Lefekvés előtt megtalált A Joker és közölte, hogy vele fogok kezdeni másnap reggel. Előtte A Vezér tesz fel pár kérdést még az aktájához, ez a kis beszélgetés nem ért valami jó véget.

- Láthatom az aktámat, ha már rólam készül? – lépek vissza az irodájába, miután ingerülten ott hagytam az utolsó kérdése után.

- Nem. Ha rád tartozna, már oda adtam volna – ránéz a falon lévő órára. – Programod van. Ne várakoztasd meg A Jokert!

A társam korán jön értem és elméleti oktatást fog tartani, ezért örülne, ha fejben a lehető legfrissebb lennék. Ennek érdekében kávét készítek magamnak, próbálom olyanra csinálni, mint A Stratéga. Megint nem sikerül.

Felmegyünk a tetőtérre, leültet a tatamira és egy ideig figyel, mintha belém akarna látni. Hirtelen átfut rajtam, hogy őrült. A Megtorló is megmondta, a hangjából áradó öröm pedig, mikor megkínozhatta azt a férfit, még most is a fülemben cseng. Ő lenne a legveszélyesebb mind közül?

Beszélni kezd a kémiáról. Nem az atomokról és a periódusos rendszer első pár eleméről, hanem bonyolultabb vegyületekről. Hétköznapi példákat hoz rájuk, olykor visszakérdez, hogy ellenőrizzen. Aztán áttérünk az ő - elmondása szerint - szakterületére: a mérgekre. Felsorol olyanokat, amik a természetben találhatóak, beszél a poliacetinélekről és az oxálsavról. Ebben a percben nehezen hiszem el róla, hogy őrült. Inkább meg nem értett zseninek mondanám, ugyanis megszakítás és gondolkodás nélkül, szakszavakkal oktat. Mint egy egyetemi tanár, de legalábbis a gimnáziumi kémia tanárom.

Aztán persze jön a változás, egy-egy pillantás, amiktől szívem szerint menekülnék. Megcsillan a szemében a téboly, az öröm, amiért mérgekről beszélhet és arról, melyiknek milyen hatása van az emberre vagy az állatra, ha a szervezetbe kerül. Aztán beszél az éghetőségről, arról, mi hány fokon kap lángra. Ez az utolsó témánk. Ránéz a karórájára, csalódottan felsóhajt.

- Ennyi idő jutott nekünk első alkalommal.

Megvárja, hogy felkeljek és előre enged a tetőtér ajtajánál. Nincs ínyemre egy liftben utazni vele, ezért a lépcsőket választom és ő követ. Halkan dúdol valamit, a dallam nem ismerős, de a horrorfilmekben lévő ijesztő jelenetek előtt szoktam hasonlót hallani. Mint egy bevezető a készülő borzalomra.

- Kivel lesz a következő órád?

- Az Áldozattal.

- Ó! - a társalgónál két irányra szakadunk, ő A Vezér irodájába megy, gondolom, jelentést tesz rólam. - Sok sikert hozzá! Ma elég mogorván kelt.

Ettől idegesen beszívom a levegőt, nem túlzottan bírom leplezni, mennyire tartok tőle. Besietek a konyhába, iszok egy pohár vizet és Az Áldozat pont akkor áll meg mögöttem, mikor megfordulok. A szívemhez kapom a kezem, szokásától eltérően sikerült észrevétlenül, halkan mögém érnie. Egy pillantással szólít fel arra, hogy kövessem. Ugyan oda megyünk, mint tegnap. A csarnok azonban némi biztonságérzetet nyújt, talán a tágassága miatt. Nagyobb tér, több levegő.

A kezembe ad egy ugrálókötelet a bemelegítés után. Állít valamit a stopperóráján, majd hangosan visszaszámol háromtól. Ugrálni kezdek, az első néhány próbálkozásnál beleakadok a kötélbe. Unottan, pislogva bámul és várja, hogy összekapjam magam. Nehézkesen érzek rá a ritmusomra, de aztán elkapom.

- Váltogasd a stílust, úgy tovább bírod. Először bal lábon ugrálj, aztán a jobbon. Utána hagyományos forma, aztán megint bal és jobb felváltva.

Hamar érzem a fáradtságot, a vádlimban és a talpamban szétterjedő fájdalmat. Kitartok, igyekszem nem félbehagyni mielőtt szólna. Csakhogy annyira belemerülök a távolba meredő, komor arckifejezésébe és összeráncolt homlokának vonalaiba, hogy a kötél beleakad a bokámba és kis híján a padlón kötök ki. Az Áldozat még az utolsó pillanat előtt elkap, határozott mozdulattal talpra állít.

- Siralmas. Ez tíz perc volt.

- Sosem ugráló köteleztem, ez az első alkalom.

Vet rám egy ferde pillantást, aztán kettőt tapsol.

- Hát, ebben az esetben gyakorlás teszi a mestert, ahogy mondani szokás.

Minél többet pihenek, a vádlim annál jobban fáj. Újból elkezdem a felmérőt, Az Áldozat most szakadatlanul figyel, nézi a technikámat.

- Távolabb a kezeket a csípődtől! Túl közel tartod őket.

Nyögve-nyelősen fejezem be a második tíz perces kört. Amint jelzi, hogy abba hagyhatom, a levegő sípolva távozik a tüdőmből, lihegve támaszkodok a térdemre. A hajam az arcomba lóg, idegesít.

- Látogassuk meg a futópadot is.

Ki akar nyírni. Ha A Vezér nem teszi meg, majd ő. Újabb tíz percnyi egekbe szökött pulzustartomány vár rám, a végén majdnem könyörgöm is, hogy hagyjuk abba. De csak majdnem. A levezető séta közben Az Áldozat a futópadnak támaszkodik, semmit se tudok leolvasni róla.

- Holnap nem lesz velem órád.

- Hála a jó égnek! - motyogom kifulladva, nem elég halkan.

- Az érzés kölcsönös. Fárasztó a következő hullajelöltet edzeni.

Hullajelölt. Hullajelölt? Kész. Csodálom, hogy a síromat nem kezdi el ásni rögtön. Feldühít, annyira, hogy elfelejtek tisztán gondolkodni és egy ügyetlen mozdulattal leszállok a futópadról. Botladozva indulok meg a csarnok kijárata felé, a vállam fölött még hátra szólok neki:

- Ha lettél volna annyira bátor, hogy megölj a bankban, most nem lenne ilyen problémád. Tudod, következmények.

Nem várom meg, mit reagál. Az sem érdekelne, ha utánam jönne, de nem teszi. A szobám helyett a konyhába megyek, magamhoz veszek egy pulykahúsos szendvicset a hűtőből, egy almát és a tetőtér irányába fordulok, mikor visszaérek arra a folyosóra. Az Áldozat akkor hagyja el a csarnokot, épp csak elkerülöm őt.

Gyűlölöm. Mind közül őt a legjobban.

-*-*-

A tatamin fekve alszom el, nem veszem észre a gyülekező esőfelhőket. Az első cseppet az arcomon érzem, nem zavartatom magam. Akkor sem, mikor a szitálásból zuhogás lesz és villámok színezik meg a sötétszürke eget. Hagyom, hadd ázzon át a ruhám, a hajam és hűtsön le teljesen a hűvös szellő. 

Addig maradok az esőben, amíg már reszketek a hidegtől. Víztócsa marad utánam a liftben, figyelmen kívül hagyom a bámészkodó fiúkat, akik szembe jönnek velem. A Szépfiú felnyög, megáll és addig néz utánam, amíg el nem tűnök a szeme elől.

- Megragadod a lehetőséget, hátha kétoldali tüdőgyulladás visz el? - A Vezér hangjára figyelek fel, mikor már megszabadultam a felsőmtől. Magam elé kapok egy száraz törölközőt, szemeim villámokat szórnak felé a tükrön keresztül. - Zárd be az ajtódat ma éjjelre!

Mielőtt bevonulnék a szobámba és bezárnám az ajtót, a folyosó végén megpillantom A Gyalogot. Engem figyel. Egymást nézzük. Van egy sejtésem, miszerint ma éjjel nem fog elkapni, ha kiosonok. A kezében fekete maszkot tart, elmegy mellette Az Áldozat és A Stratéga. Kettőt pislogok, aztán már el is kapja rólam a tekintetét, utánuk megy. Ma éjjel nem találkozom vele annak a szobának az ajtaja előtt, nem fog csitítgatni, ha valami olyat látok, ami kiveri nálam a biztosítékot. Ő is dolgozni fog. Talán megöl valakit. Tudja, hogy látni fogom.

-*-*-

Az első üvöltést várom, sokára jön. Zokniban lépkedek a társalgóig, ügyelek arra, hogy minden neszre felfigyeljek.

Éjszakánként Kyung légzését szoktam hallgatni. Ha akárcsak lassabban, gyorsabban vagy szakaszosabban vette a levegőt, már pánikba estem. Ezt a fajta készenlétet kellett elkapnom most, figyelni a legapróbb jelre is, hogy valaki esetleg megláthat. Ha Kyung felfogná, mibe keveredtem, lehet, többé nem is akarná, hogy a nővére legyek.

Ugyan abban a szobában vannak, az ajtó szintén résnyire nyitva. Először csak hallgatózom, egy velős kiáltástól ugrok össze.

- Az egész kibaszott tervet módosíthatom a mulasztásod miatt. Azt mondtam, szerezd meg a papírokat, nem pedig azt, hogy vágd el a kurva titkárnő torkát! - A Vezér idegei pattanásig feszülnek, a hangja árulkodó. Nyoma sincs a higgadt személyiségének, ez lehet az igazi arca. - Ez különben sem a te feladatod, nem véletlenül.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy belép az a picsa? - tehát lebukott. Meglátták a gyilkosság közben vagy utána. A férfi zilál, selypít. Közelebb hajolok a réshez, meglátom A Stratégát egy asztalnál állva, mellette a megkötözött, már kissé szétvert alany.

- Úgy, hogy teszed a dolgod és nem más szerepkörében akarsz villogni. Feleslegesen ölted meg.

Az Áldozat véres, felszakadt ököllel A Stratéga mellé áll. Fáradtnak tűnik, kimerültnek. A haja csapzottan tapad a homlokára, kipirult az arca.

- A papírokért küldtelek - ráfogok az ajtókeretre, oldalra mozdulok. Ott A Gyalog a férfi mögött, hátra tett kézzel figyeli az eseményeket. - Elbasztad. Általában türelmes vagyok, de most hetekről van szó. Heteket is csúszhatunk, míg nagyjából lenyugodnak a kedélyek.

- Jóvá teszem!

- Mind ezt mondja - A Vezér a plafonra mered, ugyan azokat a szavakat használja a férfival szemben, mint legutóbb. - Egy mód van erre. De előtte áruld el, ki másnak szállítottad volna az információkat! A zsebedben ismeretlen telefon volt, nem én adtam. Szóval?

A férfi remegni kezd, úgy reszket, mintha áramot vezetnének belé. Beszédre nyitná a száját, képtelen belehazudni A Vezér szemébe.

- Az egyik oldalhoz hűséges. Ők mit ajánlottak? Mennyivel többet?

- Be akartam olvadni közéjük, ez csak színjáték volt.

- Hogyne! Vajon, ha megkérdezném a másik fejesed, ugyan ezt mondaná?

Valószínű, mert a férfi végső elkeseredésében sírva fakad. Mégis képes hazudni. A Vezérnél itt telik be a pohár. Nem látom az arcát, csak azt, ahogy A Gyalog előre lép, mindenféle hang vagy figyelmeztetés nélkül, majd felemeli a jobb kezét és egyetlen határozott mozdulattal átvágja a férfi torkát. Inak és izmok szakadnak meg, vér ömlik a vágásból egyenesen a már halott áruló ölébe. Beszennyezi a padlót.

Nem hiszek a szememnek. Az eddig tapasztalt viselkedés semmivé foszlik. Mit láttam? Hogy a segítőkész, csöndes és a legártatlanabbnak tűnő Gyalog néma utasításra oltotta ki valaki életét. Az a srác, aki meditálni vitt fel a tetőre, vaníliás tejet hozott nekem, szendvicset készített és bevitt a szobámba, mikor összeomlottam a folyosón. A megnyugtató, szantálfa illatú fiú is gyilkos. Mindenki gyilkos itt. Még a szeme se rebbent.

A Gyalog felnéz, észrevétlenül pillant az irányomba, a tekintetünk összefonódik. Észrevett. Sőt végig tudta, hogy itt vagyok és látni fogom. Számított rá, nem érte váratlanul. Vagy talán mégis. Az arcán átsuhan valami, de mire rájöhetnék, mi is az, már messze járok.

Bezárom magam után a szobám ajtaját és akkor sem vagyok hajlandó kinyitni, mikor valaki kopog rajta.