Üdv az Adventi szériában! A párhuzamosan futó sorozatot itt találod >> https://www.wattpad.com/story/196512279-reflections <<

Az első címet  Fabos_Lorinc kérte. A szereplőt ElektraDatto

Nektek és minden olvasónak kellemes karácsonyvárást kívánunk, csodás időjárást ^_~ szívmelengető társaságot, nyugodtabb otthoni körülményeket. ❤ (bár saját tapasztalatom, hogy ilyenkor a stresszfaktor megnő, nem lecsökken ... de képzeljétek nálam már áll a fa XD ... és még csak el sem siettem a szomszédok dekorációja és fája már két hete villog. Nagyon fura szokás, de hangulatos tud lenni... )

*****

– Sajnálom, de te is tudod, hogy ennek így kell lennie – szabadkozott a kis piros.

– Tudom. De akkor is jó volt mókázni a kölyökkel. Nagyon fog hiányozni.

– Csak nem elérzékenyültél? – ugratta, amire természetesen a válasz egy nagyképű felhörrenés volt.

– Hova gondolsz? Csak jókat ettem nála.

Az éj sötétjében két árnyék lebegett tova a város lámpáit elkerülve. Ősidők óta ismerték egymást s tudták, hogy idővel ez a nap is elérkezik.

– Elnézést a késésért Miss Bustier, de otthon hagytam a felszerelésem és vissza kelle...AUFH!!!

Az osztályterembe betoppanó Marinette túl volt élete legvacakabb, leghosszabb, és legérzelemdúsabb éjszakáján. A kora esti órákban végre kiötlötték a kwamikkal, hogy merre tartják fogva Nooroo-t, haditervet eszeltek, szabályokat tanulmányoztak, és sikeresen kiszabadították Duusuval együtt. A talizmánjaik immáron a dobozkában voltak elzárva és boldogan ünnepeltek a többiekkel, hogy végre újra együtt vannak. A tojás alakúvá változott doboz, foltjai halovány derengésével adta tudtukra, immáron majdnem teljes a létszám a benti dimenzióban. A zöld és a piros pötty azonban sötét maradt, amiből mindannyian levonták a következtetést. A macska talizmánját is vissza kell juttatni oda. A lány elkomorodott. Egyszerre sírt és örült a lelke. Ez ugyanis azt jelentette, hogy többet nem láthatja majd azt a kelekótya poéngyárost, s ugyanakkor a saját kis partnerét is el kell engednie. Halk sóhajjal adta ki aznap éjjel másodjára a kwamiknak az utasítást. A talizmánt be kell gyűjteni, legyen bárhogy is. Tikki önként vállalkozott erre a feladatra, hisz a többieknek nem volt akkora ismerete Plaggal kapcsolatban, mint neki. Így esett, hogy kicsivel később a két hallgatag kwami beállított, s szótlanul elvonultak, hogy a saját kis helyükön emésszék meg a történteket. Az új őrző pedig táskás szemekkel konstatálta, hogy egyetlen órája maradt, aludni a reggeli tanítás előtt.

Természetesen nem sikerült elsőre felébrednie az ébresztő hangjára és lenyomta a telefont is, így kapkodva, eredt útnak. Félúton feltűnt a táskája hiánya, amit a pékség ajtajában édesanyja mosolyogva nyújtott át egy szem csemetéjének.

Így esett hát, hogy Marinette Dupain Cheng bár percekre lakott az iskolától, reményei szerint utoljára késett el, hisz végre lezárta élete szuperhősös fejezetét s új élete első napján hullafáradtan rontott be 2 perccel az óra megkezdése után az osztályterem ajtaján. Tüdejébe alig tudott friss oxigént pumpálni, hogy felköhögje a mentségét, már kapta is a nyakába az áldást. Hátulról. Teljes erőből.

Adrien Agreste első gondolata az volt, hogy elharapta a nyelvét, mert kibaszottul fájlalta. A második élménye a puha és göröngyös talaj volt, melyre érkezett, mikor padlót fogott. A harmadik gondolata már tisztázta az első kettő tévedését. Csupán attól sajgott a szája, hogy teljes sebességgel rohant bele az ajtóban levegőért kapkodó keményfejű leányzónak. A padlóval kapcsolatban nem sokat tévedett ugyan, mert bár az ifjú nőstény deszka laposnak nevezhető lett volna, a maga nagyon alacsony, nagyon vékony és nulla görbület alkatával. Mégis volt benne valami, amitől a szíve elfacsarodott. A hatalmas kék szemek, amikbe belebámult az esést követően, olyan vasmarokra szorították a mellkasát, hogy lélegezni is elfelejtett. Már az első napon is feltűnt a lány szikrázó tekintete. Ám míg akkor az indulattól szikrázott, most más érzelmektől.

– Adrien is beesett, immár teljes a létszám – konstatálta az ifjú tanárnő kipipálva a nevüket a jelenléti íven. – Üljetek a helyetekre!

A kérésre a meglepődötten bámuló lány, majd a ráesett szőkeség is észbe kaptak, s zavartan vörösödve kászálódtak föl a földről.

– Egy pillanat! Nem felejtettünk el valamit? – állt fel Alya a helyről, s keze az ajtó felé függesztett kis fagyöngycsokorra mutatott. Az osztály visszafojtott lélegzettel várta a reakciót, de a tanárnő tudva a dolgok állását csak mosolygott a lépésükre várva.

– Ó igen, a hagyomány.

Marinette elkerekedett szemekkel mozdulatlanná merevedve bámult a zöld szempárba. A szíve a torkában dobogott, hiszen már ezerszer elképzelte maga előtt a jelenetet, mégsem bírt egyetlen ép gondolatot összevakarni, hogy ne tűnjön komplett idiótának. A modell elmosolyodott, bár arca egy pillanatra kétségbeesést tükrözött.

Agreste korántsem volt annyira magabiztos, mint amilyennek látszott. Kezdve azzal, hogy reggel ébredéskor erős hiányérzet kísérte végig a rutinosnak érződő mozdulatait. Hiányérzet ébredéskor, fogmosáskor, öltözéskor, reggeli közben. Érthetetlen mód a szobája tele volt hurcolva büdös krémes sajtokkal, amire életében nem lelt volna értelmes magyarázatot. Talán valaki éjjel behurcolta és feltöltötte a szekrényébe beépített hűtőt, ami normális esetben bárpultként funkcionált volna. Kólával kellett volna tele lennie, nem büdös sajttal. Mondjuk a modellkedés mellett nem smakkol a kóla, de legalábbis valami cukormentes kommersz itallal, vagy ásványvízzel. Unalom és magányérzet lengte körül az autóba huppanva, s hiába emelgette az ingét a kabát alatt, sehogy nem fért a fejébe, hogy mi hiányozhat, mi az amit otthon hagyott. A reggeli dugó is beszippantotta őket, s mire elhatározta, hogy gyalog vág neki, már késésben volt. Így indult futásnak egészen tanterem ajtajáig, ahol a sebessége hirtelen koccanást eredményezett a lánnyal, aki felé épp elkalandoztak a gondolatai. Reggel ugyanis nem kis megdöbbenéssel konstatálta, hogy tél van, pedig emlékei szerint még csak most kezdte el az iskolát s máris decembert írtak. Ez felettébb gyanús volt és sehová nem bírta tenni az információt. Az emlékei az elmúlt időszakról egyszerűen eltűntek, köddé váltak. Akármennyire erőlködött egy sejtelmes köd lebegett a fejére és minden alkalommal elkalandozott másfelé. Marinette mosolya. Marinette kék szemei. Minden gondolat végén az új osztálytársa várt rá. A kedves arca, a kipirult bőre, a csókra érett édes cseresznye szín ajka. Hiába volt a felszínen a gondolat, hogy csak nemrég ismerte meg, mélyen úgy érezte ezer éve volt, hogy együtt álltak az iskola kapuban a szakadó esőben.

Fölemelte a kezét és a torkában dobogó szívvel igazított vissza egy kósza hajtincset a lány füle mögé. Nagyot nyelt s hirtelen kiszáradt a gondolatra, hogy mit is kell most a hagyomány szerint tennie. Kínosan lassan telő másodpercek függönyén át érzékelte az izgatott motyogást, a szurkolást, a saját dübörgő szívverését, a lány riadt tekintetét, Chloé sipító ellenkezését a tanárnő felé, hogy az ő kincsecskéjét holmi proli pék lánya csókolgassa.

Mély lélegzetet vett és arcon puszilta az osztálytársát. Áramütés cikázott végig a testén az érintésétől, s igyekezett nem törődni a csalódott nyögésekkel. Gyorsan marokra kapta az eséskor elejtett táskáját és behuppant a helyére. Valahonnan messziről érzékelte csak, hogy a másikat a helyére kellett terelni, hogy elkezdődhessen a tanítás.

Adrien egészen ebédszünetig úgy tett, mint aki feszülten figyel az órákon, közben agya ütemes kattogással dolgozott. Gépiesen jegyzetelt, és bámulta az előadásokat, ám ha hozzá szóltak volna, semmire nem emlékezett volna. Attól a pillanattól, hogy megérintette Marinette-et visszatért belé a sóvárgó, deja vu és nem tudott tőle szabadulni. Felmerült benne a sejtelem, hogy a lánynak köze van az ő emlékezet kieséséhez valami módon. Kétségbeesetten gondolkozott rajta miért tűnt el az elmúlt időszak és mindig Marinette volt a gondolatai végén. Vajon hogy jön „Ő" a dolgok közepébe? Óvatosan hátrasandított, vagy úgy nézte meg az időt az óráján, hogy a fedlapon tükröződjön a mögötte ülő arca, de nem jutott előrébb. A kínzó kis ördög türelmetlenül dobolt a fejében és mindegyre csak az órát bámulta, hogy mielőtt ebédszünetre csengessenek és végre megkérdezze a lány véleményét a dologról.

A zajos kicsengő pillanatában tizenkét táska nyílott és surrogott és csusszantak a notebookok és jegyzetek a táskákba, s ezen zajok elfedték azt, hogy a szőke felugrott a helyéről, megragadta a csodálkozva felkiáltó mögötte ülő karját, és kihúzta a teremből, egyenest a még üres öltözőbe, ahol gyorsan kattintotta a zárat az ajtón.

Osztálytársa kíváncsi-riadt tekintetére elbizonytalanodott. Hisz másodjára látja. Lehet őrültnek fogja hinni, ha megosztja vele a gondolatait.

– Adrien, valami baj van? – kérdezte Marinette óvatosan.

– Azt hiszem – kezdett bele tétován a szőke. – Ma reggel arra ébredtem, hogy az első iskolai nap óta nem emlékszem semmire. Egyszerre tudom, hogy valami fontosat felejtettem el és, hogy veled akarok beszélni róla.

– Ennek semmi értelme – jelentette ki Marinette elkerekedett szemekkel. – Neki teljesen épek voltak az emlékei. Akuma sem ólálkodott a környéken, hogy azt mondja annak a keze lehet a dolgokban. Sőt balhé se volt, leszámítva a tegnapi kis szabadító akciót, amit levezényeltek a kwamikkal. Tisztán emlékezett rá, hogy a tegnapi napon a kis csapat örömmel fogadta őt. Elmesélték, hogy végre bemérték az elveszett társak tartózkodási helyét és ha csak ők mennek el értük, akkor konfliktus nélkül ki tudják őket menekíteni. Azt hitték a végső csata hatalmas dobás lesz, óriási erőfeszítésekkel. Erre egyetlen titkos mentőakció volt az egész. Ám a sajnálatos eset, hogy Macska gyűrűjét is vissza kellett tenni, nem várt veszteség volt.

– Ez a te írásod, nem? – vett elő egy kis félbehajtott cetlit és az elgondolkozott lány kezébe nyomta.

Marinette elakadó lélegzettel és remegő ujjakkal nyitotta szét a kis semmitmondó fehér lapot, melyet előző éjjel a tulajdon jegyzetfüzetéből tépett ki sebtében, hogy mégse tűnjön el a bal fenéken. Figyelmetlen volt a feldúltságtól és a papír sarkán ott maradt a saját maga által tervezett logó, amit büszkén viselt nap mint nap a saját ruháin is.

– Ho-honnan vetted ezt? – csuklott el a hangja, mikor elolvasta a saját búcsúüzenetét az ő cicusának. „Sosem felejtelek el <3" futotta át újra a három szót és tekintete megpihent a kis szívecskén. Azonnal tudta, hogy kérdése ostobaság volt.

– Az asztalomon találtam reggel. Felismertem rajta ezt a jelet – bökött a szőke a kis virágra a sarokban.

Bár a lány nemrég még csak balsejtelemmel küzdött, mostanra teljesen világos volt előtte minden. Az első nap, amire Adrien emlékezett az a nap volt, amikor megkapta a mestertől a Katica talizmánt. Macska is ugyanakkor kapta meg a gyűrűjét, mikor ő a fülbevalóját. S ha tegnap visszavette, és Adrien elvesztette az emlékeit a kettő közötti időszakról az csak egyet jelenthet. Torka azonnal kiszáradt a rázúduló felismeréstől.

– Mon Chaton – suttogta rekedten, s azonnal a szája elé kapta a kezét.

– Hogy mondtad? – hegyezte a fülét Adrien, s érezte, hogy emlékeit eltakaró vékony függönye meglebben a szó hatására, és még a lelkét is lágyan végigsimítja. Beleremegett a szóba és ismerős borzongás futott végig a gerincén. Megfogta Marinette kezét és elvette a szája elől, hogy végre megtehesse, amire reggel óta vágyott. A falnak simuló lányhoz hajolt és hosszú, lágy puszit nyomott a szájfénnyel leheletnyire átitatott ajkaira. Lehunyt szemmel élvezte belsőjében a tűzijátékhoz hasonlatos szikrarobbanásokat, melyek mindegyike egy újabb emléket idézett fel benne.

Egy robbanás és újra maga előtt látta a piros ruhás hősnőt, aki kisegíti őt minden bajból. A bájos mosolyától, és vadítóan ringó csípőjétől az őrület kerülgette őt mindannyiszor az elmúlt ezer alkalommal, mikor a járását figyelte.

Egy szikra és a szíve hevesebben kezdett dobolni a kék szemek gondolatára. Sosem látott még olyan mély kék árnyalatot, melyben ennyi érzelem tükröződött volna. Játékosság, báj, huncutság, komolyság, szomorúság, aggodalom. Mind mind más mély árnyalattal festette meg az oly kedves szemeket.

Egy tűzijáték és tudta, hogy kivel áll szemben. A piros ruhás lány és az ő kedves „csak" barátja egy és ugyanaz a személy volt, s mindvégig az ő közvetlen közelében tartózkodott.

Ezernyi apró pukkanással mintegy ezernyi buborék úgy pattogtak elő az értékes pillanatok, melyek mindegyikével egyesével hozzáláncolta a lelkét ahhoz a lányhoz, akit még az emlékei nélkül is különlegesnek érzett. Ha ezer életet élne is mind az ezer életében az ő oldalán kötne kis, ebben teljesen bizonyos volt. Bármerre vinné őt a sors, mindig mellé sodorná a végzetük.

– Ma Lady – súgta a csókjukba és immár zavar nélkül, tiszta zöld szemekkel pillantott rá. A kék szempár félénken hunyorgott vissza. – Soha nem hittem volna, hogy éppen te, és mégis annyira kézenfekvő, hogy ki más lehetne.

– Pont ezért volt tökéletes az álca, buta cica – nyugtázta Marinette, beletörődve az álcája lehullásába. Az előző éjjeli érzelmi hullámvasútja közepette rádöbbent, hogy tulajdonképpen már nem volna akadálya, hogy megismerje a srácot, aki eddig az oldalán harcolt. Tikki és Plagg nem akartak válaszolni a kérdéseire, hogy most mit kellene tennie, így feladta, s várólistára tette a gondolatait. Úgy fest megérte várni. A lehető legjobban alakultak a dolgok.

– Ha nincs az a fagyöngy, sose jövök rá, hogy ...

– Ó hallgass – fogta meg a szőke fejét, hogy belé fojtsa a szót egy boldog csókkal.

***

próbáltam a kérésekhez igazodni. Elsőre elég depressziós történet került napvilágra, szóval kukáztam... most nincs ilyesmire szükség.

Remélem az elképzeléseknek sikerült megfelelnem és nem hadartam el nagyon a köztes részeket, de ugye nem azokon volt a hangsúly :D

a kövi történet advent második vasárnapján várható ^_~ hányan várjuk?

Ne feledkezz meg róla, hogy az ikerkönyvben is találsz egy adventi kalandot , ha még nem voltál futás meglesni mit alkotott ugyanezekből a szavakból -  https://www.wattpad.com/story/196512279-reflections