A Gyalog este jön el hozzám, megvárja, míg végzek a zuhanyzással és a szobám ajtaja előtt ácsorog addig. Mivel nem tudom, mit is mondhatnék neki vagy mit vár, egy biccentéssel jelzem, hogy jöjjön be. Az Áldozat pulóvere hever az ágy szélén, mivel beleizzadtam és így nem akartam visszaadni neki.

- Megmutatnád, hol van a mosókonyha? - bár A Vezér megmondta egy korábbi üzenetben, talán kevésbé lesz kínos a beszélgetésünk. Feltéve, hogy tervez megszólalni egyáltalán.

- Igen.

Összeszedem a mosnivalókat, a fehérneműket egy szatyorba rejtem. Követem A Gyalogot, út közben elhaladunk a konyha mellett, ahonnan A Joker és A Stratéga néznek vissza ránk. A Vezér irodájából épp kijön Az Áldozat. Nemrég váltunk el, még az ebéd után is gyakoroltunk egy keveset a csarnokban, de a reggeli szavait semmi sem tudná kitörölni a fejemből. Hiába azért tette, hogy ezzel is megadja a löketet, sikerült olyan dolgokat is kimondania, amik túlságosan igazak voltak és félek tőlük. Kezdve a szüleimmel, akikkel kapcsolatban nem sokat tévedett és a bennem élő rettegéssel, hogy Kyunggal történik valami, amíg itt vagyok. A viselkedése azonban más lett, nem szúrós, nem bántó szavakkal tanított. Nem akart megölni a nézésével. Hogy gyűlöl-e még, aligha tudnám eldönteni. Azt viszont nem akarom, hogy sajnáljon. Már ha Az Áldozat képes valóban sajnálni valakit.

- Balra fordulj! - szól A Gyalog a lépcsőfordulónál, feljutunk az első emeletre. Rövid folyosóra érünk, az egyik ajtóra nagy betűkkel ki van írva, hogy az lesz a keresett helység.

Három mosógép van bent, meg egy szárítógép. Öblítő kellemes illata lengi be a mosókonyhát, elkezdek bepakolni az egyik gépbe.

- Kerülsz - mondom, kicsit úgy hangzik, mintha ezzel megbántana. Pedig inkább csak nem értem az okát. Vagy a kettő ugyan az? A Gyalog a legkedvesebb hozzám eddig, talán emiatt nem esik jól a távolságtartása.

- Azt hiszem, mérges voltam, amiért túl bátor voltál. Megígértem, hogy megvédünk.

- Sajnálom, amiért nem vártam meg - enyhe gúny szennyezi a hangom. - Nagyon zavart a fegyver a halántékomnál.

- És a kés a bordáid között?

- Az is.

Elindítom a mosógépet, mindketten úgy bámuljuk a kijelzőjét, mintha valami földöntúli látványosság lenne. A Gyalog tesz egy lépést a fal felé, neki dől és lecsúszik a mentén, kinyújtott lábakkal helyezi kényelembe magát.

- Szerintem hangos lesz - mutatok a gépre, A Gyalog vállat von.

- Nem hangosabb egy lövésnél, ami a fülem mellett dördül el. Tudtál aludni?

- Igen, de tisztázzuk le, hogy jól vagyok. A körülményekhez képest. Nem akarok a tegnapról beszélni, mert meg vagyok győződve róla, hogy nem az volt az utolsó alkalom. Talán a következő rablásnál...

- Az ennél sokkal szervezettebb lesz - a fiú leveszi a fejéről a sapkáját, előttem már nem rejtegeti azt, amit mások elől igen. A Megtorló meglepett arcát látom magam előtt, mikor elmondtam neki, hogy tudok A Gyalog titkáról.

- Én pedig sokkal felkészültebben veszek részt rajta.

- Mit tanított Az Áldozat neked?

Én is leülök a földre, felhúzom a térdeimet és átkarolom őket.

- Önvédelmet, fegyverek nélkül. Megtanultam, hogyan tudok úgy megfojtani valakit hátulról, hogy az illető még felkiáltani se tudjon. Nem dicsekedni szeretnék, de úgy tűnik, ebben jó leszek.

- Mi a helyzet a késekkel? - A Gyalog őszinte érdeklődéssel néz, én válaszképp kitapogatom a tőle kapott eszközt, amit most is a cipőm szárába rejtettem. Nálam van mindig, mióta nekem adta. Éjjel a párnám alatt tartom.

- Gyakorolhatnánk még. Rám férne.

- Most?

Az időm véges, nem sok maradt hátra az első rablásig. Addig akár jöhet egy újabb előre be nem jelentett akció, egy másik férfi vagy nő, aki megpróbálna megölni. A lehetőségek tárháza végtelen és nekem tudnom kell, mikor mivel van a legtöbb esélyem védekezni, felvenni a harcot, megmenteni magamat. Ha úgy hozza a helyzet, magunkat. Mert társak vagyunk. A társak akkor is megvédik egymást, mikor az egyikük néma bosszún rágódik. Kivéve, ha egy vezető az ellenkezőjét adja utasításba. Akkor csak magamra számíthatok és én nem akarok meghalni.

- Most.

-*-*-

Késő estig maradunk a csarnokban, nem zavar meg minket senki. A Gyalog nem tűnik annyira feszültnek, mint a többi társa körében, a sapkája végig a zsámolyon van, nekem pedig már fel sem tűnnek a hallókészülékei. Mindketten éhesek vagyunk, de még a tatamin fekszünk és az ásványvizünket isszuk, nincs kedvünk felkelni.

- Válaszolsz a tegnapi kérdésemre? – átfordulok a hasamra, a kezeimmel feljebb nyomom magam. Nagyon jól esik ez a póz a derekamnak. – Hogy miért pont Dél-Korea?

- A Vezér miatt. Nem itt szedett össze minket, de Szöult választotta a központunknak.

- Te honnan jöttél?

- Denverből. A Megtorló hozott ide.

- Ő is ott élt?

- Nem tudom. Azt mondta, A Vezér a hírekből értesült rólam és elküldte értem. Nekik hála, csak négy napig voltam hajléktalan.

Döbbenten meredek rá, próbálom elképzelni őt, ahogy az utcákat járja, lépcsőházakban, vagy aluljárókban alszik.

- Túl fiatal vagy ahhoz, hogy hajléktalan legyél. Hány éves voltál?

- Tizennyolc – mielőtt megkérdezhetném, miért került utcára, megválaszolja a ki nem mondott kérdésem: - A szüleimnek elegük lett belőlem, amit meg tudok érteni. Úgy döntöttek, nem adnak tetőt a fejem fölé, ha semmi értékelhetőt nem tudok letenni az asztalra. Meg aztán, futottam a törvény elől.

- Beszéled a nyelvet?

- A koreait? Igen. Hisz mégiscsak koreai vagyok, hiába nem itt nőttem fel. A szüleim próbáltak tanítani egy darabig, minden mást már itt tanultam meg.

A Gyalog kuncogva a fejét rázza.

- Pár hasznos kifejezésen és az utcaneveken kívül nem tudtam semmit. A Vezér anyanyelvi szinten beszéli, ami érthető. Legtöbbször úgy is tárgyal, a partnerek többsége koreai. De szinte minden csapatnál akad legalább egy fordító.

- A többiek?

- Az Áldozat és A Megtorló megértik a nyelvet és tudják is használni. A Szépfiú egy fokkal többet tud, mint én, de A Stratéga és A Joker például egy mukkot sem értenek meg belőle. Nem törik magukat azért, hogy ez máshogy legyen, de nincsenek is rászorulva. Nem számít, hogy koreaiak vagyunk, a nyelv éppúgy lehet nehéz számunkra, mivel nem itt éltünk.

Az egyetlen partnerre gondolok, akivel volt szerencsém találkozni.

- Sung-Ho tudott angolul.

- Bár ő koreai, a felesége nem az. A csapatuk minden tagja tudja használni az angolt, ez nála amolyan követelmény volt. Örülök, amiért A Vezér tőlünk nem várja el, hogy folyékonyan tudjunk koreaiul.

Felülök, törökülésbe helyezkedek és várom, hátha még folytatja a társaink és a partnerek ismertetést. Nem teszi, helyette most ő kérdez tőlem.

- A te szüleiddel mi a helyzet? Miért te neveled a testvéredet?

- Nem nevelem Kyungot. Ő már felnőtt.

Semmi rosszindulat nincs a kérdésében, csak kíváncsiság. Kicsit azt érzem, szeretnék beszélni erről, de aztán mégsem. A szüleim gondolata is felbosszant, idegesen tépkedni kezdem az ásványvizes üvegen lévő fóliát.

- Hogyhogy itt éltek?

- Az apám karrierista volt, a munkahelye miatt költöztünk el. Miután berendezkedtek és beírattak egy itteni óvodába, felmondott.

A Gyalog felhorkan, ő sem igazán érti, mire volt jó ez az egész. Így már ketten vagyunk.

- Mesélsz az öcsédről? Ő milyen?

- Kyung szereti a rajzfilmeket. Odáig van a hóesésért, meg a villámokért is. Nem fél a sötétben és képes lenne egyedül megenni egy egész üveg barackbefőttet. Édesszájú, ebben hasonlítunk. Nagyon szereti a kisállatokat és a gyerekeket. Ők is kedvelik Kyungot.

Hallgat, azt várom, hogy visszaterelje a témát a szüleimre, de megvárja, amíg magamtól kezdek bele. Rám bízza, akarok-e beszélni róluk, vagy sem.

- Mikor Kyung tizenhét lett, itt hagytak minket. A kor aligha számított ebből a szempontból, mivel az öcsém örökre egy négy éves szellemi szintjén marad. Nekik nem tetszett ez az élet, amit Kyung mellett éltek, túl sok idejüket vette el, hogy gondozzák őt. Beleuntak. Ennyi.

- Nem ennyi.

- Számomra olyan, mintha meghaltak volna.

- Sosem kerestek azóta?

- Nem, de nem akarok beszélni róluk.

- Tudom, így is többet mondtál, mint amennyit hittem, hogy fogsz.

Sikerül letépnem a fóliát az üvegről, most azt gyűrögetem és kerülöm A Gyalog tekintetét, mert attól tartok, elsírnám magam. A hangja is óvatos, talán ő is pont attól tart, hogy kiborul a bili.

Lábra küzdi magát, kinyújtózkodik és a kezét nyújtja.

- Gyere, menjünk vacsorázni! – kissé furán nézhetek rá, kérdőn oldalra billenti a fejét. – Azt hitted, faggatni foglak?

- Lehet.

- Nem terveztem belemászni a lelki világodba. Ha nem akarsz többet megosztani velem, megértem és elfogadom. De hazudnék, ha azt mondanám, nem vagy érdekes.

Megfogom a kezét, hagyom, hogy felhúzzon. Én is kinyújtóztatom a végtagjaimat, kellemesen ellazulnak az izmaim.

- Egy utolsó kérdésem még lehetne? – állítom meg, mielőtt kiérnénk a csarnokból. – Nem próbáltál meg visszamenni a szüleidhez?

A Gyalog szeméből most süt a szomorúság, ahogy válaszol.

- De, szerettem volna. Viszont miért akarjak olyanokkal lenni, akik nem akarnak engem?

Erre csak némán bámulom, végül ő mozdul elsőként, egy mosollyal igyekszik puhítani a válasza keménységén. Miközben végig megyünk a folyosón, a hasonló családi helyzetünkön gondolkodom. A szüleim nem csupán Kyungról mondtak le, mikor leléptek, hanem rólam is. Ahogy A Gyalog, úgy én is tudom milyen az, mikor azok dobnak el, akiktől a legtöbb szeretetet várnád.

-*-*-

A rablás napjáig nem sok van hátra és mikor elérkezik, minden sejtemmel tiltakozok ellene. Képtelen vagyok felkelni, kimászni az ágyból és legalább a fürdőszobáig elmenni. Megbénít a félelem, hiába kaptam kiképzést. Mindez semmit nem jelent, ha valamit elrontok és a társaim azt kapják utasításba, hogy hagyjanak hátra, amennyiben nem vagyok képes a saját két lábamon eljönni. Csakhogy ez az, amivel A Gyalog kezd reggel. Bekopog a szobámba, nem tűnik meglepettnek, amiért még az ágyban talál.

- Mindenképp visszajössz velünk ide – mondja, a megkönnyebbülés csak átmenetileg ér el ugyan, de a semminél több. – A Vezér utasításba adta, nem hagyunk hátra senkit – kis ideig hallgat, aztán hozzáteszi: - Tudom, milyen érzés most ez neked. Viszont enned kell és bármennyire is lehetetlennek tűnik, ne gondolj a rablásra, amíg oda nem érünk a bankhoz!

- Hamarosan indulnunk kell! – Az Áldozat hangját hallom, nem jön közelebb a szobához, mint A Gyalog.

A gyomrom komolyan azzal fenyeget, hogy kiadja a tartalmát. Nagy levegővételek árán sikerül csak leküzdenem az ingert. Kimegyek a fürdőszobába, A Gyalog addigra már eltűnik, mire visszamegyek a szobámba, hogy felöltözzek. Remeg kezem-lábam és tényleg igyekszem nem a rablásra gondolni. Helyette Kyungon jár az eszem, mindennél jobban szeretném, ha ő jól lenne. Nem számít, mi lesz velem, nem igazán. Ha valami mégis történne ma, Elin gondját viselné, vagy pedig gondoskodna róla, hogy Kyung jó kezekbe kerüljön. Erre gondolok, ezzel akarom nyugtatni magam.

A konyhába megyek, egy kávén kívül nem hiszem, hogy bármi más lecsúszna. Mintha A Stratéga kitalálná a gondolataimat, a kávém már készen vár az asztalon. Sokkal keserűbbnek érzem, de minden bizonnyal nem A Stratéga csinálta máshogy, csak az idegesség tehet róla. A Vezér betoppan a konyhába, megáll az asztal mellett és sokáig csak néz, mire nekem egyáltalán feltűnik a jelenléte.

- Mindent úgy csinálj, ahogy a többiek mondanak! Nem te vagy a főszereplő ebben a rablásban. Annyi a dolgod, hogy az emberekkel foglalkozz és lehetőleg mindenkit beterelgess a mosdóba, vagy bánom is én, hová. Lehetőleg ne essen bajuk.

Ez minden, amit mond nekem, aztán már ott sincs. Behívja magához Az Áldozatot, akivel ezen a reggelen eddig még nem sikerült egy pillantást sem váltanom. A Stratéga mindenki mással ellentétben nem siet sehová, kényelmesen üldögél velem szemben az asztalnál és a kávéját kortyolgatja.

- Te nem jössz velünk? – kérdezem tőle, erre megrázza a fejét. – Hogyhogy?

- Én innen figyelem az eseményeket a kamerákon keresztül. Ha valaki bejutna a bankba, legyen az rendőr, vagy egy hozzád hasonlóan bátor, de idióta járókelő; arról értesítelek titeket. Bár a rendszert kiiktatom, érhetnek minket meglepetések.

Értem, szóval A Stratéga a távolból fedez minket. Nyílik a konyhaajtó, A Joker és A Szépfiú jönnek be, harsányak, jókedvűek. Milyen jó, hogy rajtam kívül mindenki el tudja engedni magát ezen a reggelen! A Szépfiú elém teszi a keresztrejtvényét, hátha attól megnyugszom és még tollat is ad hozzá. Ezt ő sem gondolta komolyan...

- Csak ne tegyél semmi meggondolatlanságot és minden rendben lesz – huppan le A Joker A Stratéga mellé, de közben hozzám beszél. – Összeszokott csapat vagyunk, te is be fogsz illeszkedni. Ahhoz meg elengedhetetlen, hogy életben maradj.

- Kösz a jó tanácsot.

- Milyen fegyver lesz nálad? – érkezik a következő kérdés, amire a válasz engem is érdekelne.

A Gyalogtól kapott kés ismét a csizmám szárában van, viszont nem biztos, hogy elég lesz. Erre gondolni sem akarok, mert az azt jelentené, valódi fegyverre lesz szükségem. Mielőtt válaszolhatnék, Az Áldozat csatlakozik hozzánk és tesz le elém az asztalra egy Glock 35-öst. Megismerem, ugyan ilyen volt nála a múltkor, mikor Sung-Ho házához mentünk.

- Nyugodtabb leszel a tudattól, hogy nálad van – mondja Az Áldozat és elvesz az asztal közepén lévő tányérról egy sajtos zsemlét. – A kés nem mindig elég, ha nem tudod, miként állj ki olyannal, akinek lőfegyvere van.

Kevés hozzá a gyakorlatom, ezzel nem tudok vitatkozni. Lassan mindenki megérkezik, A Megtorló öltözékéből rájövök, hogy ő sem jön velünk. Öten megyünk, A Vezér még annyi időre áll meg előttünk a bejárati ajtó előtt, amíg végig néz rajtunk és a tekintete kicsit tovább időzik el rajtam. Most engem tart a leggyengébb láncszemnek, én lehetek az, aki miatt az akció akár kudarcba is fulladhat.

- Ne gondolkozz sokat, csak hátráltat! – mondja, mintegy elköszönésképp, aztán visszamegy az irodájába, A Stratéga pedig szintén megindul a szobájába, ahonnan az egész rablást végig követi majd.

- Én is figyelni fogom – közli A Megtorló és követi a társát.

A maszkot és a sapkát a kezemben szorongatom, úgy követem A Gyalogot a lépcsőkön lefelé, mintha pórázon tartana és nem lehetnék távolabb tőle fél méternél. Az egyik fordulónál még neki is megyek véletlenül, halk szitkozódások közepette próbálom összeszedni magam.

- Én az első igazi rablásunk előtt sugárban hánytam – A Szépfiú lemarad a többiektől, hogy mellettem haladhasson. – Engedd el magad, aranyom! Mindenki vigyázni fog mindenkire.

- Nem fogok meghalni.

- Mindig a haláltól félsz, pedig van annál ijesztőbb dolog is – megfogja a vállam, megállít, így a többi társunk egy jó emelettel már előttünk jár, mire mi tovább indulunk. – Múltkor azt mondta A Vezér, hogy nem az lesz a napja a halálodnak. Megsúgom, ezt a napot sem arra terveztük. Nekünk ez ugyan olyan rablás, mint a többi. Már vagyunk elég gyakorlottak, hogy több felé is figyeljünk, de nagy segítség lesz, ha te is éber maradsz. Ne a pánik miatt cselekedj, abból semmi jó nem sülne ki.

- Te mitől félsz a legjobban, ha nem a haláltól?

Erre rám mosolyog, válasz nélkül hagyja a kérdésem. Elindul, követem őt. A parkolóban, mielőtt beszállnék A Gyalog mellé a kocsiba, még elkapom Az Áldozat tekintetét. Ő sem mond semmit, csupán addig néz, amíg már én nem bírom tovább és elfordítom a fejem.

- Ne felejtsd el azt, amit a tetőn mondtam! – végül ez minden, csak arra a bizonyos reggelre akar emlékeztetni.

Ahogy kihajtunk a főútra és távolodunk az épülettől, úgy kerülünk egyre közelebb a kiszemelt bankhoz. A Gyalog nem erőlteti a beszélgetést, nekem pedig semmi hajlandóságom nincs arra, hogy én kezdjek bele. Helyette azt teszem, amit Az Áldozat mondott. Visszagondolok a tetőn történtekre. Először azokra a szavakra, amiket szándékosan vágott hozzám, jobb teljesítményt kicsikarva belőlem. Aztán eszembe jut, mit mondott az öcsémről: „Akármi is a betegsége, bárhogyan is szenvedi el ezt, a nővére szereti, bármit megtenne érte és ezért a legszerencsésebbek között van a világon." Igaza volt. A szó szoros értelmében bármire hajlandó lennék Kyungért. A mai napon a legtöbb, amit megtehetek érte, az az, ha életben maradok.

- Társak vagyunk – hangzik a számból, A Gyalog egyetértően bólint. – Ma megvédem az életeteket, ha arra kerülne a sor.

- Ahogy mi is a tiéd – mondja határozottan és a visszapillantón keresztül hátra néz a mögöttünk ülőre. A Joker velünk utazik. Hátra fordulva látom, ahogy elmosolyodik, egyetért A Gyaloggal, de amúgy teljesen el van foglalva a saját gondolataival. – Történjék bármi. 

°°°
Gyors összefoglaló jegyzet: a srácok angolul beszélgetnek, mivel nem Dél-Koreában nőttek fel. Beszélik a koreait, a leírtak alapján.