Március 5. – A szezon első versenye – Bahreini GP

Végre! Elérkezett a régóta várt pillanat a Bahreini Nagydíj és én ott voltam, élőben nézhetem, érezhetem a hangulatot és... részt vehetek benne. Ó Istenem! Minden, de minden várakozást megért. Ma a világ megannyi tájáról jöttek ide emberek, hogy támogassák kedvenc csapatukat, versenyzőjüket vagy akár csapatfőnöküket. A versenynapra minden jegy elkelt, a helyek már kora reggeltől foglaltak voltak.

A csapat késő estig maradt egy megbeszélésen, hogy megvitassák a mai tervet, de Charles és Carlos nem voltak jelen ,hogy kipihentek legyenek a futamra. A csapat főnökök azt mondták, hogy az egész csapat kilenckor már dolgozzon, mert ma a Scuderia Ferrari látta vendégül a nagyon fontos vendégeket, akiknek névsora még az érkezésük előtt kiderül. Ó milyen izgalmas!

Most ott voltam a paddockban, lesétáltam és mosollyal az arcomon körbe néztem. Sütött a nap, az emberek feszültséggel töltötték meg a levegőt. Annyira izgatott voltam, hogy a szívem felrobban. Megint egyedül voltam és talán az első ember a csapatunkból, aki dolgozott. Kevés alvással és türelmetlenséggel teli szívvel először nem késtem el. Szerintem ez egy jó szezonkezdet.

De nem csak a szezon első versenye utáni izgalom volt az oka széles mosolyomnak. Nagyon közel éreztem magamhoz a szerződést és alig vártam, hogy véget érjen a verseny, hogy elmenjek Vasseur irodájába és végre aláírjam azt a hülye dokumentumot. Nem szabad elfelejtenem megköszönnöm a nagynénémnek, hogy kitalálta, mit rejt számomra a kávé.

Elsétáltam a Ferrari motorhomehoz és összefutottam valakikkel, akikre egyáltalán nem számítottam. Charles és Carlos már ott voltak piros, márka logóval ellátott, Ferraris ruhájukban és szűk farmernadrágjukban, megmutatva formás testüket. Még egyszer hallottam a fejemben George Michael dalát, de siettem kitörölni a fejemből és a csapattársaimhoz léptem.

A fiúk békésen kávéztak, mire a cipőm sarkam csattant a földön ami felkeltette a figyelmüket. Felém fordultak és felugrottak az örömtől, amikor megláttak.

- Hamupipőke! – kiáltották egyszerre mindketten.

Felkuncogtam és ölelésre tártam a kezem. Eddig csak pár napot töltöttünk együtt, de már úgy éreztem, mintha évek óta ismerném őket. Ők is olyan kedvesek voltak velem és támogattak is, így legalább egy kis ölelést tudtam adni nekik egy üdvözlésképpen. Charles jött oda hozzám először, óvatosan ellökte Carlost az útjából.

- Nem hiszem el, hogy itt vagy! – kiáltott fel Leclerc, amikor kiszabadított a szorításából.

- Igen, szinte mindig elkésel. - tette hozzá Carlos, akinek végre alkalma nyílt megölelni.

- Nos, ne vonj le a következtetéseket, csak egy hete ismersz. - nevettem – És ma egy különleges alkalomból miatt vagyok itt időben.

- Igazán? – Charles meglepetést színlelt. "És mi lenne az?" A terv, hogy felgyújtjuk a riválisaink garázsát?

- Nem... De kezdek aggódni érted. – néztem rá gyanakodva. - Hogy mondhatsz ilyet?!

-  Nyugi Lissa, a kávétól van. – intett Sainz lazán a kezével. – Egy korty után terjengősebb lesz.

- Én is kérek ebből a varázslatos kávéból szóval... - mondtam halkan majd mosolyogtam - Meg tudnád mutatni, hol lehet kapni?

- Természetesen! Kövess minket! – mondták egyszerre, majd egymásra néztek és hangosan felnevettek.

- Mamma mia! – kiáltottam fel. - Olyanok vagytok, mint az ikrek!

„Vagy csatlósok..." – gondoltam és követtem a társaim.

♢♢♢

Néhány órával később a konferenciateremben voltam az egész csapattal. Mekies és Vasseur eligazítást tartott arról, hogyan viselkedjünk a mai versenyen a különleges vendégek előtt. Akik nem voltak mások mint Bahrein hercege és hercegnője. Izgatottan vártam, hogy találkozhassak velük, de az utasításoknak megfelelően senkinek sem volt joga saját belátása szerint beszélni velük... És még egy hülye szabály, amit nem fogok betartani, mert nem is figyeltem rájuk. Gépiesen ismételgettem az utasításokban szereplő szavakat, a szoba végében ülve, az ablakok közelében. Miközben végignéztem rajtuk, éreztem, hogy valaki gyengéden megérinti a hátam. Éreztem a jól ismert bergamott és menta illatát. Már tudtam, ki az.

- Nem hiszem el, hogy papagájként ismételgeted „Dr. Piton" szavait! – súgta Charles a fülembe, mire az egész testem borzongani kezdet.

- Fontos. – válaszoltam halkan és felé fordultam. – Már megbüntettek a viselkedésem miatt.

- És a szabályok szigorú betartója leszel? – vigyorogva nézett rám.

- Nos, még mindig nincs tervem. – válaszoltam és a tekintete összetalálkozott az enyémmel. Olyan volt, mintha a lelkembe bámult volna gyönyörű tiszta szemeivel. Leclerc megdöntötte a fejét anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, majd egy kicsit a fülem mögé húzta a hajam. Elkábultam ahogy hipnotizált.

- Szeretnék mutatni neked valamit. – suttogta Charles visszavezetve a valóságba.

- Ezúttal nem! – vágtam rá és hátrébb léptem. - Legutóbb...

- A legutóbbi alkalom megjósolhatatlan volt és többé nem fog megtörténni – mondta és megfogta a kezem.

- Nem, Leclerc, csak... - Megráztam a fejem. - Bármikor, de most nem!

- Gyerünk csirke lány! – kuncogott Leclerc.

- Mondtam, hogy ne hívj így! – sziszegtem.

- Csend legyen, kérem! – kiáltotta Mekies és rám nézett. – Bernardi kisasszony...

Megpróbáltam türtőztetni magam, de Charles a karomnál fogva megrántott, és csendre késztetett. Ekkor kinyílt a konferenciaterem ajtaja. Három feketébe öltözött férfi jött be és körülnézett. Jelet adtak Mekiesnek és Vasseurnek, akik azonnal felálltak a székükből. Az egész csapat felált és bezárta a stratégia jegyzeteket amelyek meg voltak nyitva a gépeken.

- Mi történik? – suttogtam Charlesnak.

- Jönnek a különleges vendégek. – válaszolta és mosolygott.

- És kik ők? – kérdeztem értetlenül.

- Gyere! Találkozzunk velük – fogta meg a kezem Leclerc. – Fogadok, hogy soha nem látottál igazi királyi családot.

Mielőtt válaszolhattam volna, Charles a csoport első sorába húzott, ahol Carlos már ott állt. Aztán az ajtón belépet egy magas, vékony férfi fehér köntösben, palástban és turbánban, akit egy gyönyörű fiatal hölgy követett. Hosszú piros ruhát viselt, válláról nehéz szatén köpeny lógott, mini kristályok százaival borítva. Arany turbán volt a fején, és a közepén egy nagy vörös rubin volt.

Meg voltam döbbenve. Olyan fenséges volt a tartása, úgy járt, mint egy párduc és körülnézett nagy, sötétzöld szemeivel, melyeket fekete ceruzával és szempillaspirállal körvonalaztak. A nőnek dús ajka volt likőr színű rúzssal. Még soha nem láttam ilyen titokzatos lényt. A rubin a fején olyan nagy és fényes volt, hogy a tekintetem rajta tapadt.

Hirtelen furcsán éreztem magam. Úgy tűnt, a kő fényesebben kezdett szikrázni, mint korábban. A szívem hevesebben kezdett verni és szédültem, alig kaptam levegőt. Nem voltam benne biztos, hogy ez az állapot azért volt-e, mert Charles még mindig a kezemet fogta, vagy az utóbbi időben tapasztalt stressz miatt, de a helyzet minden perccel rosszabb lett. Közben nem tudtam levenni a szemem a turbánon lévő kőről. Egyre jobban ragyogott.

Aztán a nő felém fordult és megdermedt. Megborzongtam, amikor lehunyták a szemünket és megszorítottam Charles kezét. Rám nézett és zihált.

- Lissa jól vagy?! – kérdezte tőlem Leclerc aggódó hangon. – Sápadt vagy, mint a vászon.

Bizonytalanul bólintottam, majd remegni kezdett a lábam, amitől elkomorultam. Ezt észlelte emiatt félbeszakította a csapat vezetőit és egy üveg vizet kért. Carlos ránk nézett és aggódott, majd közelebb jött hozzám és megfogta a másik kezemet. Mikor mégjobban megszédültem, mindkét pilóta megragadott a derekamnál.

- Friss levegőre van szüksége! – kiáltott fel a nő és kinyitotta az ajtót. – Kérem, vigye ki innen! Charles és Carlos segítettek kisétálni a konferenciateremből. Kivittek a motorhomeból és leültünk egy előtte lévő padra. Mélyeket szívtam a friss levegőből és lehunytam a szemem. Még mindig forgott velem a világ.

Hirtelen javulni kezdett az állapotom. Charles a kezembe adott egy üveg hideg vizet és azonnal megittam.

Néhány percnyi csendben üldögélés után végre erőt kaptam a megszólaláshoz.

- Elnézést, srácok! – mondtam szomorúan. – Talán a kevés alvás, az itteni hőség és ez a sok stressz kibillentett az egyensúlyomból.

- Hívjuk az orvost - mondta Carlos. - Megijesztesz minket!

- Ne aggódj, most már jól vagyok! – legyintettem lazán a kezemmel.

- Lissa, tudnom kell, mi történt veled! – erősködött Charles. - Majdnem elájultál!

- Charles, kérlek, hagyd abba! – szakítottam félbe. – Mindkettőtöknek vissza kell mennie az emeletre,
és üdvözölnie kell a vendégeket. Itt fogok ülni egy ideig és pihenek egy kicsit a verseny előtt. Biztos állapotban vagyok hozzá.

- Biztos, hogy egyedül akarsz itt maradni? – kérdezte Sainz és a vállamra tette a kezét.

- Nem hagyunk magadra! – tette hozzá Leclerc és ugyanezt tette ,mint Carlos.

Olyan, mintha versenyeznének, ki mutat nagyobb odafigyelést irántam.

- Srácok, jól vagyok! – álltam fel élesen, kiszabadulva a kezük közül. De ettől a cselekedettől kissé megszédültem és újra hátradőltem.

- Nem úgy nézel ki! – mondta Carlos és az ajkába harapott.

- Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom – nyögtem és megráztam a fejem. – Ebédszünetben iszom még egy kávét és minden rendben lesz.

- Enned kell, nem csak kávézni és stresszelni a munkával kapcsolatban – mondta oktató hangon Charles.

- Oké, anyuci! – forgattam meg a szemem. - Menj már! Menjetek a  konferenciaterembe és kérjetek elnézést a nevemben is.

Mindkét pilóta bólintott és aggódva nézetek rám. Jelet adtam nekik, hogy menjenek el. Búcsút intettek és kelletlenül indultak vissza a motorhomeba.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam és a kezembe temettem az arcom. Ez a nő volt az oka az állapotomnak. Tudtam. Ő és fényesen csillogó rubinja a turbánon. A megjelenése emlékezett az egykori álmomra. Elkezdtem aggódni, hogy az egy látomás volt-e.

♢♢♢

Egy óra vagy talán több után beértem az étterembe. Egyedül ültem az egyik asztalnál egy árnyékos sarokban, távol a tűző naptól és az izgatott tömegtől. Charles és Carlos már készültek a versenyre és nem volt alkalmam találkozni velük, miután elküldtem őket. De ez nem volt számomra probléma. Még mindig kényelmetlenül éreztem magam, mert a fejemben gondolatok kavarogtak a titokzatos nőről, akit korábban láttam. Annyira fenséges volt és ez a kegyelem, ami benne volt – egy igazi hercegnő. De nem a nő volt a gondolataim tárgya. Köve újra és újra a szemem előtt volt...

Lehunyt szemmel lazán legyeztem magam egy papírlappal, amikor nehéz lépéseket hallottam a közelemben. Hunyorogva néztem, hogy ki próbál oda jönni hozzám, aztán megláttam, hogy egy vékony szőke lány Ferraris egyenruhában közeledik felém.

- Bernardi kisasszony? – kérdezte, mire teljesen kinyitottam a szemem.

- Te vagy Charles „médialánya", igaz? – ráncoltam a homlokomat.

- Igen, de nem miatta vagyok itt – mondta a lány és adott egy kis cédulát. – Ez neked szól a különleges vendégeinktől.

- Mi ez? – kérdeztem majd kivettem a papírt a kezéből.

- Nem tudom, talán egy levél – vonta meg a vállát. – Mennem kell... Viszlát!

Nem válaszoltam, mert túlságosan el voltam foglalva a jegyzet nézegetésével.

"𝑻𝒂𝒍á𝒍𝒌𝒐𝒛𝒛𝒖𝒏𝒌 𝒂 𝑽𝑰𝑷 𝒆𝒓𝒌é𝒍𝒚𝒆𝒏, 𝒂 𝒗𝒆𝒓𝒔𝒆𝒏𝒚 𝒆𝒍ő𝒕𝒕!"

Csak ez volt ráírva. Megdörzsöltem a tarkómat és felhorkantam. Veszélyes aláírás nélkül elfogadni a levélmeghívást, de a kíváncsiság erősebb volt bennem, mint az önfenntartási ösztön. Lassan felálltam egy nehéz sóhajjal és megittam az utolsó kortyot ami még benne volt a csészémben. Aztán felvettem a napszemüvegem és elindultam a főépületbe, hogy megkeressem azt, aki a levelet írta nekem.

Pár perccel később a VIP erkélyen voltam, ahová csak a leghíresebbek jutottak be. Aztán megláttam őt. A piros ruhás nő ott ült a sarokban, testőreitől körülvéve. Ötből hárman voltak, nem voltam biztos benne, hogy nincsenek többen, lehet elbújtak.

Kivettem a cetlit a zsebemből, körülnéztem, majd ránéztem. Kicsi, szép kézírás, kalligrafikus betűkkel... És hol tanulnak meg így írni? Igen, a palotában.

Miután gratuláltam magamnak, hogy milyen ügyes vagyok, Bahrein hercegnőjéhez vettem az irányt. A testőrei megpróbálták megakadályozni, hogy közeledjek hozzá, de azonnal mondott nekik valamit arabul és eltávolodtak az utamból.

- Ezt nekem küldted? – kérdeztem közvetlenül és megmutattam neki a cetlit.

A lány egyetértően bólintott. Összefontam a kezem a mellkasom előtt, és megkérdeztem:

- Miért tetted ezt?

- Kérem, kisasszony, üljön ide! – mondta és halkan mosolyogva mutatott egy széket maga mögött. – neked hoztam.

- Csak egy kis időre leszek itt. – mondtam hidegen. - Miért hívtál ide, hercegnő?

Aztán eszembe jutott az etikett, amikor a királyi családdal beszélsz. Minden utasítás a pokolba ment. De úgy tűnt, ez őt nem érdekli.

- Ragaszkodom, hogy üljön le, mert... - körülnézett és suttogta - Meg kell beszélnünk valamit négyszemközt.

Nagyot fújtam és leültem a székre, majd a nő elfoglalta a helyet mellettem. Átnyújtott egy pohár frissen facsart narancslevet és lágyan elmosolyodott.

- Idd meg, attól jobban leszel – mondta a hercegnő.

- Most már jól vagyok – ráztam meg a fejem. - Csak egy kicsit ideges vagyok a verseny miatt, de sebaj, nem tudom, miért mondom ezt el neked.

- Hívhatlak Lissának? – kérdezte, én pedig egyetértően bólintottam. – Lissa, csak valami nagyon fontos dologról akartam beszélni veled, de ez maradjon köztünk. Oké?

- Persze, jó titokőr vagyok – nevettem halkan.

A nő elővette a táskáját és előhúzott belőle egy kis fekete-fehér fényképet. Volt rajta egy gyönyörű fiatal nő, hosszú szatén ruhában, vállán köpennyel és nagy rubinokkal díszített nyaklánccal. A kezében egy maszkot tartott ami olyan volt mint egy sakktábla.

- Nézd, itt az a nő – mondta a hercegnő. - Pontosan úgy néz ki, mint te.

- Nem lehetek én! – mondtam még mindig a fényképet nézve. – Nem vagyok háromezer éves!

- Tudom, hogy nem te vagy az! - nevetett. – Ő az én nagymamám, nagy, nagymamám. Olaszországban született, gazdag családban. Huszonévesen a perzsa herceg menyasszonya lett.

- Várj, tisztázzuk... - szakítottam félbe. - Miért mondod el ezt az egészet?

- Mert azt akarom, hogy segíts megoldani egy nagy rejtélyt ami a  családommal kapcsolatos – mondta halkan és hozzám hajolt. – Látod a rubint a turbánomon? Ez egy a tizenkét rubinból álló nyaklánc része. Az én Nonnámnak, így hívom, volt egy titkos szeretője, akit „sakkjátékosnak" hívtak.

Mindketten a bátyán keresztül ismerkedtek meg, aki egyben a legjobb barátja is volt. Nonna és a „sakkjátékos" titokban találkoztak bátyja jelenlétében, hogy sakkozás közben hosszasan elbeszélgessenek az életről és a szerelemről. Minden éjjel. Szerelmesek lettek, verseket írt neki, virágokat, apró ajándékokat küldött neki. Ám amikor bejelentették a megbeszélt házasságot, el kellett válniuk. A „sakkjátékos" megajándékozta Nonnámat egy nagy rubint nyaklánccal a végtelen szerelmük nevében. Egy kő az év minden hónapjára.

- Hogy ne feledkezzen meg róla? – mosolyogtam álmodozva.

- Pontosan! – kiáltott fel az asszony. – De az utolsó velencei karneválján, az olaszországból való távozása előtti utolsó este egy furcsa srác rátámadt és ellopta a nyakláncot. Csak egy rubintott tudott megmenteni – a fejemen lévőt...

- Komolyan?! – ziháltam. - Ez valójában megtörtént?!

Megdöbbentem a történet, amely szinte olyan volt, mint az álmom.

- Ezt, hogy érted? – nézett rám értetlenül a hercegnő.

- Sebaj, mesélj még! – legyintettem a kezemmel. 

- A szerelmesek kapcsolata megszakadt – folytatta. – De Nonna házassága első éve után kapott egy levelet, egy verssel. Világossá vált, hogy a „sakkjátékos" körbeutazta a világot. Minden helyről, ahol járt, leveleket küldött Nonnámnak azzal az utasítással, hogy hol rejtett el egy követ a nyakláncból. De még mindig dühös volt rá, amiért nem jött el a találkozójukra, mielőtt elment és soha nem kereste a rubinokat és még csak nem is válaszolt a levelekre.

- És mit akarsz tőlem? – kérdeztem gyanakodva.

-Találd meg őket! – mondta magabiztosan. – Naplójában a „sakkjátékos" levelei vannak megőrizve, valamint élettörténetének leírása. Látom, te egy erős nő vagy, akárcsak ő... És nagyon hasonlítasz rá... Kérlek, segíts megtalálni a köveket...

- Ez igazán nagy kérés! – mondtam és felálltam a helyemről. - Most nem tudok választ adni. Még abban sem vagyok biztos, hogy itt maradok, vagy... nem én vagyok az, akit keresel. Keress egy magándetektívet, vagy ilyesmi...

- Lissa, tudom, hogy te vagy az, akit keresek! – szakított félbe és megfogta a kezeimet. – A következő versenyen ott leszek. Megkereslek és... Kérlek, mondj igent.

- Át kell gondolnom... - hátrébb léptem. – De megígérem, hogy a következő versenyen beszámolok a döntésemről. Ha tényleg ott leszek...

- Ott találkozunk és... erről senkinek egy szót sem. Maradjon csak köztünk.

- Csak köztünk – erősítettem meg és elmosolyodtam.

Aztán hátat fordítottam neki és elmentem. Szóval furcsa helyzet, nem igaz?

♢♢♢

A fények kialudtak. A verseny jónak tűnt, Charles Maxot üldözte, Carlos pedig Checo mögött volt. Charles garázsából néztem, mert Fred és Laurent „túlságosan aggódtak" az állapotom miatt a mai esett után. Részt akartam venni a versenyen, de határozottak voltak – nincs több stressz számomra. Véleményük szerint eleget dolgoztam és most a szakembereknek kellett a legjobbat kihozniuk magukból. Ez a figyelmen kívül hagyás megrémített. Bár mindkét pilóta jó bánásmódja miatt lassan rájöttem, hogy nincs itt más nekem csak ők. Emiatt az a szándék, hogy soha többé ne térjek vissza a pályára, az eddigieknél is jobban kezdett az agyamba kúszni.

Aztán a legrosszabb történt. A 43. körben Charles motorja elromlott. A garázsban mindenki csalódottan káromkodni kezdett. Láttam őt a képernyőkön. Csalódottan ugrott ki az autóból. Láttam, mennyire összetört a szíve és hirtelen szomorú lettem miatta.

Miután visszavitték a garázsba, a sofőr szobájába ment, anélkül, hogy a körülötte lévőket figyelembe vette volna. Ott maradtam és néztem a versenyt, amíg meg nem hallottam Carlost, hogy nem tudja megvédeni a pozícióját. Ez azt jelentette, hogy minden esélyt elvesztettünk a dobogóra... vagy akár a győzelemre vonatkozóan.

Nem tudtam visszafogni magam, és leraktam a fejhallgatómat. Hosszas habozás után végül meghoztam egy döntést és elindultam Charles sofőrszobájába. Kíváncsi voltam rá és az volt a szándékom, hogy beszéljek mindkét pilótával, miután a verseny hivatalosan is véget ért.

Bátortalanul kopogtattam az ajtaján. Nem volt válasz.

- Charles én vagyok, Lissa – mondtam. - Bejöhetek?

Pár perc múlva az ajtó kinyilt. Lihegtem, amikor megláttam Leclerc vörös, könnyes szemét. Ez még jobban összetörte a szívem. Jelet adott nekem, hogy belépjek.

- Miért nem vagy a pitfalnál? – kérdezte tőlem rekedtes hangon a pilóta.

- Fred és Mekies elhajtottak – válaszoltam és leültem a padra. – A garázsodból néztem.

- Akkor remélem élvezted a kudarcot! – rázta meg a fejét és mellém ült. – Nagy csalódás vagyok!

- Nem, Charles, ne beszélj már így! – mondtam és a hátára tettem a kezem. - Nem a te hibád volt!

- A legrosszabb szezonkezdet! – mondta Leclerc és kezével eltakarta az arcát.

Gombóc akadt a torkomban, amikor megláttam ezt a nagy, erős embert, olyan leverten és gyengén mutatkozni. Amikor felemelte a fejét, összekulcsolta a tekintetét az enyémmel. A látvány nagyon felzaklatott.

- Nos, ez még csak a szezon kezdete, de a Ferrari már két szívet is összetört – mondtam szomorúan.

- Talán csak abban vagyunk jók, hogy eltörjünk valamit – szipogott.

- Legközelebb jobb lesz! – mosolyogtam halkan és megsimogattam a hátát.

- Megígéred? – kérdezte Charles reménnyel a hangjában.

- Ígérem – bólintottam.

Leclerc kitárta a karját, majd gyengéd ölelésbe vont. Nagyon szép volt ez a pillanat. A karjaiban lenni a legcsodálatosabb érzés volt, amit valaha éreztem és már csak arra tudtam gondolni, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, amikor együtt vagyunk, ez ezer apró darabra törte a szívemet. Nem akartam többé szomorúnak látni, nem akartam, hogy Charles többé átélje ezt a katasztrófát. De vajon volt erőm kezelni ezt a tiszteletlen bánásmódot a csapat részéről? Nem voltam benne biztos.

Valaki kopogtatott az ajtón és kiszabadítottuk egymást az ölelésből.

- Itt az ideje az interjúimnak – mondta szomorúan és felállt a helyéről. - Utána látjuk egymást?

- Megteszek mindent – ​​mosolyogtam rá.

- Miért nem vagy benne biztos? – ráncolta a homlokát Leclerc.

- Hamarosan indul a járatom vissza Olaszországba – mondtam és az ajkaimba haraptam, hogy ne kezdjek el sírni.

Lehajtotta a fejét és nagyot fújt. Talán a válaszom teljesen megtörte.

- Charles! – szólítottam fel, mire indulás előtt még utoljára rám nézett. - Ne felejtsd el. Ragyogjon a szemed, mosolyogj tágan, emeld fel a fejed... Vagy akárhogyan is kell mondani.

- Jó repülést, Lissa! – nevetett át a fájdalmán, majd kisétált.

Felsóhajtottam és felálltam. Ideje volt kimennem a szobájából és hazautazni.

꧁✦⁂⭒✾⋆꧂

Feljegyzések: Hello, hello olvasók! Itt vagyok az új és a szokásosnál hosszabb fejezettel. Remélem tetszett ,ha igen hagyj nyomott magad után komment vagy szavazat formájában. Találkozunk a következő részben! <3 XO

Hamarosan kész Verstappen Magyar nagydíjos trófeája mind tudjuk mi lett az előzővel. 🙄 Márcsak az aranyozás van hátra.

Bocsánat, hogy nincs festmény update sehol, de nem tervezek többé posztolni könyvben róla és tiktokon is márcsak egy videó lesz mikor kész és az is csak privátban. Egyébként is csak azért posztoltam róla, hogy az itteni barátaim láthassák.

Hétvégére elutaztam. ✌️

N16 és Charnni!

Credits:Narrator16

Tiktok:Charnni16

Spotify:Charnni16

2023.08.18

3075 szó