___________

Az Áldozat a csarnokban püföl egy boxzsákot. Jóval napkelte előtt jár az idő és ő nem tud aludni, holott lenne még legalább két órája rá. Próbálkozott, az elméje és a teste viszont képtelen volt a megnyugvásra, úgy érezte, akár egy félmaratont is le tudna futni. Egy ideig a folyosókon járkált, aztán úgy döntött, viszonylag hasznosan fogja tölteni a hátralévő időt. Párszor azon kapja magát, hogy elindul a csarnok kijárata felé, a szándéka viszont felidegesíti. Ez nem vall rá.

- Mit ártott neked az a zsák? - a fiú szitkozódva fogja le a himbálózó zsákot, próbálja lenyugtatni a tomboló gondolatait. A válla fölött látja, milyen közel jár már hozzá A Stratéga. - Négy óra lesz, neked még korán van.

- Te mikor alszol? - kérdezi Az Áldozat morogva, mire A Stratéga vállat von.

- Ha szükségem van rá. Értelmesebb dolgokkal is töltöm az időmet, de ezt te is tudod - leheveredik az egyik zsámolyra és onnan nézi Az Áldozatot. - Elég szarul nézel ki.

- Úgy is érzem magam - vallja be a fiú, mert minek titkolja, ha ennyire látszik rajta? Megint ütni kezdi a zsákot, a kezére csavart fásli védi az amúgy felszakadt bőrfelületet. A hátán lévő hegek is feszülnek a megerőltetéstől, felsőtestét a kötésen kívül nem takarja más. Izzad, az izzadság pedig csípi a sebeit. Ráadásul nem aludt, nem vacsorázott rendesen és legalább kétszer fordult vissza a lány szobája felé vezető folyosóról, mióta ott hagyta előző este.

- Valami nem stimmel veled. Akarsz beszélni róla?

- Mivel lennék előrébb vele, ha lelkiznénk?

- Talán tudnék segíteni.

Ebben nem tudna senki, Az Áldozat biztos benne. Nem is beszélhet róla, semmi jó nem származna belőle. Különben is, ő maga se tudja pontosan, mit is mondhatna, mert a benne dulakodó érzelmek úgy püfölik egymást, mint ő a zsákot. A Stratéga mindenesetre kitartó, néma csöndben nézi, miként igyekszik kiadni magából az indulatokat. Kemény edzést szán a lánynak, a tegnapi nap után bőven van mit megtanítania neki, mert még egyszer kizárt, hogy akkora szerencséje legyen. Ha nincs Sung-Ho kíváncsisága, a lány már halott lenne és pont ez mardossa annyira Az Áldozatot. Elvégre azt mondta és eddig abban a hitben élt, hogy nem számítana a lány halála. Egyel több vagy kevesebb, ki számolja? Hát, mégiscsak számít.

Megmondta neki este, nem pont ugyan azokkal a szavakkal, ahogyan magának is elismerte, de a lány bátran viselkedett. Nem mutatta a félelmét, nem is lehetett látni rajta, hogy bármiféle hatással lenne rá a fejéhez tartott fegyver. Úgy szintén a bankban is ez történt, csak akkor kezdte érezni a lány félelmét, mielőtt megfejelte volna és az ájultan zuhant a karjaiba. Megtámadni egy bankrablót, miközben nála fegyver van és ezzel feltartóztatni őt, még a maszkját is lehúzni... Most pedig szembe szállni, lefegyverezni és megfenyegetni egy férfit, aki nála sokkal erősebb és tapasztaltabb a fegyverek terén, egyszerűen hihetetlen Az Áldozat számára. Nem tér napirendre. Nem számított erre.

- Mit tanítasz ma Lara Croftnak? - A Stratéga a körömágyát piszkálgatja, úgy beszél, mintha csak a ma esti vacsorát akarná megtárgyalni vele.

- A fegyverekről fogok beszélni.

- Persze, untasd halálra, imádni fogja! Ő nem tűnik olyan fegyveres lánynak.

- Akkor milyen lánynak tűnik? - a tegnapi nap után, hogy láthatják őt a többiek? A Stratéga nem volt jelen, de biztosan hallotta A Vezér beszámolóját. - Ennyi idő alatt nehéz lenne bármit leszűrni.

- Tévedsz, nagyon is sok mindent tudni lehet róla. Először is, makacs, mint egy öszvér. Akárcsak te. Jó az állóképessége, gyors, ezáltal akár csaliként is használhatnánk, de felderítőnek sem lenne utolsó. Úgy hallottam, elég jól eljátszotta a tökös csajt újból, viszont szerintem nem kell megjátszania és a tegnapi sem színészkedés volt. A lány nem félt, bízott bennetek, a jó ég sem tudja, miért és tudta jól, hogy a saját képességeiben is megbízhat. Máskülönben ott helyben összecsinálta volna magát, ahogy az első itt töltött reggelén. Érted, amit mondok?

- Nem, kurvára nem értelek - csattan fel Az Áldozat idegesen. - Én vagyok a felderítő.

- Miért ne lehetne két felderítőnk? Én előbb mondanám egy sötétbe öltözött fiatalabb srácról, hogy gyanús, mint egy párocskáról, akik kéz a kézben andalognak be a bankba és érdeklődnek a hitelek felől. Csak egy példa, ha már a rablásokra szakosodtunk.

- És mivel védené meg magát egy golyóval szemben? Ha lőnek és rá céloznak...

- Mondd csak, te mit láttál rajta tegnap, mikor Sung-Ho majdnem fejbe lőtte a szemed láttára? Milyen volt a lány tekintete?

Nem lőtte volna fejbe, ennek ellenére Az Áldozat nem szívesen emlékszik vissza arra a képkockára, de kezdi kapizsgálni, mit akar mondani A Stratéga.

- Éber volt, rezzenéstelen.

- Semmi hirtelen mozdulat, lomhaság vagy pánik. Pontosan úgy cselekedett, ahogyan kellett. Az más dolog, hogy kikapta a fegyvert Sung-Ho kezéből. Egy kis grátisz, hab a tortán, prémium. Hívd bárhogyan, jobban teljesített, mint azt bárki várta volna. Valld be, azt hitted, kiiktatják.

Az Áldozat nem mond semmit, mivel ez egyszer fordult meg a fejében azon a napon. A következő pillanatban már azon kapta magát, hogy akár a puszta kezével is végezne azzal, aki megpróbálja megölni a lányt. Mert a társa. Minden társáért ezt tenné, ennyi az egész. Illetve nem, A Jokerért talán nem volna kár.

- Sung-Ho tuti összezavarodott, ő is félelemre számított, nem azt kapta. Amúgy ő egy értelmes partner volt, de A Vezér biztosan nem bánja, hogymár nincs, nem véletlenül kellett meghalnia. Mellesleg fogalma sem volt róla, hogy a lány mióta van velünk, olyan lehetett ez az egész neki, mint egy zsákbamacska a kibaszott karneválokon. Ismeretlen képességek, ismeretlen személyazonosság, még a nevét sem tudta. Most már értesz? Ez a lány az egyik legjobb dolog, ami történhetett velünk. Olyanra tanítsd, amire vevő, ne akarj rá erőszakolni fegyvereket. Ha nem lőne velük, feleslegesen húzod az időt.

Elmegy a kedve a boxzsák ütögetésétől, Az Áldozat letekeri a fáslit a kezeiről és maga mellé dobja őket a padlóra.

- Azért én megpróbálom rábeszélni a fegyverekre.

- Istenem, mekkora idióta vagy! - A Stratéga hangosan felsóhajt, talpra kecmereg és elindul kifelé. - Küzdésre tanítsd, basszus! A krav maga egy stílus, oké, A Megtorló majd oktatja, de te tudsz mást is. Tanítsd arra, hogyan védje meg magát a két kezével, legyen a teste a fegyver, ha már ő maga nem hajlandó elsütni egyet. Minél több küzdősporthoz ért, annál biztosabb, hogy nem fog meghalni. Ha pedig távolra kellene célozni, arra ott leszel te.

___________

Időben felkelek, tiszta ruhákat veszek fel. A tegnapiak, amikben akár meg is halhattam volna, a szennyeskosár mélyén lapulnak. Felkötöm a hajam, miközben úton vagyok a konyha felé, hogy magamhoz vegyek valami szilárd táplálékot. Éhséggel ébredtem és nem csupán a bosszúvágyam okozza. Ugyan úgy azt szeretném, ha megfizetnének mindenért. Elvittek arra a helyre, az a férfi épp csak nem lőtt fejbe. Gyarapodik a listám, miért is szeretném visszaadni nekik, amit tőlük kapok.

De mindeközben...

- A Gyalog csinálta, még meleg - A Megtorló fogad a konyhában, két frissen sült zsemle hever előtte a tányérján. - Azt üzeni, a tej a hűtőben már lejárt, ne igyál belőle.

...nem tudom nem észre venni, hogy elkezdtek törődni velem.

- A romlott tejnek nem a kukában a helye?

- Részletkérdés.

Tehát A Gyalog reggelit készít, figyelmeztet - még ha közvetetten is -, de nem volt hajlandó beszélni velem és most sincs itt.

- Hol van? - kérdezem A Megtorlótól, mielőtt leülnék mellé és magamhoz veszek egy langyos zsemlét. - Tegnap óta nem is láttam.

- Egyes akciók után szereti a magányt. Gondolom, dördültek fegyverek, szóval... - megköszörüli a torkát, zavart lesz.

- Tudok a sérüléséről. Múltkor megláttam a hallókészülékeit - vallom be, A Megtorló elcsodálkozik.

- Igen? Hát, ez elég gyorsan ment. Én négy hónap után tudtam csak meg, A Szépfiú pedig alig fél éve. Hogy érzed magad?

Beleharapok a zsemlémbe, próbálom megfogalmazni a megfelelő választ, ami a lehető legőszintébb. Nincs okom hazudni.

- Jobban, mint amire számítottam.

- Ez sok mindenről elmondható. Rég lepett meg valaki ennyire, mint te, mikor a többiek elmondták, mit csináltál Sung-Ho-val. Le a kalappal! Bárcsak láthattam volna az egészet!

A Megtorló nem fukarkodik a dicséretekkel, ahogy edzés közben sem tette. Úgy tűnik, ő inkább szereti megerősíteni az emberben a jó tulajdonságait és képességeit, mintsem porba tiporja olyanokért, amikről nem tehet vagy még nem sajátította el.

- Mindig meglepetés egy akció, sosem tudni, mi fog történni. Hiába kalkulál A Vezér, az emberi cselekedetek, gondolkodások kiszámíthatatlanná is válhatnak. Remélem, hogy a későbbiekben is maximum ennyi sérüléssel megúszod.

- De hiszen egy karcolás sincs rajtam.

- Pont ez az.

Futólag egymásra mosolygunk, ez mindkettőnktől szokatlan, nekem legalábbis. A Megtorló arca egészen megváltozik a mosolytól, akárcsak Az Áldozaté este a szobámban. Vajon mennyire más a hangulata azóta? Készüljek a legrosszabbra vagy legyek naiv? Az utóbbiról kiderült, hogy nem a legjobb választás.

Elmosom magam után a tányért, kiveszek a hűtőből egy üveg vizet és elindulok a tetőtérre. A reggeli levegő hűvös, kiérződik belőle az ősz érkezése és a távolban lévő épületeket köd takarja. Körbe néznék, hol lehet Az Áldozat, de egy fejemre dobott pulóver segít a válaszadásban.

- Vedd fel! Még túl hideg van ahhoz, hogy csak így edzünk!

Nem tudom eldönteni, milyen kedvében van. A modora a szokásos, azonban fáradtnak tűnik. Halvány karikák vannak a szemei alatt, a friss levegőtől viszont kicsit kezd magához térni. Megdörzsöli az arcát, a tatamihoz sétál és int, hogy kövessem. Felveszem a pulóvert, valóban sokkal jobb így, mint anélkül. Az illata frissen vágott fára emlékeztet, amit legtöbbször kiskoromban éreztem a nagyszüleim házában. Feltűnik, hogy minden itt érzett illatot vagy látványt próbálok a saját életemhez, múltamhoz kötni, néha a jelenemhez, amit Kyunggal éltem meg. Talán könnyebb ezekkel elfogadnom a tényeket és a helyzetemet, hiszen nem változtathatok rajta.

Elgondolkozom, vajon a saját pulóverét adta-e oda, aztán a ruha ujjánál megérzek valamit és látom, hogy egy apró címke van belevarrva, arra pedig az ő fedőneve ráírva. Tehát az övé.

- Nem akarsz lőni - közli, nem kérdezi. Szembe fordul velem a tatamin, elkezdi kifűzni a bakancsát. - Még ha embert is kellene ölnöd a saját életed megóvása érdekében, nem fegyverrel akarod csinálni.

- Így van.

Azt nem teszem hozzá, hogy már alapból ölni sem szeretnék, de a tegnapi nap ráébresztett, mennyire nincs más választásom, ha arra kerülne a sor.

- Rendben. Gyere ide és támadj meg!

___________

Látszik a lányon, hogy azt hiszi, ez valami vicc. Hogy Az Áldozat csak szórakozik vele, pedig nagyon is komolyan gondolja, amit csinál. Figyeli, ahogy a lány is megválik a bakancsától, közelebb lép hozzá, de támadni nem mer. Minden korábbi dühét és a mostani zavarodottságából eredő haragot is előveszi, mikor újra megszólal:

- Úgy támadj meg, mintha az életedre akarnék törni. Vedd úgy, hogy meg akarlak fosztani a lehetőségtől, nem láthatod többet az öcsédet. Soha. Sőt, képzeld el, hogy nem is tudsz róla, de meghalt és te nem voltál mellette. Egy számára ismeretlen nő vigyázott rá, amíg te itt ugrabugráltál a tatamin és a szobádat díszítetted az egyik olyan emberrel, aki fogva tart téged - Az Áldozat tisztában van vele, mit csinál, csakhogy egyáltalán nincs ínyére, nem élvezi. Korábban talán élvezte volna, a lány arckifejezése viszont mindent sutba vág, rosszul lesz a benne feltámadó bűntudattól. És ha tudná, milyen közel jár az igazsághoz valójában! Fogalma sincs róla, hogy az öccse tényleg haldoklik. - Gyerünk, támadj! Én vagyok az egyik oka, amiért az öcséd anélkül fog meghalni, hogy te mellette lehetnél. Egyedül, magatehetetlenül...

A lány teljes erejéből megüti, beleöklözik a mellkasába.

- Ez minden? Ennyit ér neked az öcséd?

Hergeli, megforgatja benne a kést, egyenesen a szívébe mártja. A lány arcáról tükröződik a rettegés, attól fél, hogy ez valóban megtörténik. Muszáj Az Áldozatnak elfordítania a fejét egy pillanatra, mert kis híján azt is bevallja, mennyire nem kitaláció ez az egész.

- Mi is a neve? Kyung? Szépen mutatna egy sírkövön... - újabb ütés éri Az Áldozatot, ezúttal az arcába csapódik a lány ökle. - De miért te gondoskodsz róla? A szüleitek szabadságot vettek volna ki? - mielőtt Az Áldozat leállíthatná magát, kimondja: - Vagy már ők is meghaltak? Nem bírták nézni, ahogy a fogyatékos öcséd küzd az életben maradásért?

A lányból zokogás tör fel, sikerült áttörni a gátat benne és Az Áldozatnak még sikerült is beletrafálnia a közepébe. Bánja. A néma, ki nem mondott sziktok mind önmagának szólnak, mert túl mélyre hatolt az a kés a lány szívében, túlságosan lassan forgatta és több fájdalmat okozott neki, mint kellett volna. Tényleg egy rohadék. Ezt eddig is tudta, de most végleg beigazolódott. Le se tagadhatná.

Elkezd védekezni, bármennyire is megérdemel minden ütést, rúgást. A lány mozdulatai nem valami összeszedettek, kapkod és meggondolatlan. Az Áldozat a copfjánál fogva rántja magához, mire kap egy gyomorszájon verést.

- A másik lábadat használd! - mondja a lánynak, mikor az a jobb lábával akarna ellépni mellőle, hogy újabb támadást vigyen be. - A bal oldalad védtelen, a bordáid ki vannak szolgáltatva nekem. Gyorsabban, ne gondolkodj annyit!

A lány beveti a könyökét, Az Áldozat könnyed mozdulattal pozíciót vált és kigáncsolja. Először egy valaki térdel a tatamin, aztán már mindketten, mert a lány kitér előle és egy jól irányzott rúgással a térdhajlatába céloz. Küzdenek, Az Áldozat egyre inkább elfárad, pedig igyekszik tartalékolni az energiáját.

- Hurkold körbe a derekam és a térdeidet használva szorítsd össze a törzsem. A bordák alatt lévő lágy részt célozd és annyira erősen, amennyire csak tudod!

Ezt nem kell kétszer mondania, a lány áthelyezi a testsúlyát, Az Áldozatnak annyi ideje sincs, hogy levegőt vegyen, azonnal csapdába esik. Érzi az éles fájdalmat ott, ahol a lány kényes pontokat nyom össze, ráadásul összekulcsolt bokái pont a fiú ágyéka előtt vannak. Ezt kihasználva erővel hátra szorít velük, mire Az Áldozat felnyög a fájdalomtól. Összpontosít, kiküzdi magát a lány fogságából és minden maradék erejét összeszedve lefogja a kezeit. Úgy fekszenek a tetőtér tatamiján, mint múltkor a csarnok padlóján.

- Vannak pontok, amikre, ha a megfelelő ütést méred be, az ellenfeled összeesik, nem lesz képes megvédeni magát és akkor...

- Mint az öcsém, ugye? - a lány hangja el fúl, könnyek áztatják az arcát. - Azt akarod mondani, hogy olyan védtelen, életképtelen és sebezhető lesz, mint Nolan.

- Az öcséd nem tehet róla, amiért olyan, amilyen. Akármi is a betegsége, bárhogyan is szenvedi el ezt, a nővére szereti, bármit megtenne érte és ezért a legszerencsésebbek között van a világon.

- Miért vagy ilyen kegyetlen rohadék? Miért viselkedsz egyszer normálisan, aztán meg úgy, ahogy egy igazi seggfej viselkedne? Döntsd már el, mit akarsz! Gyűlölj rendesen, ha gyűlölni akarsz. Azt könnyebben elviselem.

- Tényleg? - és mi van akkor, ha a fiú már nem tudja annyira gyűlölni, mint korábban? - Szeretnéd, ha minden maradna a régiben?

Régiben? Mintha hónapokról, évekről beszélnének, pedig a lány alig van náluk egy hete. Ennyi idő alatt rengeteg dolog történt, még annál is több változott meg. Erre senki sem állt készen, Az Áldozat végképp nem.

- Sajnálom, amit az öcsédről mondtam.

Egy pillanatra még egymás szemébe néznek, aztán a lány megint megpróbál kiszabadulni. Az Áldozat hagyja, elengedi. Nem csodálkozna azon se, ha a lány most itt hagyná, de nem teszi. Megigazítja a pulóverét, szorosabbra húzza a copfját, mély levegőket vesz. A beszéd elhal közöttük, újból szembe állnak egymással és folytatják az edzést; Az Áldozat újabb és újabb fogásokat mutat neki, tanítja. Ezeken kívül másról nem beszélnek. A figyelmük egymásra összpontosul, nem érdekli őket a felkelő Nap, a város központjából elhallatszó szirénák hangjai vagy a fiú, aki a tetőtér ajtajából mindent végig nézett.

A Gyalog figyeli őket. Szorít a mellkasa. Szemügyre veszi, mikor a lány és Az Áldozat egymáshoz érnek, látja a lassú, csordogáló változásokat. Nem tudja eldönteni, tetszik-e a látvány neki. Sem azt, mit kellene gondolnia róla. Csak abban biztos, hogy valami készülőben van és sejtelme sincs, mi lesz a vége. Ez minden másra is vonatkozik. Rossz előérzete van.

De miért nem képes levenni a szemét a társairól?