A cím bluearika01, a szereplő dorika231 kérése volt.

Kicsit izzasztó volt a téma... ha több időm van rá biztos erősebben koncentrálok ... vagy az baszott be, hogy az előző vasárnaptól szoptam a fogammal, ami letört, kedden jutottam a vadállathoz ... akarom mondani a fogorvoshoz ... onnan instant fetrengés és rémálom a szét trancsírozott állkapcsommal és 48-72 órában fájdalomcsillapítón éltem .... XDDDD Boldog karácsonyt nektek is ...

***

– Segíthetek? – lépett oda az ötéves kisfiúhoz egy kékes fekete hajú kislány. A megszokott óvodai feladatok közé tartoztak a kreatív órák, melyen tucatnyi eszközt kirakva a gyerekek a fantáziájuk segítségével hozhattak létre valamit. Ilyenkor általában külsősöket is beengedtek a csoportba, hogy azok frissíthessék a már megszokottan összedolgozó gyerekeknek a gondolatait, illetve néhány esetben a beérkezőnek sikerült új dolgot tanulnia a helyiektől. A kislány virágos csattal tűzte oldalra az egyébként vállig érő rakoncátlan tincseit, melyen a fény kékes árnyalatban hintázott a feje minden mozdulatára. A rózsaszín pólójára egy ujjatlan, térdig érő kis piros ruhát húzott, melynek kenguruzsebéből különféle dolgok kandikáltak ki. Mint például egy ecsetnek a maszatos nyele, egy kunkori zöld zsenilia darabka, néhány csíkra vágott színes papír, egy gondosan visszacsomagolt sípolós nyalókának a szára, és egy piros szalag, mely jó lehet még valamire. Széles mosolyán mintegy szóköz, úgy virított a hiányzó felső középső metszőfog helye az egyébként fehér gyöngysorban. A fiú, aki egy finom és előkelő, szép szőke nővel érkezett, némán meresztette zöld szemeit a hirtelen elé állóra. Pislogott is, hogy a világ tudtára adja, hogy életben van, épp csak meghökkent a váratlan fordulaton. Hiszen mindeddig a termet megtöltötte a halkan beszélgető szülők és az izgatottan alkotó gyermekek zaja.

– Úgy ülsz itt, mint aki nem tudja mi a feladat.

– Mert nem is tudom – szólalt meg végül a csodálkozását lenyelve. Bátortalanul az anyukája felé pillantott, aki egy másik szülővel beszélgetett. Azt mondta jó móka lesz kihagyni a zongoraleckéjét és elmenni találkozni más gyerekekkel, de valószínűleg tévedett. Míg mindenki munkához látott ő csak ült, és semmit nem csinált. Vagyis nézte a többieket, legfőképp a miniatűr forgószélként ide- oda kavargó leányzót, aki most ott állt előtte. A többiek elfogadták a segítségét, sőt kérték ezért libbent ezidáig asztaltól asztalig. Javaslatokat tett, megigazított egy masnit, húzott egy egyenes vonalat ecsettel, vagy egy rénszarvas farkincáját ragasztotta fel. Közben felfigyelt rá, hogy a szőke hajú kisfiú nézelődik, de a keze nem jár. Ki tudja miért, de ez bosszantotta őt s ezért hozzá lépett, hogy megkérdezze mi a szitu.

– Képeslapot készítünk karácsonyra – közölte vele s figyelte a reakciót. Nem tudta leolvasni az arcáról a választ. A srác szemöldök ráncolva felnézett. Teljesen értetlen volt és pont úgy viselkedett, mint egy kis felnőtt. Ült és a többieket tanulmányozta merengőn.

– Minek? – kérdezte a szőke fitymálón, mire a másik teljesen eltátotta a száját, majd felháborodott.

– Hát, hogy a szüleinknek adjuk!

– Minek?

– Hogy boldog karácsonyt kívánjunk nekik vele!

– Ha elmondom az miért nem elég?

– De értetlen vagy!

A kis srác látványosan felfújta az arcát. Mérgesnek tűnt a vádaskodástól.

– Csúfolódni jöttél?

– Segíteni jöttem.

– Előbb talán bemutatkoznál. Jól nevelt gyerekek azzal kezdik.

– Akkor te sem vagy jól nevelt, mert te sem azzal kezdted! – öltötte rá a nyelvét a kötekedő kislány.

Egy pillanatra csend lett, majd mindketten felnevettek.

– Marinette Dupain Cheng – nyújtotta a maszatos kezét az immár nem ismeretlen a szőkeség felé.

– Adrien Agreste – fogta meg a puha fehér kezet illedelmesen, majd szinte azonnal el is engedte.

– Szóval rajzolni akarsz, ragasztani, esetleg festeni?

Adrien hirtelen azt sem tudta, hogy melyik ajánlatra válaszoljon, de helyzetét megkönnyítette a tény, hogy mindre ugyanaz lett volna a felelete.

– É-én nem tudok rajzolni – felelte szégyenlősen.

– Buta. Rajzolni mindenki tud! – hallatszott a magabiztos felelet. A szőke megrázta a fejét, amire hitetlen és kétkedő pillantás volt a válasz. Marinette a semmiből elékanyarított egy rajzlapot s egy ceruzát, hogy definiálja a tézisét. Kezei nyomán csudaszép hópehelycsodák, fenyők, és csillagok termettek a papíron. A partnere nem győzött álmélkodni.

– Ezt, hogy csinálod?

– Mindig is csináltam – felelte a lány könnyed válasszal.

– Én még sose csináltam ilyesmit!

A kislány újra csodálkozott. A szemöldökét is felvonta a kétkedéstől, de a beszélgetőtársa rendre megesküdött, hogy még nem szokott alkotni vagy hasonlót csinálni se kényszerből sem szabad idejében.

– Hát – sóhajtott. – Akkor mit csinálsz?

– Zongoraleckéket veszek, a vívás alapbeállásait és elméletét tanítja egy pacák, a kínai írásjeleket kezdtem el tanulni nemrég – sorolta a fiú.

– Jójó, e mit csinálsz szabadidőben?

– Apukám nagyon elfoglalt, nem szabad zavarni. Anyu sokat nincs otthon, mert színész. A nevelőnőm fotózásokra visz apám kérésére..

– Szóval ti ilyen művész familia vagytok – méregette a srácot érdeklődőn.

– Olyasmi – vallott a szőke pirulva.

– Mégsem koszoltad be még sosem a kezed festéssel. – A felelet itt is nemleges volt. A lány arca felderült és újabb lap került elő a semmiből, hogy Adrien előtt az asztalon némi festék is kibontásra kerüljön.

– Na akkor ezzel most felavatlak! – jelentette ki, és a zsebéből előrántott ecsetet belemártotta a zöld festékbe és széles – de foghijjas – vigyorral kérte a srác kezét. Adrien gyanútlanul nyújtotta, gondolta a kezébe akarja nyomni az ecsetet és majd alkotnak együtt valamit. Vagy legalábbis megmutatja neki, hogyan kell csinálni ezt a festés dolgot. Legnagyobb csalódására azonban az őrült leányzó az ecset vaskos tartalmával átkente az ő puha tenyerét. Mindketten az eredményre meredtek. Egyikük elszörnyedve, másikuk elégedetten.

– Ezt most miért kellett? – bosszankodott kissé undorodva a ragacsos, hideg festéktől megborzongva.

– Nyugodj le! – csitították a kedélyét azonnal, s a megfelelő utasításokat kiadva. – Kissé nyisd szét az ujjai és nyom a papírra. Ne így! Ne annyira! Csak kicsit!

Adrien engedelmeskedett, persze erősen figyelt, hogy a ruhájára ne jusson a színezett borzalomból.

– Most újra bekenjük! – hangzott az utasítás s a fiú már érezte is a kezén az újabb hideg festéket. Lélekben feljajdult, hogy újra végig kell esnie ezen a borzongató dolgon. Ezúttal a kezét elrendezgette az ifjú oktatója és célzottan nyomta a papírra, hogy megint megismételje vele a dolgot. Eddig fel sem tűnt neki, de a kislánynak gyönyörű ég kék szemei voltak, és sűrű fekete szempillája. A hamvas fehér bőre mint valami plakát, olyan volt. Hihetetlen, szinte papírszerű, mégis megragadó. A fekete haja körbe folyta és éles kontraszttal emelte ki keleties vonásait. Akaratlanul is elmosolyodott a látványra s riadtan eszmélt rá, hogy már a másik keze is festékes.

– Lassan az egész testem befested! – pánikolt egy pillanatra, de kinevették.

– Azt terveztem, de látom rájöttél!

– Anyaa – nyávogott a fiú, de aztán torkára forrt a szó, mert Marinette fenyegetőn emelte fel az ecsetes kezét.

– Csak vicceltem te lökött! Nézd! – vetett egy elégedett pillantást Marinette a papírra, majd a fiúra nézett, aki eddig annyira el volt foglalva, hogy észre sem vette milyen fordulatot vettek az események. Az emlékei szerint fehér lapon, egy tucat kézlenyomat sorakozott. A jobb keze félkör alakban, aztán a bal keze is.

– Ez, ez mi?

– Hát koszorú te mamlasz.

– Áááá – hallatszott a felismerés. Marinette sebesen kutatott a zsebeiben s a piros szalagnak is küldetést talált. Masnivá egyengette, megkötözte a zsenilia darabkával és egy kis adag ragasztóval a koszorú tetejébe nyomta. Megcsodálta munkáját, majd a fiú kezébe nyomta a megkezdett nyalókáját.

– Szép munka. Adj egy pacsit – nyújtotta az öklét, majd az értetlen pillantáson megint nevetni kezdett. Elővett szintén a zsebe mélyéről egy nedves törlőkendőt, letisztította a száját húzogató Adrien kezeit, majd újra pacsira emelte a kezét, s az értetlenkedő kezét megfogva imitálta, hogy a két kis maszatos ököl találkozik.

– És ez mire jó? – kérdezte a cukorkás csomagra meredve.

– Kitalálom, édességet se eszel.

– Nem, mert hizlal – kapta a választ, mi sem természetesebb hangnemben.

– Borzalmas gyakorlatias vagy – sóhajtott föl Marinette, majd kicsomagolta a nyalókát, vett belőle egy búcsúnyalást, s az elképedt szőke szájába dugta. – De tetszel! – borzolta meg a szőke hajkupacot. Látványos volt, ahogy a srác megérezte az édesség epres ízét és rácuppant a dologra. Halk, cinkos nevetést váltottak. Adrien szégyenlősen elpirult.

– Tudod borzalmas kellemetlen tud lenni, ha öt évesen egy kislány ennyire rámenős – vallotta meg neki szinte teljesen önkéntelenül.

– Tudod, te meg lehetnél kicsit kevésbé karót nyelt. Nevethetnél többet, esetleg vicces is lehetnél, mert unalmas vagy – mondta, és sejtelmesen elmosolyodott.

Mindketten nevettek a gyermeki őszinteségen, még akkor is, amikor már régen otthon voltak és csak képzeletbeli partnerüknek válaszolgattak. Adrien szülei túl elfoglaltak voltak, hogy a gyerek által készített festménnyel foglalkozzanak, így a fiú eltette magának, hogy emlékezzen rá, hogy többet kell mosolyognia, viccesebbnek kellene lennie, és lazábbnak.

Marinette annyit tanult az esetből, hogy nem szabad idegen srácokra ennyire ráhajtani, mert zokon vehetik.

Ki tudja. Lehet a jövőben újra összefutnak majd?

***

rövidke tudom, lapos is ^^ a mentségeim megvoltak ... köszi, hogy elolvastad.

idpvel rajzot is kaptok róluk, szóval majd lapozzatok vissza pls ^^