A címet ElektraDatto szereplőt Bluearika01 kérte.

Egy héttel közelebb a karácsonyhoz. Nálatok van valami szokás? Családi hagyomány? Nagyon meghitté tudja varázsolni a napok múlását, ha vannak követendő rítusok, legyen az adventi naptár nyitogatás vagy lassú díszbe vonni a házat napról napra :3

Azt hiszem ma leülök és kibontom a műfenyőt a dobozából, hogy kirakjm a nappaliba XD

*****

Marinette a konyhában sürgött- forgott, közben fél szemmel és fél füllel, sőt fél lélekkel a fürdőszobában volt, ahonnan aktív vízi csata hangjai szűrődtek ki. Enyhe rosszallással gondolt arra, hogy megint több víz lesz a járólapon, mint a kádban. Az csak mázli, ha az alattuk lakó morgós öreg úr nem jön föl, hogy közölje velük a beázást és megtudakolja, hogyan óhajtják őt kártalanítani. Az új építésű apartmanház nem volt Marinette szíve csücske, hisz világ életében a belvárosban lakott egy forgalmas ámde olyan helyen, ahol csak oldalsó szomszédokkal rendelkezett. Többnyire idősek voltak, mégis imádták a családjukat, és valahogy nem voltak emlékei arról, hogy kellemetlenkedés lett volna velük. Ellenben a nyolc emeletes ház, amiben laktak bőven adott nekik kellemetlenkedést kezdve a morgós alsó szomszédtól a nem köszönő emelet szomszédokig. A felettük dobogó ismeretlenekről nem is beszélve, akik folyton klopfoltak a konyhában. Nyilván rántott hús volt reggelire, ebédre és vacsorára is. Állapította meg néha az ifjú feleség a fejét csóválva. Ő ugyanis többnyire otthonról dolgozott. Hivatalos tervezője lett a Gabriel márkának, s mióta apósa meglátta Louist az anyja által tervezett és készített ruhákban, kinevezte a gyerekrészleg vezetőjévé. Marinette örömmel dolgozott a gyerekekkel, főleg a sajátjával, de ragaszkodott hozzá, hogy a kisfiú nem juthat az apja sorsára. Nem szippanthatja be a modellvilág. Az idősebbik Agreste kelletlenül de beleegyezett a dologba. Ez nem jelentette, hogy a kis baba arc nem jelent meg a promókon, épp csak nem élte át Adrien szoros beosztását ás boldogan élvezhette a gyermekkort. A vele járó hétköznapi dolgokkal, mint az összes víz kipocsolása a kádból.

– Szívem, mit mondtam neked a pocsolásról? – kezdett bele az újabb beszélgetésbe a fallal, hisz tudta jól, hogy minden egyes ilyen természetű kommunikáció a falnak szól, és nem annak a csibész négy éves kisfiúnak, aki éppen a csínytevés kellős közepén tart. Mert hát ott tartott épp a fent nevezett kis pernahajder. Nyakig habosan, térdig érő vízben játszadozott, míg az anyukája gyorsan elmosta azt a pár edényt, amit a vacsorához használtak.

– Nem pocsolok! – hallatszott a felelet a fürdőszobából a nyitott ajtón át. Marinette összevonta a szemöldökét. Egy tapasztalatlan szülő ilyenkor megnyugodott volna, de ő az elmúlt négy év alatt évtizedes tapasztalatra tett szert a gyerekkommunikációban, hála a leleményes kisembernek és a többi modellpalántának, akikkel dolgoznia kellett.

– Pocsolás alatt értem a tűzijátékot, a varázslatot, fröcskölést – sorolta azokat a szavakat, melyek minden esetben ugyanazt a cselekményt takarták, csak a gyerek újabb nevekkel címkézte fel a fürdő totális eláztatását. Hangjára a csobogó hangok elbizonytalanodni látszottak, amire totál elégedetten húzta el a száját. Gyorsan elpakolta még az edényeket és az evőeszközöket és betette a hűtőbe a letakart maradékot, mikor ráeszmélt, hogy két egész perce csend van a lakásban. Az ijedtség hideg zuhanyként kúszott végig a gerincén és sietős léptekkel indult meg a fürdő irányába, hogy ott az ajtóban megtorpanjon. Mély sóhaj hagyta el ajkát. Melyik a rosszabb eshetőség? Ha a gyereket baj éri, vagy amikor szembesülni kell a katasztrófa súlytotta területtel? A helyiséget ugyanis majdnem teljesen beterítette a hab. A habfürdős flakon üresen úszkált a víz felszínén, s a kád közepén egy szőke habemberke meresztette rá zöld szemeit.

– Azt mondtad nem pocsolsz – emlékeztette a kisfiút az ígéretére

– Esett a hó – közölte örömmel a kis srác. Anyja fel se vette, hogy ismét egy új becenevet kapott a fürdőszoba anyu által újratakarítása a kisember szótárában, csak leakasztotta a méterszer méteres fürdőlepedőt, beletekerte a pozsgás kis testet, és bevitte a szobájába. Az ágyra már jó előre összekészítette a pizsamát, az éjjeliszekrényre az esti innivalót a szuperhősös palackba, és az ablakot is becsukta a gyors szellőztetés után.

– Jól zárd be az ablakot!

– Jól bezártam – közölte az aggódó gyerekkel, aki leellenőrizte a felnőtt munkáját. – Csak nem félsz valamitől?

– A szörny sprét se felejtsd! – hallatszott az aggódó kívánság. Marinette levette a szekrény tetejéről a légfrissítőt, aminek a címkéjét lecserélte egy maga által rajzolt „Szörny riasztó" feliratú papírra, hogy aztán az ágy alá és a szekrénybe befújva távol tartsák a hívatlan szörnyeket a szobától. Fújt párat az említett területekre, és a friss illatot érezve mosolyogva közölte, hogy a szoba immár szörnymentesítve van. A gyermeket úgy tűnt ez a válasz kielégítette, ám az aggodalom nem tűnt el kis arcáról.

Egy ideje a kisfiú rendszeresen felriadt éjjel és a szülői ágyban keresett menedéket a szörnyek elöl, melyek rendszeresen . Ez persze bio fogamzásgátlóként hatott a szülők nemiéletére, s a stresszes apuka megnyugtatására ötlötte ki Anya ezeket a mindenféle dolgokat, amikkel remélhetőleg orvosolni tudják a dolgokat. A védelmi intézkedések beválni látszottak, és az éjjeli látogatások elkezdtek elmaradozni. Marinette majdnem dalolva várta az esti fotózásról hazaeső Adrient, mikor Louis szobájából sírás hallatszott. Nosza a mamaszolga megindult a minibossz kívánságát lesni.

– Mi a baj? – kérdezte aggódón a kisfiútól, aki az ágyban felülve, a kis csillagokat a plafonra vetítő gyerekjáték gyér fényénél sírdogált.

– A szörnyriasztó nem működik – közölte hüppögve. – A krampusz megint erre járt.

– Krampusz? – csodálkozott a szó hallatán az anyuka. Nem először hallotta ezt a szót a kisfiútól. Mint kiderült volt az oviban egy félig osztrák osztálytársa, aki elmesélte, hogy náluk a hagyomány szerint a rossz gyerekeket karácsony előtt összeszedi és elviszi a krampusz. Micsoda képtelenség, fújtatott bosszúsan. Persze megvolt az előnye is, hiszen a gyerek a sztori hallatán úgy két napig angyali magatartást produkált, na de cserébe voltak éjjeli vándorlások a szülői ágyba.

– Cicám a krampusz nem létezik, csak kitalálták. És ha létezne is, nem itt él. Idáig nem fog elutazni csak a te kedvedért. Ennyire azért nem vagy csibész.

– De igenis létezik. – Marinette leült az ágy szélére. Hogyan is kellene megértetnie valakivel a nincs-et, ha az nem tudja elfogadni a jelentését.

– Úgy érzed van okod félni tőle? – kérdezte érezhető éllel a hangjában. Felelet persze nem érkezett rá. Egészséges önértékelése volt a gyereknek, s bár a jó és rossz fogalma eléggé relatív, tisztában volt vele, hogy igenis akadna egy két eset, ami miatt az a kramposz örömmel zsákba dugná őt.

Percekig tartott megnyugtatni Louist, és újra elaltatni, mikor Marinette az ablak előtt egy árnyat látott elsuhanni. Első gondolata az volt, hogy csak hallucinált, de ahhoz sajnos túlságosan is bízott az érzékeiben, hogy ezt elhitesse magával. Aggódón pillantott a gyerekre, majd az órájára s megállapította, hogy Adrien bármelyik percben beeshet az ajtón éhesen, nyűgösebben mint a gyerek és a vacsorája még a mikróban forog. Türelmetlenül felsóhajtott.

Csak egy perc, nem több!

– Tikki – súgta halkan, s kis barátja előkerült és némán várta a folytatást. – Változtass át!

Katica óvatosan kinyitotta az ablakot a hálószobájukban és a jojót kezébe véve várt, hogy újra meglássa a sötét árnyat. Lehetséges volna, hogy az új HawkMoth máris rájött a kilétükre és valamelyik szolgája koslatna a környéken? A gondolatra is kirázta a hideg. Régi ellenfelüknek volt stílusa és bár elszánt volt, valamelyest mégis úriemberként viselkedett. Visszavonult, kompromisszumokat hozott, volt értékrendje. Ez az új alak viszont kiszámíthatatlan. Nem tudni, hogyan szerezte meg a talizmánt, de sokkal erőteljesebb rámenősebb volt és nem gügyögött velük. Nem alkudozott, csak szűkítette a köröket körülöttük. Így minden mozdulatukra kétszer is oda kellett figyelniük. Ezért vált a család fontosabbá, a biztonságuk elsőrangúvá. Nem engedhették meg maguknak, hogy lazuljanak. Ezekkel az aggódó gondolatokkal pásztázta a környéket a piros ruhás hősnő. Óvatosan körülkémlelt, s ruganyosan kisiklott a résnyire nyitott ablakon át. Halkan átlendült a szomszédos ház tetejére és ott tétován várt. Az árny újra megjelent. Sebesen mozgott és alig volt látható. Csak az árnyékban mozdult, s megérezhette, hogy figyelik, mert egy ideig a nőnek erősen kellett fókuszálnia, hogy tudja merre van. A piros ruhás aggódva követte, s megfogadta, hogy legközelebb jobban odafigyel a gyerek szavaira, hisz lám igazat mondott. Valami tényleg járt nála. Nagyon szégyellte magát, hogy nem volt jó anyuka és nem tárgyalták meg a dolgot. Az egyik sarok mögött eltűnni látta az alakot, s lelkesen hintázott utána, hogy a jojót megragadva megpróbálja megkötözni vele. De rá kellett jönnie, hogy az alak bár olyan magas mint ő, nincs teste. Ez bizony baj! Amint újra mozdult az árnyékban, megint támadt, s jól átgondolva a felső részét célozta, de úgy festett, hogy megint mellé nyúlt. Vagy nem kapta el, vagy átment rajta, vagy a lény ment át a falon. Összeráncolta a homlokát és halkan szitkozódott magában. Nincs több idő. Vissza kell mennie. Aggodalmasan pásztázta körbe a környéket, de semmi jele nem volt a „krampusznak". Idegesen fordult vissza, hogy a két saroknyi távot megtegye hazafelé. Épp az ablakon bújt be, amikor a bejárati ajtó nyílt, és Adrien lépett be az ajtón fáradtan. A látvány egyből megtorpanásra késztette, s meglepetten mosolygott rá a besurranóra.

– Egy kis esti séta?

Frusztrált bogarat kapott a nyakába válaszul. Egy frusztrált anyabogarat, akinek láthatatlan, nem létező olykor képzeletbeli szörnyekkel is meg kellett küzdenie fáradhatatlanul.

– Neked is szia – köszöntötte fáradtan hazaérő kedvesét, majd a beszélgetést az aktuális problémára terelte azon nyomban. – Volt valami a lakásban. – Futó csókkal üdvözölte, s háttal nekitámaszkodott a konyhapultnak. Mikor a férfi teljes figyelmét magán érezte, folytatta. – A gyerek folyton valami krampuszról beszél.

– Nekem is említette

– Fél tőle – közölte a tényt a nő. – Eddig azt hittem csak élénk a képzelete. De ma én is láttam.

– Láttad? – ráncolta a homlokát Adrien. A kérdezett csücsörített kicsit, majd félrepillantott. Nehéz volt beismernie, hogy meglépett előle.

– Valójában nem láttam, csak a mozgását érzékeltem. Az árnyékban haladt, hogy ne lehessen észrevenni.

– Egy új szörny?

Katica a fejét csóválta.

– Nem, ez valami más. Azt hittem ellenség ezért követtem, de kiszúrt és azt hiszem egyszerűen átsiklott a falon.

– Át ment a falon? Volt már ilyennel dolgunk, mégsem gondolod, hogy ellenfél volt?

– Tanácstalan vagyok, hogy mi ...

– Aztaaaa!!!! Katicabogár a mi konyhánkban! – kiáltott fel a kisgyerek a konyhaajtóban.

A két felnőtt összerezzent, s azonnal kapcsoltak, hogy majdnem lebuktak a saját otthonukban. A nő lágyan elmosolyodott és üdvözölte a jövevényt.

– Hahó! – intett kesztyűs kezével felé s tétován kereste Adrien tekintetét. A percekkel ezelőtt még hangosan horpasztó gyerek feltűnése kissé megkavarta a dolgokat. Anyu eltűnését nem kellene észrevennie, így az apa lépett elő, hogy ölbe vegye és elterelje a figyelmét.

– A többiek nem fognak hinni nekem – sóhajtotta örömtől részegen.

– Hé, hé – intette az apja a szőke kisembert. – Nem kéne elmondani nekik, hogy vendégünk volt.

– Viccelsz? Ezt eltitkolni?

– Segíteni jöttem – szólalt meg Katica kissé fojtott hangon, hogy sarja ne ismerje fel abban a pillanatban. Két zöld szempár szegeződött rá érdeklődően.

Elmosolyodott és közelebb tipegett hozzájuk.

– Úgy hallottam egy bizonyos krampusz ijeszteget téged.

Lous elkomorult, és bólintott

– Neki elmondhatod, biztos elkapja neked. Ki más tudná elkapni, ha nem ő? – noszogtatta az apja, mire a kis srác beadta a derekát.

– Hát jó.

– El tudod nekem mondani, hogy néz ki?

– El!

– Te láttad már? – érdeklődött az apja csodálkozva. A felelet úgy hangzott mintha mi sem lenne természetesebb.

– Hát persze, hogy láttam.

– Mondott neked valamit? Megpróbált bántani? – a gyerek a fejét csóválta.

– Még sosem szólt hozzám, csak átrepült a szobán.

– Hogy néz ki? – tette fel a fő kérdést az álcázott anyukája, s érdeklődve hallgatta mi lesz a válasz. Kisfia elgondolkozott. Látszott, hogy összeszedi a gondolatait.

– Fekete – bökte ki gondolkozás nélkül.

– Igen, és ...? – türelmetlenkedett az apuka.

– Ekkora lehet – mutatta a kis kezeivel a tenyérnyi méretet. – Tud repülni, és a falon is képes átmenni.

'Ezt én is tapasztaltam' gondolta Katica.

– Nagy zöld szemei vannak.

A két felnőtt itt egymásra nézett sokat sejtetőn.

– Kis piros szalagot visel a nyakában, és igazából nagyon hasonlít egy cicára.

Katica és Adrien összenéztek és egyszerre sötétült el az arcuk a felismeréstől.

****

Remélem a végén leesett, amit már az első pillanatban sejteni engedtem XD

Mindent beleadtam ebbe a kis sztoriba. Annyira remélem, hogy sikerült vele valami vicceset alkotnom, amiben nincs a végletekig szirupos karácsonyi csoda, vagy a nyáladzós szerelmi történet - amiből olyan sokat találtok nálam ... XD

Próbálok én távol maradni románcos dolgoktól, de nem mindig sikerül... néha ilyen is kell... ugye fincsi volt, és mivel ez egy nem korhatáros sorozat, kellenek az ilyenek ide ? :D

A párhuzamosan frissült sorozatot itt találod >> https://www.wattpad.com/story/196512279-reflections <<