köszönjük a szót Lili739 nek. Bár ez lett a 3.0 ás elképzelés, az előző két gondolaotm sem vetem el, majd valamikor napvilágot látnak, amikor több tettrekészség zsong bennem.

Köszönjük / Gracias :3

Ezt a történetet most direkte a nyári zápor történet folyatásaként képzeltem el.

*****

Adrien feje rohamosan izzadt a néhány nappal ezelőtti események hatásra. A barátai is észrevették már rajta, hogy valami nem stimmel, de minden egyes kérdésüket hárította, vagy meg sem hallotta. Agyában megállíthatatlan ketyegés és kattogás hangjai hallatszottak volna, ha a gondolatai gördülésének hangaji lettek volna. Ám így csupán annyi látszott külső szemmel nézve, hogy a szőke gondolatai a nap huszonnégy órájában valahol egészen máshol jártak.

A háta mögött ülő osztálytársnője elégedetten húzta szűkre a szemeit. A fiú végre szemlátomást ő érte izzott, ő érte égett, még ha csak átvitt értelembe vesszük is. A helyzet úgy nézett ki, mintha Adrien Agreste egy különösen nehéz logikai feladvánnyal tökölt volna, amit az élete árán is meg kell oldania, de sehogy se boldogul vele. Barátai kérdésére udvarias mosollyal csupán annyit válaszolt „gondolkozik", ami természetesen teljesen egyértelmű volt, hisz olykor kihallatszott egy- egy szó, vagy az órát halk motyogásával szakította meg folyton. Persze az emberi agy nem képes folyamatosan egyszerre több helyre feszülten figyelni, így szőkénket rendszeresen kellett a lépcsőn legurulástól, a boncoláskor a saját ujja levágásától, vagy a tisztítószeres szekrénybe besétálástól megmenteni valamelyiküknek.

Marinette hatalmasat ásított de az órának attól még nem lett vége. Sokadszorra átkozta el magát, hogy nem sikerült a beütemezett éjjeli körjárattal végeznie, de egyszerűen tökéletes volt a nyáréji levegőben a szabadban élvezni a város fényeit, zaját és lüktetését. Elfoglalták cicussal a kedvenc helyüket a Rue de Rivolira néző ház tetején és csodálták a lustán csordogáló gyér belvárosi forgalmat. Mióta elhintette neki a dolgot, hogy találja meg, azóta az őrjáratokat rendre csendben töltötte, morfondírozott, látszott rajta, hogy belülről rágja valami. Örömmel segített volna a szenvedésén azzal, hogy lerántja a leplet a szeméről – arról a csudazöldről – s beavatja a dologba, hogy bizony az ő nyomait kutatja, de ez nem ilyen egyszerű. Ha szemernyi kétely is van arra, hogy a fiúnak ingatagok az érzelmei, már elbukták az egész Halálfej elleni küzdelmet. Bukik vele együtt a családja, a szerettei, a barátai, s a szerelme is, aki nem más, mint a bugyuta szőke cicanacis srác, s ezzel a kör be is zárul és az ellenségüknél van mindkét talizmán. Megcsóválta a fejét s újfent elismételte magában, ez nem így működik. Ez nem holmi szappanopera, ahol majd fejbe kólintják a drága moly urat s ő majd instant amnéziát szenved el. Hagynia kell most a szőkét a saját levében párolódni, mert ez mindkettejüknek kemény ám annál tanulságosabb időszak. Persze azért álmodozni még lehet, gondolta, s állát a tenyerébe támasztva mentálisan kacarászva figyelte a kókadtnak tűnő előtte ülőt. Nanáhogy kókadt volt, hiszen hallotta a szőke hajkupac alatt sercegő receptorok hangját, sőt, mintha égett szagot is eregetett volna magából, annyira pörgött a gondolkodástól. Kattogott, és kutatta az infót, amibe kapaszkodhatott Katicabogár kilétét illetően. Az első találkozásuk óta elhintett nyomokat, a kizárt gyanúsítottakat, mindent könyvelnie kellett magában ahhoz, hogy valami kézzelfogható eredményhez jusson ki lehet az a lány, aki csak arr vár, hogy ő észrevegye őt.

– Szerinted mi baja van? – bökte meg Alya az előtte ülőt, hogy napok óta érlelődő kíváncsiságának végre hangot adjon. Marinette magában halkan kuncogott, mégis megvonta a vállát a kérdésre válaszolandó, mikor kérdő tekintetét ráemelte barátnője. Nem illene belekeverni a dologba az osztálytársakat, s amúgy sem tartozik rájuk, hogy hajszálpontosan tudja, hogy min pörög túl a kis modellpalánta szürkeállománya. Nem mellesleg rendkívül élvezetes volt ám végignézni a gyötrődését. No nem mint Adrien, hanem mint az örökké komolytalan és mindenből ostoba viccet csináló Fekete Macska. Na ő aztán totál megérdemelte, hogy a szénakazal frizurája alatt megbújó kis alig használt szervecske alapos tornáztatásban részesüljön. Már csak azokért a pofátlan macskás viccekért is , amikért most jogos revansot vehetett.

– Te komolyan nem sajnálod? – vonta kérdőre őt legjobb barátnője, mikor visszaengedte az állát a tenyerébe, hogy tovább nézhesse a mentális haláltusát, ami az orra előtt zajlott. Bosszankodva sóhajtott, s megkocogtatta az előtte ülő vállát. A srác enyhén nyúzott ábrázattal egyetlen kérdő „ha?" kíséretében pillantott hátra. Szemei kissé üvegesek voltak, a külvilágot mintha függönyön át szemlélné, de továbbra is a saját világában rekedt volna.

– Minden rendben? Mintha nem lennél önmagad – mérte végig a művét a szívtelen lány. Maga mellett hallotta a barátnője ideges ciccentését, ami azt jelezte nem így képzelte el a faggatózást. Hiszen a közös barátjuk az udvariasság és a kimértség karót nyelt minta babája volt. Pontosan az történt, amire fel volt készülve. A kócos szöszi szélesen elmosolyodott, s bár a hangja elcsuklott, elég hihetően adta elő magát.

– Persze, minden a legnagyobb rendben. Csak kicsit elkalandoztam, de semmi ok az aggodalomra.

A hangja kissé erőteljesebbre sikeredett a kelleténél, így a könyvből felolvasó tanárnő s az egész osztály meggyőződhetett róla, hogy Adrien Agreste kitűnő egészségnek örvend s a mentális képességeivel sincs semmi probléma. Bár utóbbiban nem mind voltak biztosak. No meg az előbbiben sem teljesen. Néhány zavaros pillantásnyi szünet után a tanítás hát folytatódhatott tovább a maga medrében. Eltekintve persze az előbbi közjátéktól s a folytatódó érthetetlen mormolástól.

Marinette amint hazaért megvitatta a pár napja történteket az érdeklődőn pislogó Tikkivel, aki szűkre húzott szemekkel jutalmazta a lány privát akcióját.

– Az addig oké, hogy véletlenül rájöttél, hogy Adrien Fekete Macska, de hogy lehettél olyan buta, hogy kihívd magad ellen a sorsot és felkérd a háttérben keresésre? – tárta szét tanácstalanul a mellső uszonykáit. – Mi lesz ha ezzel a lépéssel indítottad őt el az őrület felé? Meséltem már róla hány partnerünk hajszolta magát az őrületbe? Minden alkalommal egy őrzőnek kellett jönnie, és vissza tennie a talizmánokat a dobozba. Hát semmiből nem tanulsz? Azt hiszed viccből vagyunk elzárva a pecsét alatt? Hogy szeretünk lakat alatt lenni? Ez nem olyan poénos, mint az Aladdinban előadták. A kozmikus erő egy icipici kis helyen meglehetősen őrjítő tud lenni. Főleg ha tizenketten vannak. Meséltem már, hogy mindenkinek megvan az idegesítő szokása? Hogy Barkk éjjelente a holdra vonyít, Orikko meg spontán mindenkit felébreszt hajnalok hajnalán. Meg  lehet tőlük őrülni.

– Oké, oké, sajnálom – hajtotta le a fejét Marinette, s abbahagyta a fésülködést, hogy az ágyába feküdjön és alváshoz készüljön. – Meglátom, hogy viselkedik holnap, és annak megfelelően fogok lépni. Nem szándékoztam magam fölfedni előtte, hisz mégiscsak Adrienről beszélünk. Álmaimban sem gondoltam, hogy éppen vele harcolok nap mint nap. Már csak az kéne, hogy kiderüljön, hogy az apja az ellenfelünk. Érdekes felállás volna. De ettől még nem tudok nem elkeseredni azon, hogy én vagyok a saját legnagyobb vetélytársam. Ez így nem fair, nem vagyok képes versenyezni Katicával – biggyesztette le elkeseredetten az ajkait.

A kis piros bogárkaféle kedvesen reppent a lány arcához és ölelte meg szélesre tárt karokkal.

– Nyugodj meg, te százszorta jobb vagy, mint Katicabogár. Ha te nem volnál, ő sem lenne. Ő csak miattad lehet olyan, amilyen és éppen ezért vagy sokkal fontosabb. Nálad jobb magot nem is találhatott volna a mester. Te vagy a tökéletes talizmánhordozója a teremtésnek.

– Ma... magot? – kérdezett vissza értetlenül a lány, s a társa bólogatott.

– Igen, ezért van, hogy mindne hordozó más- és más. Ti csak a mag vagytok, az alap, s mi kamik erre a magra alapozunk, építkezünk, ezt a belső magot ruházzuk fel erővel.

– Mármint kwamik.

– Nem, kamik. Az őseitek istenként kezeltek minket. – Marinette tekintete elhomályosult egy pillanatra. Néha a barátnőjét látta a kicsiny lényben, s mikor ilyeneket mondott, akkor mindíg elszégyellte magát és emlékeztette önmagát arra, hogy egy többezer éves felsőbb hatalommal beszélget, nem számít milyen külső tulajdonságokkal bír. Neki is magja van. Egy csodás lélekmelengetőn barátságos és kedves magja. A szíve.

A szoba néhány boldog hüppögés után elcsendesedett, s csakhamar már csak a szuszogás neszei törték meg az éjszaka némaságát. Marinette boldogan süppedt álomba, ám azt még megfogadta magában, hogy másnap megpróbálja kissé vakvágányra terelni a gőzerővel nyomozó szőkét, vagy legalább leállítani az eszeveszett kutatását.

A következő iskolanapon nem kellett várnia az alkalomra, ugyanis az említett személy a kocsijából kiszállva a legnagyobb körültekintéssel intette magához három legbizalmasabb barátját, hogy tanácsot kérjen tőlük. Egyöntetűen.

Adrien szétzilált hajjal, kialvatlan fejjel, vöröslő szemekkel és izzadtságtól gyöngyöző homlokkal végre színt vallott nekik.

– Srácok ez nagyon fontos. Van olyan ismerősötök, aki ismer kék szemű ázsiai lányt?

Alya és Nino aggódva pillantottak egymásra, majd harmadik barátjukról a negyedikre vándorolt a sokat sejtető tekintetük. Marinette nagyot nyelt, s most rajta volt a sor, hogy egyetlen másodperc tört része alatt a saját verejtékébe fulladjon bele, de a szőke elszántan pislogó ábrázatára nézve még várt vele egy röpke pillanatocskát.

– Mint Marinette? – kérdezte lassan óvatosan Nino. Ennél a résznél fagyott meg az említettben a sz.... a beszívott levegő.

– Igen, pontosan. Szóval?

Marinette mentális fészpalmot nyomott, s megállapította magában, hogy megnyugodhat a lelepleződést illetően, ugyanis ez a keresés bizony jó sokáig fog tartani.

***

nos...

erre utaltam, hogy nem lesztek előrébb a folytatásommal XD