"Miriam bólintott és beszélni kezdett, de a hangját elnyomta a csengő."...

A folyosót ellepték a diákok és a hirtelen jött tömegben Miriam és Nathan egy pillanat alatt felszívódtak.
Csak álltam ott bambán és a karomat vizslattam.
Hirtelen Nathan jelent meg mellettem és mosolyogva magyarázni kezdett.
-Meg kellene nézetned egy orvossal. Lehet, hogy allergiás vagy valamire. - bökött a karom felé.
-Ja. A hazugságra - vágtam rá, mire Nathan összevonta a szemöldökét.
A tekintetem találkozott az övével és egy pillanatra megláttam benne azt a srácot, akivel felnőttem. Ha bevallom, hogy mindent hallottam, akkor az a komoly fiú lesz belőle, akit Miriammal láttam. Nem veszíthetem el!
-Semmi. - ráztam meg a fejemet.
-Órák után elviszlek pizzázni. - jelentette ki.
Halvány mosolyt erőltettem magamra.
-Az jó lenne.
Megszólalt a csengő, mire Nathan integetve távozott.
Nagyot sóhajtottam és bevonultam a terembe. A mellettem lévő helyen Miriam ült és amikor meglátott, halvány mosolyt villantott rám.
Tényleg komolyan gondolták ezt a színjátékosdit.
-Nem úgy volt, hogy ne keresselek? Tudod a dolog némiképp bonyolultabb, ha mindenhol ott vagy. - néztem rá a szemem sarkából, miközben előkotortam a tankönyvemet a táskám mélyéről.
Miriam idegesen kezdett babrálni a hajával és a tekintete közben a még mindig vörös alkaromra vándorolt.
-Elnézést kérek a legutóbbi viselkedésemért. - suttogta halkan. - És emlékszel arra a lekowos...khm...dologra? - kérdezte nem túl magabiztosan.
-Igen. Persze. - feleltem határozottan, várva, mi sül ki belőle.
-Na hát...szóval az csak egy poén volt. - nevetett fel erőltetetten.
-Pedig nem tűnt annak. Teljesen beleélted magadat. Ezt nem tudtad volna csak úgy kitalálni - fordultam felé teljesen, mire fülig vörösödött.
-Pedig kamu volt az egész! - nevetett fel.
Bólintottam, belegondolva, hogy nem hagyom őt tovább szenvedni.
-Akkor legközelebb tedd hozzá, hogy "Haha" - vetettem rá egy pillantást.
-Meglesz - bólintott Miriam.
Megszólalt a csengő és belépett a tanár, megkezdve az órát.

Amint az óra fél hármat ütött, a diákok megrohamozták az iskola kijáratát. Mindenki menekült, amerre csak látott, ígyhát nem volt nehéz utolsóként maradni. Alig öt perc alatt az egész épület kiürült. Elmosolyodtam és a szekrényemhez lépve pakolni kezdtem. Semmi kedvem nem volt végigcipelni a városon a dögnehéz táskámat, ezért a tankönyveim és füzetem felét a szekrénybe dobáltam. Mire bezártam az ajtót, Nathan is megjelent előttem.
-Indulhatunk? - nézett rám mosolyogva, fél kezével tartva a vállán a félig üres iskolatáskát. Velem ellentétben Nathan inkább otthon hagyja a tancuccot, hogy ne kelljen cipelnie. Az ő táskája mindig üres. Csak egy tolltartó és egy füzet van nála, hogy órán jegyzetelni tudjon. Azt mondjuk nem értem, hogy minek hord ehhez egy egész iskolatáskát. Biztosan csak a látszat kedvéért.
-Igen. Egy pillanat, csak még írok apának, hogy késöbb megyek haza - kaptam elő a telefonomat és pötyögni kezdtem. Pontosan tudtam, hogy mit kell írnom. "Pizzázni mentem egy barátommal. Otthon találkozunk."
Apa alig egy percen belül válaszolt. "Vigyázz magadra!" Jól tudtam, hogy nem jó ötlet említenem apának, hogy Nathannel megyek. Sosem nézett rá jó szemmel, pedig mégcsak nem is ismerte. Ezzel szemben tudom, hogy anya kedvelné a legjobb barátomat, ha még élne. Sokszor hallottam apától, hogy mennyire hasonlítok anyára. De nem ismerhettem meg, mert alig, hogy betöltöttem az első életévemet, anya a tengerbe fulladt egy szerencsétlen hajósbaleset áldozataként.
Kicsiként még nem értettem meg, hogy mit jelent az a szó, hogy "elment". Éppen ezért hosszú éveken át kérdezgettem apát, hogy mikor jön haza anya, míg egy nap, mikor már elég nagy lettem hozzá, beavatott. Emlékszem, hogy hetekig sírtam miatta. Utána pedig kértem apát, hogy meséljen róla, de akkor sem mondott túl sokat. Szerintem még a mai napig fáj neki a felesége elvesztése, de ez akkor még nem tűnt elegendő kifogásnak, ezért addig faggattam, míg végül a zoknis fiókjából nekem nem adott egy képet. Az esküvői fényképüket. Azóta is a szobámban őrzöm.
-Most már indulhatunk! - vágtam zsebre a telefonomat és Nathan felé fordultam.
Alig negyed órával később már a kedvenc utcai pizzázónknál áltunk sorba.
-Olyan furcsa voltál ma. Minden rendben? - nézett rám gyanakodva.
-Persze. - mosolyodtam el és léptem egyet előre, ahogy haladt a sor.
Nathan viszont lefagyott. Csak állt ott teljesen kővé dermedve és egy kapucnis pasast bámult. A fickó szemben állt velünk és bár nem láttam a szemét, tudtam, hogy egyenesen ránk néz. Nathan álkapcsa megfeszült és megragadta a kezemet.
-Menjünk innen! - suttogta halkan, de komoly hangon.
-De még nem vettünk pizzát - néztem rá értetlenül, mire kaptam egy szúrós pillantást, ezért behúzott nyakkal hagytam, hogy Nathan elrángasson onnan. - Mi folyik itt?
Rántott egyet a karomon és futni kezdtünk.
Nathan előrántotta a mobilját a zsebéből és gyors hívást indított. Nem láttam, hogy kinek, de a hang alapján egy férfi lehetett.
-Megtaláltak minket! - szólt bele a telefonba Nathan. - El kell vinnem Averyt a szállásra! Itt nincs biztonságban!
-Mi a fenéről beszélsz? - néztem rá értetlenül. - Ki volt az a pasas?
-Muszáj segítened! Hívd a Tanácsot, hogy megyünk! Készüljenek fel! - kiabált megállás nélkül a telefonba, utána kinyomta és egy nagyot rántva rajtam lefordult az utcánkban.