint kijutok innét.

- Remek hozzáállás, maradj mindig ilyen határozott!

Azt nem tettem hozzá, hogy a bosszúm csak hab lesz ezen a kibaszott tortán és neki nem fog ízleni.

Úton vagyok a konyhába, ezen az estén mindenki lazít. Hallom a sörösüvegek koccanását, a hangos kiabálás egészen a szobámig elhallatszik kristály tisztán és azt is tudom, ki milyen állapotban van. Emiatt vonakodom bemenni oda, de az éhség nagyúr és muszáj ennem valamit. Az történik, amire számítottam. Először A Szépfiú siet hozzám, annyira spicces, hogy nem bír dülöngélés nélkül megállni előttem.

- Jöttél szórakozni, ugye? Tessék! - a kezembe nyomja a sörét, átkarolja a vállam és jó mélyen belenéz a dekoltázsomba. - Mennyeiek! Mondd csak, zavarna, ha közéjük nyomnám az arcom? Basszus, annyira akarom!

- Hagyd már abba! - A Megtorló szigorúan, de azért némi szórakozottsággal a hangjában szól rá a fiúra, ő maga az asztalnál ül, előtte egy pohár soju. Nem nézem ki belőle, hogy leissza magát a sárga földig, azonban ráférne a lazítás és úgy tűnik, ezt ő is így gondolja. - A Futónk bizonyára csak megéhezett és nem tart igényt a társaságunkra.

- Ez nem igaz! - A Szépfiú kikéri magának A Megtorló felvetését. Én eközben kiszabadulok a karja alól és a hűtőhöz megyek. A konyhapultnál ácsorog A Gyalog, látom rajta, hogy próbál megpuhítani és rávenni a csatlakozásra.

- Fáradt vagyok - mondom neki, mire csak biccent, elfogadja a kibúvómat.

- Pihend ki magad!

Kiveszek a hűtőből egy korábbról megmaradt pizzaszeletet, mögöttem felkiált A Joker és hisztérikus vihogásban tör ki. Megfordulok, ő eltakarja a száját, nehogy lássam a vigyorát, ami ezek szerint miattam van.

- Mi az? - kérdezem, de megrázza a fejét, aztán már nem is figyel rám. Kérdőn nézek A Gyalogra, aki rosszallóan megcsóválja a fejét.

Csiklandós érzés szalad végig rajtam, felhalad a lábamtól a fejem búbjáig, még a karjaim is elgyengülnek tőle. Keresem ennek az okát, a forrását. A tekintetem megakad a fiún, aki a konyha távolabbi részében támasztja a falat. A haja kissé csapzottan meredezik össze-vissza, a tartásából leszűröm, hogy még fáradtabb és a kezében lévő pohár sör biztosan nem az első neki ezen az estén. Engem néz. Az Áldozat átható, sötét pillantással követi a mozdulataimat, mit sem törődve a mellette álló Stratégával, aki beszél valamit. Az már kérdéses, hogy igényli-e Az Áldozat figyelmét hozzá, mivel az rám irányul.

A Joker megint felvihog, erre mindketten ránézünk. Megunom, hogy indokolatlanul vicc tárgya vagyok, ezért még egy utolsó pillantást vetek Az Áldozatra és kimegyek a konyhából, ott hagyom őket.

- Most akkor nem engeded meg, hogy belefulladjak a melleidbe? - kiabál utánam A Szépfiú és ettől elnevetem magam, nem teszek úgy, mintha nem találnám viccesnek és hízelgőnek egyszerre.

Egy kis részem noszogat, rá akar venni, hogy visszamenjek hozzájuk és én is lazítsak, átmenetileg engedjem el magam. De a figyelmeztetések, a tények nem hagynak belemenni ebbe, ezért a pizzaszelet társaságában töltöm az este hátralévő részét, míg el nem alszom. Nem hazudtam A Gyalognak, tényleg fáradt vagyok. Az ajtómat viszont nem csukom be, eljutnak hozzám az örömködő, gondtalan hangok a konyhából, A Szépfiú énekel, hallom A Jokert is és nemsokára A Stratéga szintén rákezd.

Megeszem a késői vacsorámat, átmegyek a fürdőszobába kezet mosni és megengedek magamnak pár percet a tükör előtt. A hajam már a melleim alá ér, mindig útban van, ha edzek és elég jó kapás a támadóknak is, simán visszarántanak a copfomnál fogva. Legalábbis Az Áldozat ezt rendszeresen kihasználja, ezzel is figyelmeztet a támadható felületekre, a pontokra, amiket könnyű megragadni. Nem hittem volna, hogy a copfomnak ekkora vonz ereje nyílna az ellenség számára. Az Áldozat viszont részletekig megy, minden apróságért szól, ami elkerülné a figyelmem.

A csap szélén lévő ollóra pillantok, amit akkor hagytam ott, mikor kivágtam egy idegesítő, szúró címkét a pulóveremből. Kézbe veszem az eszközt, ami A Gyalog kezében rögtön halálos fegyverré válhatna. A hajamhoz emelem, de nem tudom megtenni, nem vagyok képes belevágni. Anya. Anya imádta befonni a hajam. Kiesik az olló a kezemből, sietősen megnyitom a csapot és megmosom az arcom hideg vízzel.

Rábeszélem magam az alvásra, szükségem van kicsivel több pihenésre. Bizonyára a fáradtságtól kavarognak a gondolataim ennyire. Csakhogy nem vagyok egyedül, mikor visszaérek a szobámba. Az Áldozat áll az asztalom előtt, az egymásra pakolt könyvek kupacát nézegeti.

- Eltévedtél?

- Nem, annyira nem ittam sokat, hogy ne tudjam, hol van a szobád.

De a beszédhez eleget, mert bizonyos szavaknál elbotlik a nyelve. Mivel nem mond mást, összefont karokkal a mellkasom előtt neki dőlök az ajtófélfának, várom, hogy távozzon.

- Nyugodtan pihenj le, majd vigyázok rád! - hogy mi?

- Nem kell.

- Részegek - int a fejével a konyha irányába. Szóval tőlük akarna megvédeni?

- Te sem vagy éppen józan. Majd bezárom az ajtómat.

- Mintha jelentene bármiféle akadályt a magunk fajtáknak. Az a dolgunk, hogy betörjünk helyekre és kiraboljuk azokat. A szobádba se perc alatt bejutnánk, még erőlködnünk sem kellene.

Rám néz, fokozatosan kezdem újból érezni ugyan azt, amit a konyhában is. Muszáj végig dörzsölnöm a karjaimat, hogy életet leheljek beléjük, a lábaimon úgy segítek, hogy elsétálok a szoba másik felére. Távolabb tőle. Távolabb a pillantásától.

- Miért jöttél? Te nem szoktál csak úgy...ide jönni.

- Összezavarsz - vallja be és azt figyeli, mennyire messzebb kerültünk.

- Ez kölcsönös.

- Úgy gondoltam, nem zavarna, ha itt lennék.

- Rosszul gondoltad - gyerekes vitának hangozhat ez egy kívülálló számára, de felteszem a pontot az i-re azzal, hogy így vágok vissza.

- Nekem is furcsa ez az egész.

Megindul felém, nem tudom, mire számítsak vagy mi következik. Az Áldozat megáll előttem, annyi helyet hagy kettőnk között, hogy el tudjak slisszolni, ha akarok. A lábaim viszont földbe gyökereznek, mozdulni se bírok.

- Olyan keveset tudsz ahhoz képest, amennyit tudnod kellene - mondja és a hangja szomorú, ami végképp nem segít rajtam. - Ez nem fair.

- Túl sokat ittál. Nem ártana lepihenned. Hé! - megfogja a csuklómat, az ágyamhoz vezet és leültet rá. Ő is leül velem szemben, idegesen beszívja a levegőt.

Ahogy felnéz rám, a tekintete acélossá válik, mintha elhatározná magát valamire. Bármire is készül, nem lenne szabad megtennie, tiltva van neki, hogy kimondja és majd' megfeszül, amiért dacol ezzel a paranccsal. Kétségbe ejt a látványa, mert nem szokott így viselkedni és ezt a fajta változást sem tudom hová tenni. Megijeszt. Ez annyira nem ő.

- Tudnod kell, hogy... - kezd bele, nem tudja végig mondani. - Azért is jöttem el, mert el akarom mondani... - újabb próbálkozás, szintén kudarcba fullad.

- Mit? Mit kell tudnom?

- Azt, hogy te... A rohadt életbe! - felmordul, dühösen lehajtja a fejét és nem néz rám. - Nem lehet. Nem tehetem. Sajnálom.

Bocsánatot kér. Az Áldozat nem szokott bocsánatot kérni. Nem követ el hibát, mindennek megvan a maga oka, a magyarázat rá, amiért logikusnak hat és ez nem vall rá. Tudtommal akkor hibázott utoljára, mikor nem fogta le a kezeimet a bankban és lerántottam róla a maszkját. Azért meg is bűntették a társai. A hegeket örökre ott fogja viselni, ahol A Szépfiú lecsapott rá A Vezér parancsára.

- Fáj? - csúszik ki a számon, Az Áldozat megmerevedik. - Szokott még fájni a hátad?

- Miért kérdezed?

- Mert sose kérdeztem ez idáig.

Megkönnyebbül, amiért másról beszélünk és nem arról faggatom, mit nem mond el. Pedig tudni szeretném, akármi is az, mert ritkán szokott valami ennyire hatással lenni rá.

- Nem különösebben. Már hozzászoktam.

- Milyen érzés? Úgy értem, tapintásra. Az nem kellemetlen, mikor...?

Nincs időm befejezni a mondatot. Az Áldozat feláll, áthúzza a feje fölött a pólóját és megfordul, hogy láthassam a hátát. Ilyen közelről, ennyire nyíltan és szándékosan mutatva sokkal borzasztóbb látványt nyújt. Alig van ép felület a bőrén, de csupán az égősor fényében nem láthatom tisztán, melyik heg régebbi és melyek azok, amik mostanában keletkeztek. Felemelem a kezem, ami félúton megáll, nem érinti meg őt.

- Csak nyugodtan! - mondja, ezzel bíztatva, hogy használjam ki a sebezhetőségét, nem akadályoz meg benne. Összeszorul a torkom, mikor az ujjam hegye hozzáér egy vékonyabb, fonálszerű heghez. - Ez nem fáj.

Végig haladok az elsőn, keresztbe fut rajta egy másik, vastagabb és mélyebb sebből kialakult domborulat. Az izmai megfeszülnek, mikor ehhez érek hozzá, amitől elkapom a kezem, de ő nem moccan, nem szól rám. Látom magam előtt az arcára kiülő döbbenetet, amikor lerántottam róla a maszkot és először egymás szemébe néztünk, mindenféle álca nélkül. Aztán újból átélem azt az estét, azt a bizonyosat, a hátán lévő friss sebek látványának emlékétől is kiráz a hideg. Az üvöltésének hangjától megremeg a kezem a bőrén, olyan fájdalommal teli kiáltás volt, amit csak az igazi fizikai fájdalom átélésekor adnak ki az emberek. A saját társai intézték el, mert én közbeavatkoztam és bár alaposan a tudtomra is adta, mennyire utált akkor, most mégis engedi, hogy szemügyre vegyem és megérintsem azokat a sérüléseket, amiket miattam szerzett.

- Te vagy a legbátrabb nő, akivel valaha találkoztam - szólal meg, épp akkor érek a gerince mentén haladó heghez. Ez nem tűnik véletlenszerű csapás nyomának, sokkal inkább olyan, amit szándékosan csináltak, mintha fel akarták volna vágni a gerincvonal mentén. - Azok a hegek is ennek a bizonyítékai.

Mit tettek vele? Miféle büntetés az, ami effajta nyomot hagy egy társon? Hol az eleje és hol van a vége a határoknak, amiket itt bent megszabnak?

A szavaitól le kell nyelnem a könnyeimet, mert képtelen vagyok ennyi mindent egyszerre feldolgozni.

- Hány éves vagy? - kérdezem halkan, immár az egész tenyeremmel simítok végig a lapockáján lévő vékony, sérült felületen.

- Huszonnégy.

Fiatal, nagyon fiatal.

- Mi a neved? - erre a kezem megáll, mozdulatlanul érintem őt és igyekszem kitörölni a kérdését a fejemből. - Hogy hívnak valójában?

Leengedi a pólóját, én hátrébb húzódom. Közelebb lép, újból ugyan az a távolság közöttünk, mint az előbb, csak most nem a hátával nézek farkasszemet.

- Nem mondhatom meg.

- Tisztában vagyok vele, de tudni szeretném.

- Ez nem változtat a szabályokon.

A Vezér elsőszámú szabályai között szerepel, hogy senki sem tudhatja a másik valódi nevét. Az identitásod itt megváltozik, a fedőneved jelenti számodra a kilétedet, semmi több. Aki egykor voltam, Minsil Hana, ezek között a falak között nem létezik.

- Akkor árulj el valami mást.

Pont Az Áldozattól nem vártam volna ilyet. Ő, aki a szabályok megrögzött betartója, A Vezér leghűségesebb és legértékesebb embere, most áthágja azokat.

- Holnap.

- Holnap?

- Holnap talán elárulok valamit, ha majd visszaértek a munkából.

Addig is lesz időm kigondolni, mit mondjak el neki. Engedte látni a hátát, megérinteni és elárulta a korát, holott nem lett volna kötelessége. Mindazok után, amin keresztül ment és, amiket tanított nekem, ha elárulnék egy-két apróságot, még nem dönteném romba az egész világot.

- Az egyik legkockázatosabb munkánk lesz.

- Akkor feltétlenül meg kell próbálnod életben maradni, ha tudni akarod...

- Hova a picsába bújtál, te fasz?! - A Szépfiú nyűgös, mérges kiáltással közeledik a szobámhoz, mindketten egyszerre dermedünk meg. Az ajtóm nyitva van.

Összenézünk, Az Áldozat mozdul elsőként. Elbújik az ajtó mögé, én pedig villám gyorsan befészkelem magam az ágyamba és szándékosan kifelé fordulok. Behunyom a szemem, magamhoz ölelem az egyik kispárnát és igyekszem lelassítani a légzésem.

A Szépfiú megáll aszobám előtt, érzem a kíváncsi tekintetét, de bármit is akarna tenni, nem tehetné. Nem csak a tiltás miatt, hanem mert Az Áldozat ott rejtőzik az ajtóm mögött és valami azt súgja, hogy nem hagyná A Szépfiút cselekedni. Hamarosan távolodó lépteket számolok, a folyosó végén becsapódik a társalgó ajtaja. Mire kinyitom a szememet és kikászálódok az ágyból, Az Áldozatnak hűlt helye.