Kerülöm a beszélgetést és a szemkontaktust. Az elsőt nem könnyű, mivel a társaim maguktól keresnek meg, ha edzenem kell vagy órákat tartanak nekem. Az utóbbival nincs annyi gond és így el is telik három nap. A Gyalog alkalmazkodik hozzám, tartja a tisztes távolságot és Az Áldozat is hozza a formáját. A kegyetlenkedéseinek hála, a sportban ki tudom adni magamból az összes feszültséget és este úgy bezuhanok az ágyba, mint akit kiütöttek. Mióta újból láttam valakit meghalni a kezük által, csak nő bennem a rettegés, vajon engem milyen módon végeznének ki, ha sor kerülne rá. A lehetőségek tárháza végtelennek tűnik, mivel volt szerencsém szemrevételezni, mit tud A Stratéga.

A Vezér videófelvételeket mutatott. Tűzeseteket láttam, némelyik szinte a semmiből történt, míg a másikak nyíltan, tagadhatatlanul A Stratéga művei voltak. Látszott a felvételen, legalábbis maszkban és A Vezér azt mondta, ő az. A piromán szenvedélyeit ki élő, magának való férfi a szememben megváltozott, csakúgy, mint A Gyalog. Nem kínált kávéval, de ha kínált volna, akkor se fogadtam volna el.

Láttam, hogyan gyújt fel egy menekülő embert. Leöntötte benzinnel, hagyta fuldokolni a bűzben és aztán mikor már nem húzhatta tovább, meggyújtotta. Úgy kapott lángra, mint a száraz levélkupac. Egy szikrából szó szerint futótűz lett, a férfi addig rohant a semmibe, amíg tehette.

- Elvitte a cica a nyelved, szépségem - A Szépfiú napok óta először kezdeményez beszélgetést, mialatt a konyhában ülök és a keserű, ihatatlan kávémat kevergetem. - Sokáig olyan kis kíváncsi voltál.

- Talán már eleget tudok.

Üres tekintettel nézi az asztalt, néha rám pillant, elgondolkodik.

- Pontosan mit is tudsz?

- Az edzés kezdő időpontját biztosan nem, ugyanis öt perce várok rád a csarnokban - Az Áldozat mérgesen, türelmét vesztetten bámul rám a konyhaajtóban, A Szépfiú erre a szemét forgatja.

- Épp beszélgetünk.

Nem mondok semmit, csak felállok, a kávét a csapba öntöm és megkerülve Az Áldozatot, előtte érek a csarnokba.

Bármit is tervezett mára, nem várom meg, hogy közölje. A videó felvételek beleégtek az agyamba, álmomban is kínoztak. Keveset aludtam, nyom a fejem és remegnek a kezeim az elfojtott indulatoktól. Legszívesebben addig sikítanék, míg már nem maradna hangom. Egy ugrálókötélért nyúlok, gyorsan átmozgatom a lábaimat és belekezdek. Ugrálok, fokozatosan gyorsítva a tempón. A bordásfalakat nézem, aztán becsukom a szemeimet és próbálom tartani az iramot, miközben lángoló, menekülő embereket látok lelki szemeim előtt, akik a kíntól üvöltve vívják a haláltusájukat.

A saját lihegésemre figyelek fel, érzem a homlokomról legördülő izzadságot, a tüdőm feszít és a lábaimban eddig érzett fájdalom erősebb lesz. Betegek. Mindannyian elmebetegek. Magukkal fognak rántani. Ki kell szállnom, el kell mennem innen valahogy. A szabadságom, a tökéletlen, sajnálatra méltó életem. Vissza akarom kapni. Inkább küldjenek valódi börtönbe, minthogy ide még egy nappal tovább be legyek zárva. 

Sikítani kezdek. Torkom szakadtából sikítok, abba hagyom az ugrálást és a kötelet a földhöz csapkodom. Nem elég, nem vagyok jól. Megfogok egy kosárlabdát, a falnak vágom, majd ugyan így teszek az összes többivel. Ledöntöm a szekrényt, belerúgok mindenbe, ami az utamba kerül.  Talán túl késő és nekem már befellegzett.

Valaki hozzám szól, de a fejemben üvöltő hangoktól nem értem, mit mond. A férfiakat hallom, azokat, akik meghaltak a szemem láttára. Megölték őket, felgyulladtak, elvéreztek, lyukat lőttek a homlokukba. Ha ezt nekem is meg kell tennem, akár egy bűnözővel, akár egy ártatlannal, abba beleőrülök.

Karok ragadnak meg, erősen szorítanak. Lefognak, vergődök a csapdában, amibe kerültem. A torkom fáj, ég. Olyasmi hagyja el a szám, hogy gyűlölöm őket, haza akarok menni és fáradt vagyok. Nem bírok több halált végig nézni és tudom, ha nem engednek el és nem halok meg, látni fogok más embereket is, ahogy elhagyja őket az élet.

Beletérdelek annak az embernek a gyomrába, aki lefog. Meglepett nyögés hagyja el a száját, ám nem ereszt, kitart. Ott rúgom, ahol érem, aztán mikor a karjai meglazulnak körülöttem, kiszabadulok és ütni kezdem. Kivédi minden támadásom, összeszorított szemeimet csak akkor nyitom ki, mikor a padlót megérzem magam alatt. Ujjak szorítják a csuklómat, de nem olyan erővel, mint ahogyan a nyakamat szorították egykor. Az Áldozat arca kitisztul előttem, újból meg akarom rúgni, viszont erre a lábaim közé küzdi magát és nem hagyja, hogy megmozduljak. Kapkodom a levegőt, kiszakad belőlem egy Kérlek!, ami végül rekedtes zokogásba fullad. És sírok. Addig sírok, míg már nincs hozzá erőm, a fejem belefájdul, a szám kiszárad.

- Ölj meg! - suttogom a maradék erőmmel, Az Áldozat arca eltorzul. Miért néz így rám? - Könyörgöm, ölj meg végre! Eddig is megtehetted volna.

- Pihenned kell.

Ennyit mond, de mikor fel akarna állni, vissza rántom.

- Igazad volt, gyenge vagyok. Ehhez sosem leszek erős, csak a szám volt nagy. Én nem akarom ezt, félek. Félek tőled, a többiektől és ettől az élettől, ami nem is élet.

- Csak az erős emberek ismerik be a gyengeségeiket.

Az Áldozat úgy engedi el a kezeimet, mintha megráztam volna. Hátrébb húzódik, feláll és A Vezér felé fordul.

- Kísérd vissza a szobájába! Ma és holnap hagyjátok pihenni, az első akcióra úgysem állna készen, ha mindennap edzenétek. Hiányzik belőle valami.

Az élni akarás, annak vagyok híján. Reményvesztettség, kétségbeesés tölt ki, ezekből állok. Az Áldozat felhúz a földről, szorosan mögöttem lépked, mialatt elhaladunk A Vezér mellett és magamon érzem a tekintetét. Nem csak az övét. A Joker tömény vigyora lehervad az arcáról, ahogy meglát, A Megtorló kérdő pillantást lövell felénk, de nem kap választ. Ami mindkettőnket megállásra késztet, az a látvány, ami a szobámban fogad.

Égősor világít az ágyam támláján. Óra került a falra, egy digitális pedig az ágyam mellé a földre. Polcot szereltek az ágyam fölé, néhány könyv pihen rajta, meg egy hógömb. Az Áldozat oda lép, leemeli a hógömböt, forgatja az ujjai között. Visszateszi a helyére, vet rám egy utolsó pillantást és ott hagy. Őt váltja fel A Gyalog, kezében kartondobozzal torpan meg az ajtóban. Egymásra meredünk, leteszi az asztalra a dobozt és hátrébb lép.

- Akik itt bent vagyunk, nem feltétlen egyezik azzal, akik a falakon kívül voltunk. Többnyire igen, de ez nem minden.

Nyelek egyet, emésztem a szavait. Magam előtt látom, ahogy elvágta annak a férfinek a torkát.

- Láttad - mondja.

- Láttam - mondom. Beismerem, de nem igazán szükséges, hisz enélkül is tudja.

- Félsz tőlünk.

- Félek.

Erre csak bólint, aztán hozzá teszem:

- Megölnél, ha megkérnélek rá?

- Nem, mert nem akarsz meghalni.

- Érdekes, az a férfi sem akart meghalni tegnap este.

Erre közelebb jön, épp csak annyira, hogy ne kelljen hangosabban beszélnie.

- De igen, egy ponton túl már az lett volna kegyetlenség, ha életben hagyjuk.

A Gyalog próbálta otthonosabbá tenni a szobámat, mialatt én a csarnokban vergődtem a padlón, mint a partra vetett hal. A kartondoboz további könyveket, egy cserepes virágot és füstölőket tartalmaz. Azzal foglalom el magam, hogy kipakolok, elrendezem az új, kölcsönkapott holmikat és közben arra gondolok, mennyire furcsának tűnik a helyzet.

Az igazi szobám egyszerű, alig van benne pár dolog az ágyamon kívül. Itt ahhoz képest rendetlenség van, zsúfoltság. Körül vesznek olyan tárgyak, amik nem az enyémek.

Egy lassú zuhanyzás után bebújok az ágyba és fellapozok egy könyvet. Csak romantikus, kortárs könyveket kaptam, leírásuk alapján mindenféle erőszaktól, haláltól mentesek. Akad néhány képregény is az asztalon. A füstölőnek, amit először kivettem a dobozból, szantálfa illata van. Olyan érzést keltenek bennem ezek a tárgyak és a gesztus, mintha A Gyalog bocsánatot akarna kérni azért, amit látnom kellett.

Az óra szerint hamarosan éjfél. Kimegyek a szobámból, a konyha felé indulok. Megkívánom a maradék joghurtot, amit reggel nem ettem meg. Remélem, hogy nem dobta ki senki.

Előbb hallom a lépteket, így nem hozza rám a frászt A Megtorló, mikor összetalálkozunk. Előre enged, ő a szekrényhez lép és elővesz egy csomag instant levest. Mialatt a joghurtomat kanalazom, ő a hátam mögött tevékenykedik. Egyszer csak megszólal:

- Esélyem sem volt kimenekíteni őt a tűzből. Mire odaértem, a ház lángokban állt, majdnem egy órája oltották a tüzet és ő már halott volt.

Megállok az evésben, A Megtorló kihúzza a fiókot egy kanálért és folytatja:

- Huszonhárom évesen halt meg, tele volt tervekkel, nyakunkon volt az esküvőnk és családot szerettünk volna alapítani, miután elvégzi az egyetemet. Ez négy éve történt, azóta nincs velem.

Megszorítom a joghurtos poharat az utolsó mondat hallatán.

- Hány éves vagy?

- Huszonkilenc. Rengeteget dolgoztam azért a jövőért, amit egyedül vele tudtam elképzelni. Majd ezt a jövőt valaki elvette tőlünk, engem pedig tőle is megfosztott. A harag nem jó tanácsadó, de motiváló és az ember erősebbnek, kitartóbbnak érzi magát tőle. A bosszú már egy konkrét cél. Személyes, irányt mutató.

Közelebb jön, az asztalra támaszkodik és a szemembe nézve folytatja:

- A bosszú lebegjen előtted! Még ha eddig is így volt, nyerjen új értelmet! Torold meg mindezt azokon, akik nem engedik, hogy minden lehetséges percet az öcséddel tölts. Elveszik tőletek a közös időt, a jövőt, amit megérdemeltek és jár nektek. Bármennyi is legyen az, meg van rövidítve.

- Ti vagytok azok.

- Igen, mi. A bosszúd tárgyai vagyunk, a közelségünk és a kényszer, hogy együtt működj velünk, húzóerőként is működhet. Kapd el a fonalat és ne engedd el, különben tényleg késő lesz!

Visszamegy a vízforralóhoz, kibontja a levestésztát és hallom a kis fűszeres zacskók zörgését.

- Mintha arra akarnál sarkallni, hogy öljelek meg téged is, amint lehetőségem nyílik rá. De én nem vagyok képes embert ölni.

- Ezt nem tudhatod. Kezdetben én is ezt hittem magamról, de a bosszúvágy minden mást elnyom.

- Kin akarsz bosszút állni? - kérdezem, mikor leül mellém.

- Én tudom. Ő is tudja, csak jelenleg nincs elég bizonyíték ellene. Ha eljönne az idő, gondolkodás nélkül végeznék vele, mindenféle bűntudat, érzelem nélkül. Nem lenne semmi és senki, aki meggátolhatna benne.

Már azt hiszem, befejezte a mondandóját, aztán még gyorsan hozzáteszi:

- Ígérem, csak kicsit fogok küzdeni ellened.

A szobám felé tartok, mikor felfogom, amit mondott. A Megtorló készen áll a halálra, nem ellenkezne. De előtte revanst akar a szerelme elvesztéséért. Bárki is vette el tőle a szeretett nőt, nem lennék a helyében. A szavai kegyetlen, véres bosszút ígérnek.