Peti mellett kezdtem megtanulni azt, hogy az élet nem egy film. Itt nincsenek úgy igazán filmbe illő jelenetek, vagy olyan történések, amik megmagyarázhatatlanok. A zene mellett nekem a film volt a második menekülési útvonalam. Könnyebb volt úgy végigcsinálni egy napot, hogy közben arra gondoltam ez csak a forgatókönyv, a végén pedig úgyis happy end lesz. Konkrétan üldöztem a tökéletes filmbe illő pillanatokat és közben elfelejtettem értékelni azt, ami körülöttem volt. Ez most megváltozott, most nem kerestem a pillanatokat, hanem csak éltem. Hiába forgott a kamera, én éltem.
Miután visszamentünk a szállásra mindketten lezuhanyoztunk és átöltöztünk a vacsorához. Egy részem bánta, amiért nem vettük a nyakunkba Baltimort, de a szervezetem örült a pihenésnek. Maga a repülőút kimerítő volt és az időeltolódás is megcincálta a szervezetem. Noha itt még csak este kilenc volt, otthon már hajnali 3 óra, a testem pedig ordított az alvásért.
Vacsora után nem is volt másra időnk, csak bedőltünk az ágyba klasszikus kis kifli nagy kifli pozíciót vettünk fel és már aludtunk is.

– Kapcsold ki – nyöszörögtem, amikor közvetlen a fülem mellett elkezdett csörögni az ébresztőóra.
– Basszus – suttogta Peti és gyorsan kikapcsolta.
Valamit morogtam az orrom alatt miközben az oldalamra gördültem és résnyire kinyitottam a szemem. Peti szállodai köntösben ült az ágy szélén ölében egy tálcával, ami dúsan meg volt pakolva mindenféle finomsággal. A nyál összefutott a számban, ahogy felültem és álmosan Petire mosolyogtam.
– Elfelejtettem az ébresztőt, én akartalak kelteni – mosolygott és átnyújtott egy csésze kávét.
Bár nem voltam egy nagy kávé rajongó pláne reggel, de elvettem és belekortyoltam a hátamat pedig az ágytámlának vetettem. Csendben kortyolgattuk a kávénkat és hallgattuk a nyüzsgő New York hangját. Nem volt egy csendes másodperc sem, az élet egész éjjel zajlott és most már én is megtapasztalhattam azt, hogy ez a város sosem alszik. Mindig mozgásban volt, mindig volt ember, aki az utcákat rótta, a sziréna zaja szinte már megszokottá vált.
– A villa után furcsa ez a zaj – szólaltam meg és a nyitott ablak felé pillantottam.
– Engem az otthonomra emlékeztet.
– Nem Pesti vagy ugye?
– Kecskeméten élek – válaszolta és kíváncsian oldalra döntötte a fejét. – Valahogy az emberek a színészeket, mindig Budapesthez kötik, pedig Pesten kívül is van élet.
– Hát persze – helyeseltem. – Ne haragudj, de én nagyon Budapest centrikus vagyok. El se tudnám képzelni az életemet a metrók és a rengeteg pláza nélkül. Hogy sodródtál Kecskemétre? – kérdeztem kíváncsian miközben elvettem egy szendvicset a tálcáról.
– Beleszerettem a színházba. Magába az épületbe, jó ideig szabadúszó voltam, de felajánlották, hogy szerződjek le hozzájuk. Megtettem. Kecskeméten otthon érzem magam és semmi pénzért nem jönnék vissza Pestre – csóválta meg a fejét. – Bár talán nem lesz más választásom – vigyorgott rám és megpaskolta a lábamat.
– Sose kérném tőled, hogy add fel a munkád és költözz fel Pestre – néztem rá komoran.
– Persze tudom – sóhajtott fel. – Figyelj agyaljunk ezen akkor, ha már véget ért a hét. Rengeteg felfedezni való vár még ránk.
Miközben megreggeliztünk próbáltunk kialakítani egy menetrendet, hogy mi az, amit mindenképpen látni akartunk és mi volt az, ami kevésbé érdekelt minket. A lista élét a Természetrajzi Múzeum vezette ugyanis Petivel találtunk még egy közös szenvedélyt. Mindketten imádtuk az Éjszaka a múzeumban című filmet és feltett szándékunk volt, hogy felébresszük a műkincseket. Ennek esélye igazából egyenlő volt a nullával, de legalább jól szórakoztunk a gondolaton.
– Mit vegyek fel? – kérdeztem a gyűrött ruháimat szemügyre véve.
– Ez a farmer szett nagyon ütne – bökött Peti az overálra. – Bár fedetlen vállal lehet, nem engednek be a múzeumba.
– Az nem csak a templomoknál van?
– Jobb biztosra menni – kacsintott rám.
Izgatottan Petire mosolyogtam, majd végül egy farmert és egy magasnyakú pólót választottam ki és gyorsan felöltöztem. A sminkemre is különösen figyeltem, mert hát New Yorknak járt a tisztelet. Hajamat felkontyoltam, minden fontosat belepakoltam a hátitáskámba és már készen is voltam.
– Tényleg nem gond, hogy kihagytuk Baltimort? Annyira gyötört a bűntudat – pislogtam Petire miközben Manhattan utcáin száguldoztunk.
Oké a száguldozás egy kicsit túlzás volt. Inkább araszoltunk. Peti mosolyogva megrázta a fejét és a kezemet megfogva egy csókot lehelt a kézfejemre.
– Nekem mindegy hol vagyunk, csak veled legyek. Amúgy is az általam szervezett randi sem sikerült a legjobban, szóval nem kell rosszul érezned magad.
Kétkedve néztem rá, majd felsóhajtottam és a vállára hajtottam a fejem.

A Természetrajzi múzeum után, ami csöppet csalódás volt számomra elindultunk az Empire State Buildinghez, hogy a magasból vethessünk egy pillantást az alattunk elterülő városra.
– Tudod mire jöttem rá? – kérdezte hirtelen Peti.
– Hogy túlságosan fiatalok vagyunk a múzeum látogatásokhoz? – tippeltem, mire elnevette magát.
– Pontosan. Mármint oké, szép meg minden, de ha most ki lőjjük ezeket, mit fogunk csinálni öreg korunkban?
– Talán mindketten az ismerős dolgokat kerestük. Én legalábbis biztosan – sóhajtottam fel majd egymásra néztünk és egyszerre kirobbant belőlünk a nevetés.
– Nekünk semmi sem jó mi? – karolta át a vállamat.
– Semmi, szerintem, ha a nézők megnézik ezt a részt, ők is egyetértenek azzal, hogy az egész utazás alatt nem csináltunk mást csak panaszkodtunk és csapongtunk.
– Ez nem igaz. A Central Parkban milyen jól elvoltunk már – ellenkezett. – Különben is, csak most jön a nagy dobás – titokzatoskodott mire összevontam a szemöldökömet.
– Igen? Csak nem megkéred a kezem a világ tetején? – csipkelődtem.
– Nem rossz ötlet, de sajnos nem – csettintett bosszúsan. – Pedig nekem is eszembe juthatott volna.
Mosolyogva néztem rá, majd felpillantottam az előttünk magasodó épületre. Az Empire State Bulding 102 emeletes volt, az Ötödik sugárút sarkán helyezkedett el és a Central Park mellett az egyik legkedveltebb látványosság volt. Turisták százai fordultak meg itt nap, mint nap évente közel 3 millióan. Az épületnek két kilátópontja volt az egyik a 86. emeleten a másik pedig a 102. emeleten. Azt mondják az alsó kilátó jobb, mert a felsőt üveggel védik és eléggé szűkös. A legnagyobb tömeg alkonyatkor van, de soha sincs pangás így biztos voltam benne, hogy tökéletes Insta képet lehetetlen Photoshop nélkül készíteni.
– Legfelső emelet? – kérdeztem.
– Naná – vágta rá.
Miután megmutattuk az előre megváltott jegyünket, ezzel elkerülve az órákon át tartó sorban állást, bevetettük magunkat a liftbe, a stáb pedig megpróbált befurakodni hozzánk és közben kamerázni is, de együtt a kettő lehetetlennek bizonyult.
– Hé. Nem itt van az Olimposz? – kérdeztem csillogó szemekkel.
– Pár emelettel feljebb, de igen – helyeselt Peti és lepillantott rám. – Véletlen lenne, hogy filmes helyeket látogatunk leginkább?
– Dunken játékboltja? – vonogattam a szemöldökömet, mire Peti horkantva felnevetett, aztán hozzám hajolt és megcsókolt. – Mondanám a Plaza Hotelt, de nincs annyi pénzem – biggyesztettem le a számat.
– Nyugi, ha összedobnánk, se lenne annyi! A játékbolt pedig nem létezik, már utána néztem.
– Nem akarnátok felpörgetni a bulit? – kérdezte Alexander. – Félre ne értsétek, nagyon romantikus, hogy filmes őrületben vagytok, de…
– Talán a rendező vagy? – vontam fel a szemöldökömet és a hátammal neki dőltem Peti mellkasának. – Ha Baltimorba mentünk volna, elintéztem volna, hogy mindannyian lásunk belülről egy amerikai börtönt, szóval örülj a nyuginak.
– Micsoda? – kérdezte Peti rázkódó vállal.
– Hát, ha elkezdem piszkavassal feszegetni a kriptát, nem hinném, hogy díjazzák és beveszik, hogy Varent keresem.
– Imádom, hogy ilyen őrült vagy – nevette el magát és belefúrta a hajamba a fejét. – Imádni való – suttogta szorosabban ölelve magához én pedig behunyt szemmel simultam a karjaiba.

Mikor kiszálltunk a liftből a 102. emeleten hátra hőköltünk a rengeteg ember láttán. A levegő szinte fojtogató volt, különböző nyelvek keveredtek össze, olykor hallottunk egy-egy cifra magyar káromkodást, amin jókat nevettem. Nem tudom más, hogy volt velem, de engem mindig jobb kedvre derített, amikor távol az otthonomtól, magyarokba botlottam. Kicsit kevésbé éreztem magam idegennek.
– Talán a 86. jobb lett volna – tűnődtem hangosan majd elakadt a lélegzetem, amikor végre az üveghez értem és megpillanthattam a kilátást.
Annyira elmerültem a gyönyörködésben, hogy észre se vettem azt, hogy hirtelen hatalmas nagy csend lett és már nem álltak körülöttem emberek. A gitárszóra viszont azonnal felfigyeltem, és amikor megfordultam döbbenten Petire meredtem, aki egy akusztikus gitáron játszva felém közeledett. A dalt azonnal felismertem, fiatalabb koromban nekem is volt egy Leiner Laura korszakom, nekem is volt egy Cortezem, akiről álmodoztam, és minden álmom volt, hogy valaki eljátssza az Oasistől a Wonderwallt. Mikor Peti énekelni kezdett a szám elé kaptam a kezem és a szemem könnybe lábadt.
Nem csak azért sírtam, mert valóra vált egy álmom, hanem azért is, mert jelentősége volt. Peti nem csak úgy el énekelt egy dalt, a szemei beszédesek voltak, ahogy engem nézett és tudtam, minden egyes szavát komolyan gondolta. Abban a pillanatban pedig én is éreztem azt, amit ő és ez megijesztett. Megijesztett, mert nem gondoltam volna, hogy gyengéd érzelmeket táplálhatok egyszerre két srác iránt is. Peti közelebb lépett hozzám, abba hagyta a gitározást, karja a derekam köré fonódott és a fülembe suttogva a szavakat énekelt tovább miközben a testünk egy képzeletbeli dal ritmusára mozdult. Annyira tökéletes volt minden, annyira romantikus, de mégsem tudtam teljesen elengedni magam. A szemem előtt mindvégig ott lebegett Brúnó arca és azt kívántam bár ő lett volna most itt.
– Köszönöm a dalt – suttogtam és egy csókot leheltem Peti nyakára majd elhúzódtam tőle és lepillantottam a városra.
Peti mögém lépett, karja a derekam köré fonódott és magához vont. Percekig álltunk a világ tetején miközben körülöttünk újra megtelt zsibongó élettel a kilátó. A műsor véget ért, az élet pedig folytatódott ott ahol abba maradt.