elmúlt egy hét alapján bátran ki mertem jelenteni, hogy Brúnó egy örökmozgó hiperaktív férfi volt. Ez a mindig laza, mindig tökéletes srác, akinek a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról. Egész éjjel fent voltam és a randinkon gondolkodtam miközben visszanéztem a Dzsungelhajszát, amiben Brúnó elég szépen szerepelt. A túlélőshow alapján próbáltam még jobban megismerni ezt a csupaszív vidám srácot és egyáltalán nem okozott csalódást. A legjobban az tetszett, hogy nem játszotta meg magát. Abban a műsorban ugyanolyan volt, mint itt most és miközben az utolsó részeket néztem a nap már elkezdett felkelni elcsíptem egy megjegyzést, amiből azonnal rájöttem, hogy hova is fog vezetni először az utunk. Energiával telve öltöztem fel, fekete sortot vettem fel mára és egy fekete toppot, rá egy kockás inget, hajamat pedig szabadon hagytam. A hátitáskámba beledobáltam minden fontos dolgot, majd lesiettem a csigalépcsőn és lementem a konditerembe.
Brúnó éppen bemelegített, ám amikor észrevette, hogy teljes harci díszben álltam az ajtóban azonnal felegyenesedett.
– Hozzá se kezdjek?
– De nyugodtan. Van időnk – vágtam rá azonnal és leültem az egyik gumilabdára. – Csak nem sokat aludtam és már nem bírtam tovább a szobában lenni.
– Ennyire izgatott vagy a randink miatt? – kérdezte fekvőtámaszozás közben.
– Dzsungelhajszát néztem egész este – vallottam be.
– Miért?
– Csak meg akartam tudni milyen, ha kijön belőled az állat.
– Nincs bennem állat. Hirtelen haragú vagyok ez tény, de 2-3 perc kikáromkodom magam, aztán ugyanúgy tudok koncentrálni – magyarázta. – Csak azokban a percekben jobb, ha mindenki elkerül engem.
– Te egy nagyszerű srác vagy Brúnó – fürkésztem az arcát elgondolkodva. – Az emberek kedvence voltál abban a műsorban és biztos vagyok benne, hogy ezúttal is te vagy a kedvenc.
– Nem számít, kinek vagyok a kedvence, ha neked nem – billentette oldalra a fejét.
– Majd szólok, ha veszélyben van a pozíciód – mosolyogtam rá.
– Ezer köszönet – biccentett majd talpra szökkent és engem is felrántott a labdáról. – Most már nem tudok edzeni. Induljunk!
– Kényelmesen öltözz – vigyorogtam rá.
Zalántól sikerült kikönyörögni egy kocsit így sofőr nélkül, Brúnóval a volán mögött vágtunk neki az utunknak. Szerettem volna én vezetni, de Brúnó kijelentette ő nem fog az anyósülésen ülni és hagyni, hogy én vezessek.
– Így nem lesz igazi a meglepetés – pillantottam rá morcosan.
– Én beértem volna sofőrrel is – vágta rá.
– De így szabadabbak vagyunk – kontráztam.
Brúnó mosolyogva pillantott rám, majd megfogta a kezemet és egy puszit lehelt a kézfejemre, majd a váltóra tette a kezünket. Mosolyogva pillantottam le a kezünkre és belém hasított a vágy, hogy bárcsak minden nap ezt csinálhatnánk. Annyira jó érzés volt Brúnó mellett utazni, fogni a kezét, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Az autóban lévő kamera felé pillantottam, majd kockáztatva azt, hogy Zalán leszedi a fejemet előre dőltem és kikapcsoltam.
– Hát ezt? – érdeklődött.
– Vannak pillanatok, amit magamnak akarok. Ha nem muszáj, ne forogjon a kamera.
– Egyetértek – suttogta.

Ahogy egyre közelebb értünk az úticélunkhoz úgy lettem egyre izgatottabb. Brúnó a kiesése után említette meg, hogy ő nem a pénz miatt akart nyerni, hanem azért, hogy kipróbálhassa a szélcsatornás lebegést. Mikor a riporter rákérdezett, hogy miért nem megy el, hiszen van pénze, Brúnó azt válaszolta, hogy azt a pénzt inkább egy kutyamenhelynek adományozza, mert a kutyák rászorulnak, nem úgy, mint ő erre a pár perces mámorra. Nos, én megadtam neki a mámor lehetőségét és bíztam benne, hogy örömet fogok tudni szerezni vele.
– Szerintem keressünk parkolót lassan – szólaltam meg miután realizáltam, hogy merre is jártunk.
– Okés – biccentett. – De muszáj megkérdeznem. Mit akarsz te Csepelen csinálni?
– Megnézni a Szent Imre teret – vágtam rá.
Brúnó kétkedve nézett rám, majd újra a forgalomnak szentelte a figyelmét és az orra alatt morgott, amiért nem volt egy szabad hely sem. Végül feladta és beállt a fizetős parkolóba a Szent Imre tér közelében. A stáb is ezt a lehetőséget választotta, és amíg ők elkezdték összeszerelni a felszerelést, mi Brúnóval elindultunk a park bejárata felé. A szemem sarkából folyamatosan az arcát fürkésztem és elégedettséggel töltött el a zavart arckifejezése.
– Annyira szép ez a templom – sóhajtottam fel és megfogtam Brúnó kezét.
– Gyönyörű – biccentett a homlokát ráncolva. – Figyelj, ha te ez a templomba járós típus vagy, aki mindegyikbe bemegy, amit csak lát, akkor most tisztázzuk, barátnőd szeretnék nem nagymamát. Ha nagyit akarnék, másik műsorba jelentkezek – magyarázta, mire felnevettem és elé lépve a kezét fogva hátráltam.
– Sajnálom. A csomag része – biggyesztettem le a szám, mire megtorpant.
– Beatrix – hunyta be egy pillanatra a szemét. – Ugye csak szórakozol velem? Egy templom miatt vezettem le idáig?
– Ez a templom egyedi. Rózsaszínes árnyalata van és barokk. A barokk templomok nagyon szépek – pillantottam a templom felé, majd amikor fájdalmas fintorba torzult az arca odaléptem hozzá és átkaroltam a nyakát. – És, ha éppen az esküvőnk helyszínét nézzük meg?
– Akkor máris boldogabban állok a feladattal szemben – vágta rá és átölelte a derekamat. – A kedvedért végig járnám az összes templomot, ha ez azt jelentené, hogy Nagy Németh Beatrix lenne az új neved – nézett mélyen a szemembe.
– És nem viccelsz – suttogtam az arcát fürkészve. – Komolyan elvennél feleségül? Egy hét ismeretség után?
– Én nem félek a házasságtól, ha úgy érzem, jó lenne, akkor cselekszek, és veled jó lenne!
Megszeppenten néztem Brúnóra, aki lágyan megcirógatta az arcomat majd a homlokomnak döntötte a homlokát és pár pillanattal később elröhögte magát.
– Ne haragudj, de látnod kellett volna milyen arcot vágtál – nézett a szemembe vigyorogva.
– Te szemét – löktem el magamtól vörös arccal. – Csak, hogy tudd, sose mondanék neked igent – mutattam rá és elsiettem a közelből.
– Soha ne mond, hogy soha! – kiáltott utánam, majd könnyedén felvette velem a lépést. – Hé, nézzük meg azt a templomot – fogta meg a kezem és egymásba fűzte az ujjainkat.
– Most már nem – húztam el a kezem, de szorosan tartotta a kezemet és visszarántott magához.
– Olyan aranyos, amikor duzzogsz – simogatta meg az arcomat és közben édesen megvillantotta a gödröcskés mosolyát.
Az orrom alatt folyamatosan morogva hagytam, hogy magához húzzon és megcsókoljon. Brúnó keze az arcomra csúszott, hüvelykujjával az arcomat cirógatta majd elhúzódott és megpuszilta a homlokomat.
– Oké. Bocsánatkérés elfogadva – sóhajtottam fel majd a táskámból kivettem egy kendőt. – Ezt hagy tegyem fel – kértem.
Brúnó homloka ráncba szaladt, de hagyta, hogy be kössem a szemét. Mosolyogva a kamerába kacsintottam, majd megfogtam Brúnó kezét és magam után húztam. Szegénnyel jól kicsesztem ugyanis a SkyWard nem volt valami közel a Szent Imre térhez. Az a 18 perc séta nekem semmiség volt, de Brúnónak, aki nem látott semmit biztos egy örökkévalóság volt.
– Pontosan melyik műsorba is vagyunk? Nem nekem kéne meglepnem téged?
– Azt tartogasd jövőhétre – válaszoltam.
– Miért mi lesz akkor?
– Ha jól teljesíthetsz, leszervezhetsz egy randit – árultam el. – De még én se tudom, hogy mi lesz a feladat.
– Hm… Ott vagyunk már? Nagyon rossz sötétbe lenni – sóhajtott fel türelmetlenül.
– Mindjárt ott vagyunk – nyugtattam meg, ahogy befordultunk a sarkon és megláttam az épületet.
A SkyWard előtt megállva Brúnót magam felé fordítottam háttal ez épületnek, majd levettem róla a kendőt és izgatottan rámosolyogtam. Brúnó a fénytől egy ideig hunyorgott majd körbe hordozta a tekintetét, de az arcán nem láttam a felismerés jelét.
– Fordulj meg – noszogattam, mire megfordult.
Mellé állva izgatottan figyeltem a reakcióját és meglepetten sikkantottam, amikor a karjába kapott és körbeforgott velem. Mikor letett a földre akkor sem engedett el, szorosan magához ölelt, fejét a hajamba fúrta és egyre csak szorított magához. Nevetve öleltem magamhoz, majd finoman eltoltam magamtól és az arcára néztem.
– Köszöntelek életed első szélcsatornás lebegésén – jelentettem be ünnepélyesen.
– Basszus Betti én nem tudom, mit mondjak – túrt bele a hajába zavartan. – Honnan tudtad?
– Figyelek a részletekre – vontam meg a vállam sejtelmes mosollyal az arcomon. – Na, gyere, menjünk – fogtam meg a kezét és a lépcső felé húztam.
Az épületbe belépve azonnal köszöntöttek minket, majd Brúnó részesült az elméleti oktatásban, ahol elmagyarázták mire kell figyelnie és mit jelentenek a kézmozdulatok, amiket az ejtőernyősök is használni szoktak. Erre azért volt szükség, mert a szélcsatorna elnyomta a hangokat és csak kézmozdulatokkal tudott a bent lévő kommunikálni. Valamint megmutatták hogyan lebegjen és irányítsa a testét zuhanás közben. Brúnó gyorsan elsajátított minden mozdulatot, majd felvette a biztonsági felszereléseket és csillogó szemekkel rám nézett.
– Köszönöm!
Mosolyogva bólintottam és a falnak támaszkodva figyeltem, ahogy Brúnó a szélcsatornához lépett majd belépett és azonnal magával ragadta az áramlat. Egy pillanatra elfogott a rémület, de látva Brúnó felszabadult mosolyát, egyből megnyugodtam és a telefonommal készítettem egy rövid videót, amit aztán elküldtem Olivérnek.
Egyre jobban kedvelem ezt a srácot! Csak nézz rá. Az az önfeledt mosoly, olyan jó érzés boldoggá tenni őt.
Olivér válasza szinte azonnal érkezett.
Szerelmes vagy?!
Az üzenet egyszerre volt kérdés és kijelentés, de egyelőre nem tudtam rá választ adni. Nem akartam idő előtt nevén nevezni a dolgot ugyanakkor észben tartottam Krisztián tanácsát. Ha úgy érzem szerelmes lettem, ne habozzak elmondani az illetőnek. Biztos voltam benne, hogy a megfelelő pillanatban ki fogom mondani azt a bűvös szót, ami eldönti a verseny végkimenetelét. Mert, ha én kimondom azt, hogy szeretlek, függetlenül attól, hogy mikor nem fogom tovább játszani azt, hogy keresem a szerelmet, ha egyszer megtaláltam. Miután letelt a 3 perc Brúnó kipirult arccal, boldogan sietett oda hozzám és a szemüveget lekapva magához húzott és megcsókolt.
– Na, milyen volt?
– Fenomenális. Muszáj neked is kipróbálnod, egyszerűen fantasztikus érzés. Olyan, mintha szabad lennék, és nem létezne a gravitáció. Köszönöm Betti! Olyan régóta ki akartam már próbálni.
– Örülök, hogy valóra válthattam az álmodat – mosolyogtam rá. – Készen állsz a következő kalandra?
– Veled bármire – vágta rá, mire a szívem őrült táncba kezdett a szenvedélytől, ami a szemeiben táncolt.

A hangulat pedig csak fokozódott ugyanis utunk következő állomása a közelben lévő gokart pálya volt. A szélcsatornával ellentétben a gokartot már volt alkalmam kipróbálni, sőt már-már profinak számítottam, de erről bölcsen hallgattam, amikor Brúnó kihívott egy versenyre. Felvettem a kesztyűt és kezdetét vette a harc. Eleinte hagytam, hogy elhiggye ő jobb, de aztán belehúztam és simán leköröztem. Egész idő alatt nevettem, főleg akkor, amikor Brúnó látványosan kiakadt, amiért egy lány könnyedén legyőzte.
– Folt esett az egódon? – csipkelődtem levéve a bukósisakot.
– Rossz emberrel kezdtél ki – mutatott rám összehúzott szemekkel.
– Nem szeretsz veszíteni? – kérdeztem kimászva a járműből és a hónom alá csaptam a sisakot.
– Ha veszítesz, nem győztél. Mindig a győzelem a cél, ha azt tartom szem előtt, akkor sikerül elérnem.
– De a vesztesek becsülik, meg a legjobban a sikert nem gondolod?
– Nem kell ahhoz vesztesnek lenned, hogy megbecsülj valamit. Épp annyira küzdesz, ugyanannyit teszel bele, mint mindenki más.
Elgondolkodva néztem Brúnóra és egy pillanatra felmerült bennem, hogy túlságosan a győzelemre fókuszált. Csak reménykedni mertem benne, hogy engem nem egy kupának tekintett, amit büszkén feltesz majd a polcra.
– Ne haragudj. Elragadtattam magam – mosolygott rám miután leadtuk a sisakokat és a kijárat felé indultunk. – Csak tudod, ha egyszer győztél onnantól kezdve muszáj egyre többet bizonyítanod, mert, ha elvéted, akkor elfordulnak tőled és ujjal mutogatnak rád.
– Tudom milyen érzés – suttogtam és egymásba fűztem az ujjainkat. – Reflektorfényben éljük az életünket és az felelősséggel jár.
– De néha jó lenne eltűnni egy időre.
– Ha ennek vége elmegyünk valahová, ahová nem jut el a külvilágból semmi.
– Akkor is, ha nem engem választasz?
– Igen, akkor is – jelentettem ki mire elnevette magát és átkarolta a vállamat.
– És most merre? – kérdezte, amikor visszaértünk a kocsihoz.
Sejtelmes mosolyt villantottam rá majd beültem az anyósülésre és megvártam, míg beült mellém. Miután becsatoltuk magunkat és beindította a motort kérdőn rám pillantott várva az úticélt.
– Mond csak. Ki a kedvenc festőd?
– Leonardo DiCaprio – vágta rá mire kikerekedett a szemem.
– Akarod mondani Leonardo DaVinci? – javítottam ki visszatartott nevetéssel.
– Azt mondtam – pislogott ártatlanul, mire kirobbant belőlem a nevetés.
– Lődd be a Keleti pályaudvart, onnantól meg majd mondom – paskoltam meg a térdét. – Vagy nem az Aréna Plázát – javítottam ki magam.
– Indulás – vigyorodott el és bekapcsolta a rádiót háttérzajnak.

Bevallom az utolsó előtti programmal saját magamnak is kedveztem ugyanis minden álmom volt kipróbálni a Keleti pályaudvar közelében található Fröcskölő nevezetű helyet, ahol szabadon festhetted ki a falat és alkothattál miközben nem kellett azzal törődned, hogy összekened magad. A stáb már kevésbé lelkesedett az ötletért, hogy a drága gépeket festékekkel teli helyre kellett bevinni, de nem szólhattak bele az események alakulásába. Brúnóval mindketten beöltöztünk majd beléptünk a szobába, aminek falai egyelőre tökéletesen fehérek voltak, a festékek pedig katonás sorban egymás mellé voltak pakolva.
– Életemben nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok csinálni – állapította meg a festékeket szemlélve.
– Mert csak én vagyok olyan, hogy belerángatlak egy ilyenbe – vágtam rá és elvettem egy ecsetet majd benyomtam a magnót, amiből felcsendült Elvis Presley jól ismert dala a Jalihouse Rock. – Nos? – nyújtottam felé egy másik ecsetet.
– Á megoldom én nélküle, végül is az a lényeg, hogy ne maradjunk tiszták – vigyorodott el majd belemártotta a kezét a fekete festékbe és szétmázolta a falon. – Komolyan mondtam, hogy nem maradunk tiszták – emelte fel a vödröt majd gyorsan körbe pördült a tengelye körül én pedig visítva menekültem a festék elől, de így is jutott jócskán a fehér ruhámra.
Onnantól kezdve nem volt megállás, támadást intéztem Brúnó ellen, kergettük egymást, hatalmasokat estünk a leterített nejlonon, a kezünkkel rajzoltunk mintákat a falra és közben rengeteget nevettünk. Abban az egy órában újra kisgyereknek éreztem magam és a lényem gyerek énje hálás volt, amiért feltörhetett, ha csak egy röpke időre is.
Az utolsó percekben a maradék piros festéket felhasználva rajzoltam egy szívecskét majd beleírtam a monogrammunkat.
– Köszönöm B! – ölelt át hátulról Brúnó. – Ezt sose fogom elfelejteni – fúrta a fejét a nyakamba.
Felemeltem a kezem és beletúrtam a hajába majd gyorsan elrántottam, amikor rájöttem, hogy mit tettem. Félve pillantottam fel Brúnóra és a hajára, ami eddig a pillanatig szárazon megúszta a kapucni miatt, de most, hogy levette szépen összekentem a festékes kezemmel.
– Hoppá – haraptam az ajkamba megszeppenten.
– Majd megmosom – legyintett és maga felé fordított. – Alex csinálnál rólunk egy képet?
– De nem teheted ki sehova! – figyelmeztette miközben elvette tőle a telefonját.
– Saját magamnak lesz, emlékbe – válaszolta. – Ugorj a hátamra – fordult el tőlem.
Kétszer sem kellett mondani, felugrottam a hátára, lábammal átfontam a derekát és nevetve néztem a telefon lencséjébe. Miután elkészült a fénykép, továbbra is Brúnó hátán csüngve a válla fölött kukucskálva megnéztem a képet. A fotón mindketten nevettünk, nyakikg festékesen, a háttérben felborult vödrökkel és az utoljára készített műalkotásommal. A kedvenc képem lett.