- Te mi a tökömet csinálsz itt?

Amikor megérkeztek a szállásra egyáltalán nem gondolták, hogy ők is ott lesznek. És ezzel a lelkesedésük is igencsak alább hagyott. Úgy volt nyaralni jönnek ide. És nem azért hogy a hívatlan vendégeikkel kelljen veszekedniük.

Atsushi-t és Dazai-t maga Fukuzawa dono küldte el szabadságra, mert a legutóbbi ügyüknél annyira benne voltak a folyamatos intézkedésben, hogy végre egy lépéssel a tettes előtt tudjanak járni, hogy nem aludtak napokig. Ami lehet hihetetlenül hangzik, ha az ember ismeri őket. Főleg a hírhedten munkakerülő, lustálkodni imádó, rendszeresen feladatokat elmulasztó, elhárító, naplopó kanapén munkaidőben fetrengő Dazai Osamu-t. Róla tényleg nem képes elképzelni az ember, hogy tényleg annyira minden elé tegye a munkát és a feladatait, hogy tényleg ne aludjon az éjjel sem.

Ez máskor tényleg nem volt jellemző a kötéses fiatalemberre. De ez alkalommal más volt a helyzet. Ugyanis az egója nem engedte meg neki a lazsálást. Az áldott, akit el kellett kapniuk, gúnyolódott vele. És ha van valami amit Dazai nem hagy szó nélkül. Az az, ha valaki úgy állítja be, hogy ostoba. Nem tűrte tétlenül, hogy gúny tárgyává tegye őt egy névvel nem is rendelkező kis senki.

A célpontjuk pedig ezt csinálta. Nem vette komolyan őt. És incselkedett vele. Nem járt jól ezzel a döntésével. És mikor már elbízta magát, hogy ő mennyivel okosabb, mint Dazai, akkor hibázott és sikerült elfogniuk. De ehhez tényleg az kellett, hogy több napig csak fél - egy órás pihenésük volt a fiúknak.

Bár sikeresen elkapták az elkövetőt, de tényleg nagyon kifáradtak a fiúk. Ezt az elnök is észlelte és tudta, hogy így nem lesz jó. Vagy kipihenik magukat. Vagy képtelenek lesznek rendes munkát végezni így egy hetes „kényszerszabadságra" küldte őket a tengerpartra. Megmondta nekik, hogy a következő hétig ne is lássa őket. És eszükbe se jusson visszajönni addig. Az utazás két napját leszámítva kötelező 7 napot eltölteniük Yokohamától távol. Akármi is történjen bármit is hallanak az iroda felől. Most tilos szeretett városuk közelébe jönniük.

A szabadság hírére mindketten máshogyan reagáltak. Osamu nem mert látványosan örülni, mert tudta, hogy Kunikida elveri, ha túlságosan lelkes lesz a hír hallatán. Ezért csak alázatosan megköszönte a jutalmat és csendben magában elkezdett tervezni az utazással kapcsolatban.

Atsushi ezzel szemben éppen az ellenkező módon reagált. Hallott már olyanról hogy valakit kényszer szabadságra küldenek de Lucy szerint, ha náluk ilyesmi történt az fizetés nélküli tulajdonképpen büntető szabadság volt. Annyit megértett a mostanival kapcsolatban hogy ilyesmiről itt szó sincs, hiszen az elnök kijelentette, hogy ezzel jutalmazza őket. De attól azért félt, hogy nem fog annyi fizetést kapni erre a hónapra, ha elfogadja az utazást. Emiatt kicsit még fülét farkát behúzva kérdezett utána a dolgoknak. De mikor nem csak az elnök de Kunikida is megerősítette, hogy a félelmei alaptalanok akkor végre ő is megnyugodott. És elkezdett készülődni a nyaralásra.

Amióta az eszét tudja neki még sosem volt lehetősége nyaralni vagy akár csak ilyen szórakozásból hosszabb kirándulásra menni, ami nem munkával kapcsolatos. Így tényleg olyan volt neki ez az esemény mintha újra kisgyermek lehetne és újraírhatná a gyerekkorát. Ezt persze Dazai is tudta és eltervezte, hogy maradandó élményeket biztosít ifjú tanítványának.

...

Az elnöknek lent délen Kjusu szigetén Fukuota prefektúrában van egy üdülőháza, amibe nagyon ritkán jár le. Egy ismerőse bízta a gondjaira, akire nagyon felnéz az elnök. Ezt a kis egyemeletes tengerparti faházikót bocsájtotta a fiúk rendelkezésére pihenés és jutalom gyanánt.

Ennek Atsushi mélyen nagyon örült, de kívül tartott is attól, hogy Dazai a sok víz közelében butaságot csinál. És így ő sem élvezheti teljesen a tengert. Mert folyton arra kellene figyelnie, hogy a mentora mikor, akar valamivel vagy éppen valakivel öngyilkos lenni. Ezt elpanaszolta indulás előtti este Kyouka channak is. Aki szólt Kunikida-nak erről. Jól tette, mert a szemüveges megeskette Dazai-t hogy nem csinál semmi öngyilkossággal kapcsolatos tevékenységet. A kötéses férfi engedelmesen bólogatott, sőt hogy lássák, mennyire komolyan gondolja a dolgot még a kedvenc könyvét is otthon hagyta. Atsushi megnyugodott. Hogy mégis kellemes utuk lesz, és nem kell folyton felettesére figyelnie.

Vonattal mentek a tengerpartra jócskán délre messze a modern városok zajától. Atsushi még talán sosem volt ennyire messzire Yokohamától. Éppen ezért az út elején konkrétan a kabin ablakára volt ragadva és szinte nem is pislogott, hiszen nem akart lemaradni semmiről. Dazai egy darabig szórakozottan figyelte a fiút, de végül egy másik könyvet kezdett olvasni, amit a szemüveges nem tiltott meg neki, hogy elhozza. És valóban nem tartalmazott a könyv semmit az öngyilkosságról. Bár így nem volt annyira élvezetes olvasmány, de elmerült a lapjaiban és még is feledkezett a kistigrisről.

Az út elején egymással szemben ültek, de egy néhány megálló erejére volt útitársuk is így Dazai átült tanítványa mellé hogy más utasnak is adjon helyet. Aztán ott is maradt mellette mikor megint csak ketten voltak a fülkében. Néha mikor megrángatta a kabátját, mert kérdezni akart valamit akkor arra szívesen válaszolt. De miután ezt megtette megint a könyve történetére koncentrált.

Aztán egyik pillanatban csak annyit vett észre hogy a fiú elaludt és ráborult a vállára. Meglepetten nézett a békésen szundító gyermeki éveit éppen elhagyó fiatalra. De nem tett semmit. Csak figyelte egy pár percig. Aztán kisimította a rosszabb fehér tincsét, ami már majdnem a szájába lógott és a füle mögé igazította. Maga sem tudta miért tette, de késztetést érzett arra, hogy kedvesebben bánjon a mentoráltjával. A fiú kiérdemelte már nem első ízben az elismerését. És egészen közeli kapcsolat alakult ki közöttük az utóbbi időben.

Bár Dazai még mindig szívesén ugratta, de mostanában már nem kárörvendett annyira, mint korábban. És nem is azért tette, hogy a kis tigrist ijesztgesse és a humoros reakcióit láthassa, hanem mert szeretett foglalkozni a fiatalabbal. Kicsit félt is attól mivé fejlődik majd ez a dolog most, hogy egy teljes hetet egy fedél alatt fognak tölteni. Nem akarta megrontani a fiú ártatlan lelkét. Mert erre volt esély hiszen Dazai magát elég sötét és romlott embernek tartotta belül. Nem akarta, hogy ezt a tigris megtudja. Mert bármi is történt nagyon jól esett az neki hogy így felnéz rá a fiú. Tiszteli, és úgy tekint rá, mint egy jó emberre. Még akkor is, ha tudja mi volt korábban a munkája. Atsushi elfogadta őt azonnal és nem kételkedett a bizalmában. Dazai szerette azt, hogy annyira bízik benne a fiú. És nem akarta elveszíteni.

...

A vonatúton úgy másfél órát aludhatott Atsushi mielőtt felébredt az egyik megállóban egy másik vonat kürtjére. Először nem fogta fel hogy Dazai vállán aludt eddig. De mikor leesett neki akkor sem ugorhatott el a közeléből pedig szeretett volna. Hiszen addigra már a kötszeres is nekidőlve aludt. A könyv még a kezében volt, de a feje oldalra bukott egyenesen Atsushi ezüstös tincseire. Egymásnak dőlve aludtak már vagy egy jó fél órája. Atsushi nem mert megmozdulni. De valamiért gyorsabban kezdett kalapálni a szíve.

És nem az első eset volt a kötéses mellett az ilyen. Bár nem is volt gyakori. Csupán egyszer történt vele ilyen korábban. Az utolsó alkalom mikor ennyire közel volt a magashoz az két ügyükkel korábban történt. Az egyik személy, akit ki kellett hallgatniuk a vidámparkban dolgozott karbantartóként. Aznap mikor nála jártak a kísértetvasúton dolgozott és vele tartottak, hogy ne tartsák fel a munkában, míg feltesznek neki pár kérést. Kifelé azonban már egyedül kellett jönniük. Sötét folyosókon haladtak végig, amikben visszhangoztak a látogatók sikolyai, amik átszűrődtek a falakon.

Dazai nem tudta megállni, hogy ne ijesszen rá a fiúra. Aki ettől majdnem a plafonig ugrott. És mivel pillanatokkal később az egyik ottani szerkezet is beindult majdnem szívrohamot kapott és összeesett. Dazai az utolsó pillanatban kapta el és segített neki a térdeire ereszkedni. Atsushi tíz körömmel kapaszkodott a másik mellényébe és mikor felemelte a fejét egy kicsit akkor már sírt. Dazainak összeszorult a mellkasa és magához ölelte a remegő halálra rémült fiút. Bocsánatot kért tőle és mivel a tigris megígértette vele, megfogadta, hogy többé ilyen sötét helyen nem fogja megijeszteni. Atsushi csak lassan tudott megnyugodni és még sírt egy darabig, de már ő is átölelte a mentorát. Bújt hozzá és reszketett, mint a nyárfalevél.

Erről az esetről sem másnak, sem egymásnak egy szót sem szóltak azóta. Csak tudták, hogy megtörtént, de inkább nem beszéltek róla. Viszont Dazai komolyan gondolta az ígéretét. Ő is félt dolgoktól bár ezt valószínűleg senki sem tudta. De megtartotta Atsushi titkát is hogy ennyire pánikba esett a sötétben.

Már bánta, hogy megtette. Mert később rájött, hogy miért rémült meg ennyire a fiú. Atsushi árvaházi traumái még mindig élnek benne. Éjjelente bántották és mikor kidobták akkor is menekülhetett saját maga elől. Nem csoda hogy ennyire alacsony az ingerküszöbe. És ezt Dazai csak akkor értette meg. És tényleg nagyon foglalkoztatta, hogy Atsushi fel tudta e dolgozni azt az alkalmat. Volt, hogy nem is tudott elaludni amiatt, hogy mardosta a bűntudat. Hiába engesztelte ki még aznap 30 tál Chazuke-val a fiút.

Atsushi megbocsájtott neki, hiszen tudta nem volt neki ez a terve, hogy majdnem szívrohamot kapjon. Csak kicsit meg akarta ugrasztani, és ennek rossz vége lett. Nem is haragudott rá az elején sem. De nem tudta elfelejteni milyen volt annyira közel lenni a barnához. A kabátja kicsit folyószagú volt, de azt az enyhe parfümöt is érezte, amit használt, hogy legalább valamennyire elfedje az előbbit. És akkor éppen fertőtlenítőt is érzett a ruhája alól előszivárogni. Mert pár nappal korábban megsérült és aznap reggel köthette újra a sebet. Akkor elcsodálkozott azon, hogy ezúttal rendesen megtisztította.

A fiatal még napokkal később is érezni vélte, ha a kötszeres elhaladt mellette. Most azonban ez utóbbit nem érezte. Viszont a másik kettő újból emlékeztette milyen érzés volt, amikor a magas átölelte. Beleborzongott az emlékekbe és csak némán mozdulatlanul figyelte a másik egyenletes lélegzését. Bár ez is kicsit soknak bizonyult neki. Mert Dazai pont a hajára fújta a tüdejében lévő forró levegőt.

Beleborzongott a gondolatba hogy ennyire más helyzetbe kerültek mialatt aludtak. Várt, hogy most mi lesz. De az idősebb nem mozdult. Egészen addig, amíg a vonat el nem indult. Akkor a tehetetlen test lecsúszott és ha Atsushi nem kapja el, akkor arccal előre leesett volna az ülésről. Elkapta, ugyan de nem nagyon tudta megtartani. Dazai olyan mélyen elaludt, hogy nem is vette észre, ami körülötte történt. Viszont azt megérezhette, hogy annyira nem kényelmes a mostani helyzet ezért álmában más pózt akart felvenni. Kihasználta a vonat mozgását és elfeküdt az ülésen. Atsushi amennyire tudott segítette, de mikor a hátára fordult akkor már kicsúszott az irányítás az ujjai közül Dazai fejével együtt. És Atsushi ölébe hullott.

A kötéses most hogy már kényelembe helyezkedett, elégedetten sóhajtott majd aludt tovább, mint eddig. Sőt talán még mélyebben. A fiú viszont annyira ledöbbent azon, hogy mozdulni sem bírt. Kezeit feltartotta, mint akit a rendőrség erre utasít. Csak nézte az ölében fekvő személyt és visszatartotta a levegőjét is. Nem bírta feldolgozni mégis hogyan került ilyen helyzetbe. Még senki sem feküdt így rajta. Most mégis az alszik, rajta akire a legjobban felnéz. És aki miatt most olyan vörös az arca, hogy nem tudja visszafogni. Egy kis idő után már képes volt reagálni az eseményekre, de még mindig gyorsan zakatolt a mellkasa.

Dazai nem zavartatta magát, hiszen egy igen kényelmes párnát talált magának. Beletelt jó fél órába, míg a tigris le tudta venni a szemét róla. És megint a vonat mellett elsuhanó tájakra tudott figyelni. Vagy inkább ezzel igyekezett elterelni a gondolatait.

Az ablak felöli kezével támasztotta az állát. És csak nagyon óvatosan tette másik kezét Dazai mellkasára. Aztán el is feledkezett arról, hogy milyen zavarban is volt korábban. Néha lepillantott a barnára. Még nem nézte ilyen sokáig. Ebből a szemszögből látta, már hiszen ha az irodában elaludt a kanapén, akkor mögé állva ugyan így nézhetett le rá. De ennyire sokáig még nem.

Megfigyelte minden vonását, hosszú, orrára lógó gödör tincseit. A normálishoz képest hosszabb szempilláit, amik meg-megrándultak, míg álmodott. És a fáslit a nyakán, ami alól kicsit kilátszott egy régi vágás nyoma, mivel alvása közben elmozdult a fehér anyag a sebről. Máskor ezt nem tehette meg, hiszen vagy Dazai-nak tűnt volna fel, hogy bámulja vagy a többi irodatagnak. Még egy kicsit meg is borzolta barna hullámos tincseit. Ezzel úgy érezte visszaadta azt a sok hajkócolást, amit a magastól kapott napi szinten. Ezután már nem figyelt rá annyira egészen addig, amíg fel nem ébredt.

Dazai kinyitotta a szemeit és meglepődve tapasztalta, hogy milyen helyről látja most a fiatal fiút. Nem tudta mikor került Atsushi ölébe, de be kellett vallania magának hogy nagyon jót aludt ott. Elmosolyodott azon, hogy a fiú még nem vette észre az ébredését. Csak elmerengve nézte a tájat, ahogy lassan kezdett napnyugtába fordulni az idő. Vagyis hamarosan megérkeztek az uticéljukhoz. Dazai-nak feltűnt, hogy a tigrist egyáltalán nem zavarja, hogy rajta fekszik. De biztosra vette, hogy mikor oda került akkor nagyon elpirult. Szerette volna látni. Felnyúlt és megsimogatta a másik arcát, amire az majdnem felugrott. Atsushi megijedt egy kicsit a váratlan érintéstől. És ahogy lenézett Dazai-ra es a mosolyára megint elpirult. A kötéses elérte a célját, láthatta a fiatalabbat zavarba jönni.

- Dazai san?

- Aranyos vagy ebből a szögből Atsushi kun. Gomenne hogy így rád aludtam

- Se-semmi baj Dazai san... Ne-nem zavart...

A dadogása miatt is aranyosnak találta a tapasztalatlan fiút éppen ezért nevetett is rajta kicsit. Atsushi egyből elkapta a pillantását. Nem tudott a barnára nézni. Igazából most otthagyta volna, de még mindig csapdában volt. Ellökni magától viszont nem akarta ennyire nem volt kényelmetlen neki a helyzet... még. Hiszen tényleg jól esett a közelsége. De nem vallhatta be neki ilyen nyíltan.

- Merre vagyunk?

Kérdezett a kötszeres remélve hogy kicsit oldódik közöttük a feszültség. Nem akarta, hogy a fiú kényelmetlenül érezze magát. De az is igaz hogy még nem akart felkelni. Nem mindennapi lehetőség volt ez számára. Atsushi t sosem láthatta alulnézetből. Hiszen a fehér hajú fiú alacsonyabb nála. Valamiért úgy érezte kellemes az a helyzet, ami köztük van. Annak ellenére, hogy tudta Atsushi nem éppen gondolja így.

- Nem tudom. Nem figyeltem a várostáblákat annyira.

Vallotta be ezzel azt is, hogy a barna miatt nem tudott rendesen koncentrálni. Azt tudta hány órára kell a vonatnak megérkezni és addig még volt idő. Nem aggódott. De a pontos helyzetüket nem ismerte. Lassan kezdett arcának pirossága is elmúlni. A témaváltás segített ugyan valamennyire, de érezte, hogy még nem végeztek ezzel.

- Dazai san... esetleg nem akarsz felkelni rólam? Kezdenek elgémberedni a tagjaim...

Kellett valami ürügy neki hogy kicsit ki tudjon menni a folyosóra, mert nagyon forrónak érezte odabenn a levegőt. Hallotta, hogy a barna nevet rajta. De nem mozdul. Csak tovább játszik egyetlen hosszabb ezüstös tincsével. Ez a fajta viselkedés új volt a felettesétől. Ezért is nem tudta hogyan kezelje. Közvetlen volt, sőt talán már a tapintatlanság határát súrolta. De még éppen nem lépte ezt át. Csak feszegette, hogy mennyit bír a fiú elviselni belőle. Erre a válasz az volt, hogy már nem sokat. Ha tovább folytatja, akkor idegességében elmenekül a helyszínről. Ami nem csak önmagában lenne zavarba ejtő. Hanem azért is, mert az elkövetkezendő hetet még ettől együtt kellene tölteniük.

Dazai érezte, hogy nem mehet tovább. Pedig belül érzett valami motiválót. És bevallotta magának, hogy izgatta Atsushi ilyen reakciója a gondolatait. Ennyire elpirulva még nem látta a fiút. Vagy ha igen akkor sem ő hozta ennyire zavarba. Most azonban megálljt kellett parancsolnia magának.

Lassan elkezdett feltápászkodni a fiatal öléből, aki végre képes volt ránézni is mentorára. Végig követte a mozdulatait, ahogyan a fogságából kiszabadul. Majd miután felállt a kezét nyújtotta neki, hogy őt is felsegítse. Hiszen ha elmacskásodtak a lábai, akkor felállni nem annyira egyszerű. Atsushi bizonytalanul fogta meg a kötéses kezét. De Dazai csak felhúzta, hogy két lábon álljon a talajon. Nem tett vele újabb zavarba ejtő dolgokat. Visszafogta magát. Viszont arra nem számított, hogy a vonat döccen egy jókorát ezzel kibillentve mindkettejüket az egyensúlyából. A kabin ajtaja felé dőltek. Atsushi be is verte a fejét az üvegbe. De mikor ijedségtől összezárt szemeit megint kinyitotta akkor Dazai-al találta szembe magát. De jó közelről. A barna a fiatalabb feje mellett kétoldalt támasztotta magát a kabin ajtón, hogy ne nyomja össze a tigrist. De éppen elfelejtett pislogni és levegőt venni, hiszen akkor csupán 5-6 centi távolságból látta az aranyló szempárt. Ha Atsushi miután bevetre a fejét előre dől, akkor ajkaik akár el is érték volna egymást. És az mind a két fiúban tudatosult is. Osamu volt az, aki hamarabb összeszedte magát és ellökte magát az üvegről a kabin másik faláig hátrálva. De nem vette le a szemét a rémült utitársáról. Aki ismét olyan piros volt már, mint a bőröndje odafent a poggyásztartón.

- Atsushi kun? J-Jól vagy? Nem ütötted meg magad?

Kérdezett Dazai óvatosan, de nem lépett felé. Látta, hogy még sokkos állapotban van tanítványa. Most először ismét vett is levegőt és mikor realizálta, hogy Dazai már eltávolodott tőle akkor kinyitotta maga mögött az ajtót és sietve távozott a helységből.

- Elnézést!

Kiáltotta még mielőtt behúzta az ajtót. De utána a lehető leggyorsabban megkereste a mosdót. Bezárkózott és megmosta az arcát hideg vízzel. Nem is egyszer. Vagy ötször mire végre képes volt abbahagyni a remegést. Arcában még ott volt az összegyűlt vér. Azzal nem törődött. De azzal igen, hogy ha maga elé tartotta tenyereit, akkor úgy remegett, mint aki majd megfagy pedig igazából forróságot érzett. Meg kellett nyugodnia. Nem tudta mi törhetett rá. De sajnos volt egy sejtése. Egy kifejezés jutott az eszébe. Amit valahol hallott a városban. Fiatalok beszélgetésének egy töredékéből a GayPanic összefüggés csengett a fülében.

Ő maga még sosem használta ezt a kifejezést. És az sem fordult meg a fejében, hogy foglalkoznia kellene ezzel a témával. Elég nehéz gyerekkora volt és a nemi identitásának kiderítésénél fontosabb dolga is akadt mindig. Most azonban hogy ennyire zavarba ejtette az idősebb sajnos bele kellett gondolnia abba, hogy hagyta neki. Nem küldte el a francba, vagy kiabált vele, hogy fejezze be. Várt, hogy mikor lesz vége. De nem zavarta annyira, hogy tegyen is ellene. Pont ez aggasztotta. Hogy vajon mit engedne még meg a kötésesnek, ha ilyen irányba haladnak tovább.

Dazai-t sem hagyták nyugodni a történtek. Az után hogy elöntötte magában nem rontja meg a fiút most mégis gyorsabban kalapált a szíve és még előtte lebegett a kép mikor annyira közel volt Atsushi-hoz. Centikre. Egy mozdulatra volt attól, hogy korábbi magának tett ígéretét megszegje. Még éppen vissza tudta fogni a pillanat hevében szétgurult gondolatait. És nem tüntette el a távolságot ajkaik közül. Holott átfutott az agyán a lehetősége. Most a fejét fogva ült magában a kabinban. Várta vissza a fiatalabbat. De azt is tudta, hogy most egy darabig nem fognak tudni egymás szemébe nézni.

De nem is volt rá idejük. Annál sokkal nagyobb "problémájuk" lett hamarosan. Az után hogy Atsushi visszament a kötéseshez nem szóltak egymáshoz addig, amíg egy óra múlva le nem kellett szállniuk a vonatról. Azalatt az idő alatt Atsushinak végre kitisztultak a gondolatai. És képes volt arra koncentrálni, hogy ne bukjon fel a peronon. Átvette felette az uralmat az izgalom. Hiszen még sosem volt úgy a tengernél, hogy szórakozzon. Szinte már el is felejtette mennyire zavarba ejtette a másik. Így csak a gyermeki énjére hallgatott. Nagyon kíváncsi volt vajon milyen szállásuk lesz. Az elnök csak annyit mesélt róla hogy egy egyemeletes kis faház, ami közvetlenül a tengerparton áll. A teraszról lelépve egyből a homokba dughatta az ember a lábujjait. Nem egy felkapott turisztikai központban volt. Így nem kellett attól sem tartaniuk, hogy tömeg lesz a parton. Csak a helyiek meg a környező falvak lakosai jártak ide. Nem volt tele a hely külföldiekkel.

...

Dazai nagyon mosolygott, hogy így izgul a fiatal. Aranyosnak találta. Mert ő már nagyon régóta nem tudott semminek így örülni. A sötét gyermekkora és a maffiás időszaka megtanította arra, hogy nem szabad ennyire egyvalamire figyelnie. Mindig nyitott szemmel járt. És ritkán történt olyan, amin úgy tényleg igazán meg tudott lepődni. Mert nem számított rá. Bár remekül eljátszotta ennek az ellenkezőjét. Most azonban történt valami, ami nem csak, hogy megdöbbentette, de még arra is rávette, hogy egy káromkodás is kicsússzon a száján.

- Na, jó mégis mi a büdös lószar folyik itt?

- Ezt én akartam kérdezni Makrela!

Szinte egyszerre értek oda a megadott címre. Dazai Atsushival az oldalán és Chuuya Akutagawa kíséretével. A fiú még az autóban ült, hogy a napszemüvegét kivegye a kesztyűtartóból. De mikor meglátta az Irodás párost neki is hasonlóan felszökött a pulzusa, mint az ingerlékeny vörösnek.

A két fiatal maffiózót Mori küldte el nyaralni jutalomból, amiért elintéztek egy feltörekvő rivális szervezetet, akik a kikötőt akarták. Bár ők az utat egy sportautóval tették meg amit Chuuya megengedhetett magának. Ellentétben az irodás fiúkkal, akiknek sajnos nem tellett csak vonatjegyekre. De arra egyikük sem számított, hogy az ellenségnek éppen már nem nevezhető szervezet tagjai pont megjelennek annál a háznál, aminek a kulcsát a főnökeik személyesen nyomták a kezükbe.

- Mit keresel itt Chuuya?

- Én? Inkább Te hogy kerülsz ide?

- Nyaralni jöttünk az elnök kölcsönadta a házat!

Lengette a kulcsot maga előtt. A kalapos nem állt annyira, messzire tőle hogy lássa, igencsak hasonlít ahhoz, amit a zsebébe nyúlva előhúzott. Kikapta a másik kezéből és összehasonlította a két fémdarabot. Ugyanolyanok voltak. És ez csak még inkább idegesítette. Mori azt mondta a kis ház az övé. Bár nem a maffia tulajdona, de ő bármikor használhatja. De akkor mégis hogy kerül egy ugyan olyan az irodásokhoz is? Erre a kérdésre nem tudott választ találni.

- Teljesen egyformák... - motyogta az orra alatt, ahogy hasonlította őket egymáshoz. Minden kis bemetszés a kulcsok fogain egyezett egymással.

- Hé chibiszke add vissza! - próbálta meg Osamu visszavenni az ellopott tárgyat.

- Ugyanolyanok... - emelte rá megint a tekintetét a barnára.

- Mivan? Az nem lehet!

- Akkor nézd meg magad.

Nyomta a másik tenyerébe őket. Dazai nézte egy darabig és egy nagy sóhajtással megállapította, hogy az egyetlen különbség a két tárgy között az, hogy milyen kulcstartóra akasztották rá őket. Az Irodásokén egy három színű cica figurája függött. Míg a maffiáson egy kis Elise chanhoz igen hasonló lányka. Dazai-nak nagyon nem tetszett a helyzet. Így inkább kapaszkodott az utolsó reményben. Kikerülve az alacsonyabbat fellépett a lépcsőkön az előtornácra és mindkettővel megpróbálta kinyitni majd visszazárni a házikó ajtaját. És sajnos az utolsó lehetőség a tévedésre is elszállt. Mert mindkettő nyitotta is és zárta is.

- Ez mire volt jó kötszerpazarló?

- Reméltem, hogy a tiétek nem nyitja majd és akkor elkotródtok innen.

- Majd álmodban! Nem megyünk sehova! Előbb értünk ide.

- Tulajdonképpen magához a házhoz teljes számban mi értünk hamarabb Atsushi kunnal, mert Akutagawa még a kocsiban ült. Mi nyertünk húzzatok haza!

- A francokat! Ti mentek haza!

A két idősebb egymásnak esett, de szigorúan csak szóban. Kellett nekik az, hogy összevesszenek. Mert már régen is így tudták legjobban kitalálni, hogy mit tegyenek. Előbb összevesznek, mint két veszett kutya. Utána, amikor már tudnak tisztábban gondolkodni akkor felnőttekhez méltóan intézik majd a dolgokat. De előtte kell nekik az, hogy két óvodást megszégyenítő hisztit és összeveszést rendezzenek egymással, ami a felesleges energiájukat és frusztrációjukat levezeti.

Atsushi látta, hogy ez el fog tartani még egy darabig így a házikó melletti padra ült a lábait felhúzta és átölelte maga előtt.

Akutagawa még ott állt a ház és az autó között. De mivel már túl hangosnak tartotta a két veszekedőt inkább ő is a pad felé sétált. Vissza is ülhetett volna az autóban. De ebben két dolog akadályozta meg. Az egyik hogy az imént Dazai san úgy állította a be a verseny eredményét mintha az ő hibája lenne, hogy Chuuya san veszített. Ezt kicsit kijavítván őneki is oda kellett érnie az épülethez, hogy tényleg megérkezzenek a célba.

A másik hogy egész nap abban ült csak ebédelni szálltak ki, de már annak is jó pár órája. Kényelmes volt a sportautó ennyit el is vár az ember egy ilyen luxus járgánytól. De idővel akkor is elgémberedtek benne Akutagawa autózáshoz nem szokott tagjai. Most valami keményebbre akart leülni. Erre alkalmas lett volna a pad. Ha Jinko nem ül le hamarabb. Úgy nézett a fiúra és az ülő alkalmatosságra is mintha most már fertőző lenne. Viszont az feltűnt neki hogy furcsa pózba kuporodott össze a tigris.

Atsushi mindig így ült, ha valami aggasztotta. És most nagyon is megkívánta a helyzet. Elvégre pillanatok alatt összetörték a lelkesedését, amikor megjelentek a maffiózók. Chuuya sannal még nem lett volna semmi baja. De hogy Akutagawa-val töltse egy fedél alatt az időt... Ahhoz nem főt a foga. Igazából nem volt baja a feketével. Csak attól félt, hogy annak lesz valami baja vele. Nem ápoltak túl jó viszonyt és Atsushi tudta is hogy mi az alap ellenségességének az oka. Dazai san... és az hogy a kis tigrist hamarabb elfogadta, mint a mogorva sárkányt. Most mégis mikor érezte, hogy milyen sokáig van szemmel tartva a szürke íriszek által akkor megemberelte magát és szembenézett vele.

- H-hello... Akutagawa... r-régen találkoztunk....

A kedves köszönés kibillentette a másikat abból a hitéből, hogy az lesz a legjobb megoldás ha Jinko-t elteszi láb alól és a két idősebbel nyaral a héten. Nem is gondolta, hogy így fog neki köszönni. Ez pedig felkeltette a kíváncsiságát.

- Jinko...

Ennyit tudott kipréselni magából. De a morgást a hangjából visszafogta. Ezzel a fiatalt is megnyugtatta kicsit, hogy nem szándékozik Rashomon-t ráuszítani... Egyelőre...

- L-le is ülhetsz ahelyett, hogy csak ott állsz és nézel... Van itt elég hely kettőnknek.

A vékony fiú sóhajtott egyet majd mégis odaült a padra vetélytársa mellé, de mindketten kihúzódtak a két szélére. Onnan nézték az idősebbeket, akik óvodásokat megszégyenítő módon civakodtak valamin, ami látszólag már semmiképpen sem kapcsolódott ahhoz, hogy miért is vannak mind a négyen itt. Hanem valami régi témát hozhattak fel újra és veszekedték át ismét. Mintha évekkel korábban ez félbe szakadt volna. De arra a két fiatalabb nem jött rá, hogy az a régi esemény hogyan kapcsolódik a mostani problémájukhoz.

Akutagawa megint ránézett a fehérhajúra. Néhányszor végigmérte. Mert most nem a szokásos öltözetében volt, amit egyenruhaként viselt, hanem egy kényelmesebb viseletben. Fehér-kék csíkos póló volt rajta és világos szinte zsemleszínű nadrág. Nem fűzött hozzá semmit, de annyit megjegyzett magában hogy meglepte a változás. Mert azt hitte, hogy Jinko-nak nincsen más ruhára pénze amilyen csóró a fiú.

Egy kis hümmögés volt az egyedüli, amivel jelt adott arról, hogy volt a tigrisről valamilyen véleménye. És ezt Atsushi is érzékelte, hogy megint megfigyelés tárgya lett. Óvatosan pillantott oldalra a fekete irányába. Aki most is azt a jellegzetes kabátot viselte. Először azt hitte csak azért hümmög, mert melege van. De aztán leesett neki hogy tényleg őt nézte korábban a maffiózó.

- M-mi az?

Kérdezett óvatosan. Nem akarta felbőszíteni a riválisát. De zavarta a csend. Így inkább akart volna beszélgetést kezdeményezni. Ha mással nem is, akkor vele. Akutagawa viszont nem számított rá hogy megszólítja. Elült volna csendben ott mellette. De ha más mindenképpen ki kellett nyitnia a száját inkább kérdezett egy másik gondolatával kapcsolatban.

- Miért ülsz ilyen furán?

A kérdés Atsushi-t meglepte annyira, hogy letegye a lábait a talajra. Bár így védtelenebbnek érezte magát a másik pillantásaival szemben, de azért válaszolt neki.

- Az árvaházban mindig így aludtam... így akartak a legkevésbé megverni. Megmaradt ez a szokásom... És a bizonytalanabb helyzetekben még előjön...

Akutagawa-t meglepte, hogy ilyen infót tudott meg a fiú múltjáról. És ekképpen fogalmazta is meg a válaszát. Kíváncsi lett, kissé mert korábban nem beszéltek még ilyenről, ha kettesben voltak. Mondjuk nagyon másról sem.

- Ezek szerint neked sem volt könnyű gyerekkorod... - motyogta halkan, de mivel Atsushi elég közel volt nem kerülte el a figyelmét.

- Neked sem? - pislogott érdeklődve, míg egy kicsit jobban felé fordult és közelebb csúszott a másikhoz.

Akutagawa érzékelte, hogy a tigris csökkentette a távolságot. Emiatt kicsit jobban mordult rá következő légvételével. Hogy jelezze, neki ne jöjjön közelebb.

- Mind a négyen árvák vagyunk.

Mondott el egy olyan infót, amit Atsushi nem tudott Dazai sanról. És ez meg is lepte annyira, hogy ebben a témában folytassa a beszélgetést. Nem törődve a sárkány morgásával nem távolodott, sőt közelebb hajolt hozzá hogy jobban hallja, mert mellettük a két idősebb nagyobb zajt csapott.

- Nem tudtam, hogy Dazai san is az... de... gondolom, a maffiózók körében többen vannak, így mint más munkahelyeken.

- Valóban... És sok esetben maga a maffia az, aki árvává teszi azokat, akik később maguk is itt fognak dolgozni...

Elhalt a beszéd. Pedig Atsushi-t még érdekelte volna ez a téma. Meg úgy általában, hogy milyen egy ilyen szervezetben dolgozni. vagy csak a szervezet tagja lenni. Azt látta, hogy Akutagawa-t más nem nagyon érdekli benne csak az, hogy elvégezze a parancsokat, és hogy ölhessen. De arról is hallott már Dazai-tól hogy van olyan ember... Legalábbis volt, aki annak ellenére, hogy maffiózó volt sosem ölt embert. Szeretett volna többet tudni erről. És arról hogy miért jut oda valaki, hogy az alvilágban dolgozzon.

Akart volna még kérdezni tőle, de érezte, hogy nem akar vele csevegni. Ezért nagyot sóhajtott és elengedte a témát. Majd a mentorára és annak egykori társára nézett. Nem mondta volna meg róluk, hogy már 20 év felett vannak. Amikor egymással civakodtak nem voltak jobbak a gyerekeknél.

- Ők régen is ilyenek voltak? - kérdezett úgy mintha nem is igazán akarta volna tudni a választ. De ennek ellenére kapott választ a sárkánytól.

- Igen. Sőt. Akkor nem csak szóban veszekedtek.

- Különös...

- Micsoda?

- Elképzelni egy másik Dazai sant. Egy fiatalabbat. Akit kettőnk közül csak te ismersz.

Akutagawa nem talált hirtelen szavakat. A tigris elismerte, hogy ő jobban ismeri a mentorukat. Mert régebb óta van mellette. Ez belül nagyon jól esett a fiúnak. És már nem is válaszolt olyan mogorván. Kellemes volt azt érezni, hogy végre valamiben Jinko szerint is ő a jobb.

Pedig nem ez volt az első alkalom. Atsushi nem tartotta magát tökéletesnek. És elismerte kényszer társát több alkalommal is. Ilyenkor a fekete nem tudott mit kezdeni azzal az érzéssel, amit kapott. Kellemes melegség töltötte el. És szinte emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ki nem állhatja a fehért mellette.

- Sokat változott. De néha még látni olyannak amilyen maffiózóként volt. Ez a vidámabb személy inkább csak egy maszk... Bár ki tudja, lehet valamennyire beépült a valós személyiségébe is. Nem tudok már kiigazodni rajta. És azt megmondani, hogy mik a tervei és mi lesz a végkimenetele, azt szerintem senki más nem tudja rajta kívül.

Atsushi csodálattal hallgatta a szavait. Nem, csak azért mert így beszélt a kötésesről, hanem mert első alkalommal hallotta úgy a másik hangját, hogy egyáltalán nem morgott. Egyenesen kellemesnek találta ezt. És örült volna, ha mostantól nem kiabálna vele úgy többé, mint korábban. Hiába tudta, hogy ennek az esélye rettenetesen kicsi. De mégis mosolyogva nézett maga elé, ami a másiknak is feltűnt. Látta, hogy a fiatal elmosolyodott és mintha egy kicsit bele is pirult volna saját gondolataiba. Amit tényleg nem értett, mert Dazai-ról beszélt. Nem tudta hova tenni a reakcióját. Szóvá tenni viszont már nem volt ideje, mert a két idősebb végre befejezték a civakodást. És végeredményt hirdettek.

- Akkor a következő lesz. Én felhívom az elnököt. Chuuya meg Mori sant és megkérdezzük, hogy nem lehet e mégis tévedés ez.