A vér fémes ízét érzem a számban. Hasogat a fejem, lüktet a felsőajkam és épp csak megérintem a nyelvemmel, mire élesebb fájdalom hasít bele. Felnyögök, a szemeim csukva vannak, de még így is világos pöttyök táncolnak a szemhéjam mögött a fájdalomtól. Valami keményen fekszem, talán egyszerűen a padlón és azért fázom ennyire. Meg sem próbálok mozdulni, a puszta légzéstől is megfeszül a testem.

Rövid ideig vagyok magamnál. Addig tart az ébrenlétem, amíg fejben átfutom, mi történt velem. Vagyis inkább azt, mi vezethetett idáig.

Hányni tudtam volna a fertőtlenítő szagától. Egykor szerettem, akkor viszont égette az orrlyukaimat, felfordult tőle a gyomrom és olyan sok emléket idézett fel bennem, hogy a lépcsőkorlátba kapaszkodva bírtam csak tovább menni. A munkám megkövetelte a vérhez és halálhoz való megfelelő hozzáállást. Akarom mondani, a volt munkahelyem megkövetelte. Nem úgy sétáltam ott bent aznap, mint egy dolgozó. A tenyerem viszketett a zsebemben és pont ezzel szoktak viccelődni, mikor valakiről azt hiszik lopott vagy lopni fog: "Viszket a tenyered?" Az enyém igen, de inkább azért, mert fel akartam pofozni a folyosón ácsorgó két idős nővért. Fittyet hányva a korukra és minden más tényezőre.

Szabad kezemben egy vékony mappát tartottam, benne a papírjaimmal és azzal a bizonyos felmondással, ami mázsás súlyként húzta lefelé a vállam. Brutál nehéz volt. Mármint a következmények és a kilátástalanság, amit magával vont, miután letettem az igazgató asztalára pár perccel később.

A két nővér észrevett, összesúgtak. Az egyikük szája lesajnáló mosolyra húzódott. Tudták, miért jöttem.

- Hana? - kellemes hang szólított meg. Még egy utolsó gyilkos pillantást küldtem a két zsémbes hárpia felé, majd fordultam és megajándékoztam egy mosollyal. Búcsúnak is felfoghattam volna, de volt egy olyan érzésem, hogy Elin nem tudott semmiről. Akkor minek búcsúzkodni?

- Csak az igazgatóhoz jöttem, aztán már itt sem vagyok - mondtam neki, arcáról eltűnt a derű.

- Hogyhogy? - igazam volt, tényleg nem mondták el neki.

- Szabadságra megyek - kegyes hazugság, nem mintha számított volna. Elin a kórházon belül kedves barátnőm volt, épületen kívül viszont nem igazán tartjuk a kapcsolatot, a munka jelentette közöttünk az egyetlen viszonyt. Ha nem tudott elvállalni egy-egy műszakot, mindig én vettem át tőle. Családanyaként előfordult, hogy bizonyos napok nem voltak jók neki. Ezek miatt csak hálát éreztem, hisz több munkaórám volt, ami magasabb fizetést is jelentett.

Elin felkísért az igazgatói irodához, ám szerencsére megszólalt a csipogója és el kellett sietnie. Felidéztem magamban a három nappal azelőtt történteket, kibúvót kerestem, lehetséges magyarázatot. Nem volt. Most se lenne. Ami történt, meg történt. Tetten értek, megzsaroltak és kénytelen voltam együttműködni, ha nem akartam a rendőrségen kikötni. Változatos, cifra módon szidtam a két idős nővért, mialatt bekopogtam az iroda ajtaján.

Eddig viszonylag tiszták az emlékeim. Ami azután történt, hogy kiléptem az utcára és megcéloztam a legközelebbi bankot, már kicsit homályosabb. Kyung. A kétségbeesés okozta kényszer, hogy megmozduljak, csak ront az amúgy sem rózsás helyzetemen. Eddig is fájt a fejem, de most már kezd elviselhetetlen lenni.

- Adjunk neki még egy adagot! - közelről érkezik a hang, halk ugyan, de erőteljes. - Túlzásba vitted - szól valakihez, mire horkantás a válasz.

- Ellenkezett. Mi mást tehettem volna? - nem ügyelt a csöndre a hang tulajdonosa. Reszketni kezdek, ami csak fokozódik, mikor valaki megérinti a jobb felkarom és egy tűt döf a bőrömbe.

Még soha nem adtam ki ilyen hangot, mint most. Nyüszítek, a torkomat szorongató zokogás a tehetetlenség és tudatlanság miatt fojtogat. Nem vagyok képes megszólalni, erősebben szorítom össze a szemeimet, hátha ezzel megvédhetem magam.

Ha én itt vagyok, hol lehet Kyung?

- Próbálj ellazulni! Nem egyszerű ez neked, de megkönnyítenéd mindenki dolgát - az első hang szólal meg újra, hozzám beszél. Egy férfi. - Pár másodpercen belül megint elalszol. Amikor majd felébredsz, elbeszélgetünk kicsit. Az lesz a legjobb, ha nem próbálsz meg ellenkezni újra. Nem akarunk bántani téged.

Az utolsó mondata ismétlődik a fejemben és késztet ismét zokogásra, mígnem a beadott fájdalomcsillapító vagy nyugtató eléri a hatását. A következő pillanatban már nem érzek és nem hallok semmit.

-*-*-

Elgémberedett végtagjaim mozgásért kiáltanak. A szám kiszáradt, húzódik az ajkamon lévő seb, ahogy igyekszem elnyomni egy ásítást. Álmos vagyok, ugyanakkor éberebb és erőteljesebb is, mint korábban.

Most nem félek kinyitni a szemeimet.

Az első dolog, amit megpillantok, egy asztal az ágyam mellett. Ekkor tűnik fel, hogy puhább anyagon fekszem és nem fázok.

Megmoccanok. Fáj minden mozdulat, viszont elviselhető. Bevillan a megalázottság érzése, ahogy számomra láthatatlan alakok diskurálnak körülöttem és leszedálnak. Bármit is adtak be, az kiütött. Néma csend vesz körbe, hallgatózok egy ideig, aztán megkísérlek felülni. Azért ez nem kellemes. Az orromat megcsapja a jód jellegzetes szaga, még a gyér fényben is felfedezek magamon néhány sötétebb foltot. Ott, ahol karcolások találhatóak a karomon. Valaki ellátta a sérüléseimet, amíg nem voltam magamnál. Felállok, a talpam súrolja a hűvös padlót. Nemrég még azon feküdtem.

Az önvédelmi ösztön az első, ami a félelem után feltámad bennem, ahogy realizálom, mi is történhetett. Az emlékeim továbbra is homályosak, de a halk hangú férfi szavaira emlékszem: az lesz a legjobb, ha nem próbálok meg ellenkezni, mikor beszélni akar velem. Ez annyira fenyegetően hangzik és hat rám, hogy meggondolatlanul hirtelen lépést teszek az asztal felé, lehetséges támadóeszköz után kutatva. Rosszul fogalmazok. Önvédelmi eszköz. Az lesz a megfelelő kifejezés arra, amit magamhoz veszek és...

- Én a helyedben nem tenném - ijedt kiáltás szakad ki belőlem, azonnal felkapom az első dolgot, ami a szemem elé kerül: egy szikét. Te jó ég! Magam elé tartva meredek az ágy túlsó felén álló alakra. A reflexeim ugyan gyorsak, viszont erőben simán leverne. Talán gyorsaságban is, hiába a sok évnyi futás. - A Vezér megmondta, hogy nem kellene ellenkezned. Az ott a kezedben - mutat a szikére. - maga az ellenkezés. Rossz néven fogja venni.

Mit mondjak? Nem tudok semmit kipréselni magamból. Még egy átkozott kérdést sem, hogy hol vagyok és egyáltalán miért vagyok itt.

- Szerintem tedd azt vissza oda, ahonnan elvetted - egyedül az ágy van közöttünk, mint akadály. De kinek mi? Neki nem jelentene semmit, ha szükségessé válna elkapnia. Széles vállai vannak, az árnyéka ijesztően vetül a falra és úgy tűnik, ezzel némileg tisztában is van. Tesz egy fél lépést felém. - Ne legyél meggondolatlan! Az itt nem vezet semmi jóra.

- Itt? Mit jelent az itt? - a hangom nevetségesen vékony. - Hol vagyok?

- A Vezér majd elmondja, amit szerinte tudnod kell. A szike nem lesz a segítségedre. Hányszor mondjam még el?

Megremeg a kezem, a korábbi adrenalin csökkenni kezd bennem. És ekkor olyan történik velem, ami talán soha nem esett meg, vagy csak nagyon kicsi koromban: bevizelek. A férfi megmozdul, nem néz rám csak elhagyja a szobát. Lenézek a padlóra, kis tócsa gyűlik körülöttem és a nadrágom még jobban rátapad a lábamra. Mire magamhoz térek a megalázottság okozta sokkból, tiszta és száraz ruhák hevernek az ágyon, a széles vállú férfi pedig újból kimegy, egyedül hagy. Nedves törlőkendő hever az asztalon, azzal kezdek, miután levetem a koszos nadrágomat.

- Akkor majd feltakarít maga után! - hallom távolabbról, az ajtó túloldaláról ezt az elégedetlen és felháborodott kiabálást. - Ez nem az én munkakörömbe esik.

- De te vagy Az Áldozat - hallatszik a válasz valakitől, mire hangos röhögés kíséri a megjegyzést. - Nem véletlen, a név kötelez.

- Baszódj meg!

Próbálom kizárni a hangokat és a lehető leggyorsabban elkészülni. A szikét magam mellé teszem az ágyra, nem érdekel, ha valaki észreveszi. Egyelőre nem tudok annyira előre gondolkodni, felmérni a lehetőségeimet. A puha melegítőnadrág kényelmes, érezni rajta az öblítő illatát is. Nagy rám, szorosan kell megkötnöm a derekamon. Leülök az ágyra és azon vagyok, hogy mélyeket lélegezzek a saját megnyugtatásom érdekében. Erre alig van időm, az ajtó kivágódik.

Egy fiú jelenik meg, kezében felmosónyél és egy vödör. Kendőzetlenül gyalázkodik, egy pillantást sem pazarol rám. Ég az arcom, ahogy nézem őt, miközben felmossa miattam a padlót.

- A Vezér azt kéri...

- Ki az A Vezér? - szakítom félbe és rögtön meg is bánom. Belerúg a vödörbe, megint káromkodik. A srác a plafonon van az idegtől.

- Kimehetsz! - a halk hangú férfi jelenik meg az ajtóban, alakja fenyegető és tekintélyt parancsoló. A fiú végez a felmosással, még egyszer szúrósan rám néz, aztán kisétál. - Fáj még valamid?

Ezt már tőlem kérdezi. Nem csukja be az ajtót maga mögött, de el is halkul a folyosó összes zaja, mintha csak mi ketten lennénk.

- Miért vagyok itt? - megkerülöm a válaszadást, elégedetlenül megrázza a fejét.

- Egyelőre én teszek fel kérdéseket, rendben?

Felhúzom a lábaimat az ágyra, a szike hűvös felszíne belesimul a tenyerembe.

-Nem fáj semmim.

- Legalábbis annyira nem, hogy szóvá tedd, gondolom. Először is szeretnék elnézést kérni a fiúk viselkedése miatt. A bankban nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan elterveztük és némelyiküknek még tanítanom kell egy kis jómodort.

A bankban? Mit kerestem én ott?

- El kell oszlatnom a felvetésedet, ha azt hitted, hogy a sérüléseid miatt hoztunk ide. Ha csak ezen múlott volna, a kórház dolgozóira hagyjuk a munka kellemetlenebb részét. Tudod a neved?

- A nevem?

- Ne mondd el! Csak azért kérdeztem, mert fel akartam mérni, van-e bármiféle sérülésed ott bent - megkopogtatja a fejét, majd rám mutat. - Bár ez semmit sem zár ki. Nos, a legfontosabb dolgokat ismertetem veled és azt szeretném kérni, hogy bólints, ha megértettél. Abban az esetben ne, amennyiben valami olyat mondok, ami további magyarázatra szorul számodra.

Bólintok. Eddig értem, mit akar. A férfi karba tett kézzel dől a gyógyszeres asztalnak, mellkasára simul hosszú ujjú, fehér felsője és a szemüvege intelligenciát sugall. Érzem, hogy nem egy idiótával állok szemben.

- Az első és legfontosabb, amivel meg kell barátkoznod, hogy nem fogsz kisétálni innen. Legalábbis addig nem, amíg én azt nem mondom. Komoly kockázat lenne. Okkal vagy itt és bár a srácaim okosabbak is lehettek volna, ez rólad is elmondható. Amit korábban mondtam, továbbra is tartom. Nem akarunk bántani, nem áll szándékunkban újból fájdalmat okozni neked.

Elhallgat, várja a reakciómat. Bólintok, de szívem szerint sikítanék.

- Nem szimpatizálok a teljes bezártsággal, ezért nyitva fogjuk hagyni a szoba ajtaját napközben és kimehetsz a folyosóra, használhatod a konyhát vagy a szomszédos zuhanyzót. Éjszakára zárhatod az szobádat, ha szeretnéd, de néha előre szólni fogok, mikor nem választás tárgya ez. Bizonyos ajtókat feleslegesen próbálnál nyitogatni, kód kell hozzájuk. Egyetlen hibás próbálkozás után is megszólal a riasztó, csak mondom. Érthető?

Vonakodva bólintok, a szavai egyáltalán nem nyugtatnak meg még annak ellenére sem, hogy ő higgadt, ráadásul mintha igyekezne a lehető legkomfortosabb lehetőségekkel szolgálni a tényleges bezártságom ellenére.

- Két fontos szabály, mielőtt tartanánk egy rövid pihenőt: az első, hogy nem kérdezed senki valódi nevét és te sem mondod meg a sajátodat. A másik a párnád alatt lévő szikére vonatkozik.

Összerezzenek, a kezemet lassan kihúzom a párna alól és pislogás nélkül meredek a férfire.

- A többit majd később. Ideje lenne enned valamit. Gyere utánam!

Megindul az ajtó felé, hátra néz rám a válla fölött.

- Hová megyünk?

- Már mondtam, enned kell.

- És aztán? - a hangom megremeg, mert próbálok a jövő felé vetíteni, teljesen reménytelenül. Nem fogok olyan választ kapni, amiben reménykedek.

- Bemutatlak a többieknek. Úgy gondolom, nem lenne hátrány, ha megismerkednél velük.

Ezt úgy mondja, mintha huzamosabb ideig kellene itt tartózkodnom. A szemébe nézek, állom a tekintetét, ami most is nyugodt, ugyanakkor hűvös. Nem mond többet, nem is szükséges. Magamtól is rájövök, hogy tulajdonképpen pont ugyan azt mondta, amire gondoltam, csak más szavakkal.