Borzalmasan sajnálom, de ezt a történetet nem tartom meg karácsonyra... Hatalmas ideggel posztolom most , mert a hetek óta dédelgetett teóriámból valaki videót gyártott és feldobta a netre és undorító volna ha megvádolnának vele, hogy én loptam az ötletet tőle :( és mivel Nóri is beleszőtte a dolgot így borul az ő sztorija is  #>__<#*

hosszú káromkodás .... szóval fogadjátok a karácsonyra szánt kis történetet hamarább... majd készítek helyette máikat...

Köszönöm szépen With_a_crimi_book nak az adott címet és szereplőt. Ennek a történetnek a születését Ő szupportálta :D

*****

A kis pávalány szórakozottan lóbálta rövidke lábait a valaha volt legjobb rejtekhelyen, amit a hasonlóan jó kedélyű barátaival foglalt el néhány perccel az után, hogy a ház lakói elhagyták a bálteremnek is beillő hatalmas étkezőt. A kis lény szívesen dalra fakadt volna már a jelenlétükben, de tudta, hogy azt nem teheti meg. Kötötte az ígérete, hogy nem fog lebukni mások előtt. Így hát várt, s mikor a szőke fiú elsétált a díszekkel sűrűn megrakott ragyogó karácsonyfa előtt, a szemei könnyekkel teltek meg a látványától.

Halk sóhajjal fordult apró barátaihoz, akik mind rá hasonlítottak, s aggódón nézték az ő gyötrődő arcocskáját.

– Az emberek annyira gyarlóak, annyira egyformák. Fogalmuk sincs róla, hogy ha hatalmat kapnak a kezükbe, akkor előbb- utóbb mind eljutna ugyanahhoz a dilemmához... – sóhajtotta panaszosan a többieknek.

Megszólalását szomorú pillantások övezték, de némán várták a folytatást, ami nem váratott tovább magára.

– Emlékszem a nő hajára. A hidegre. A kedves tekintetére. Emlékszem, hogy milyen óvón ásta ki a hóból a fagytól megrepedt talizmánomat. Emlékszem, mert képes voltam kitekinteni a kinti világra, ha úgy hozta kedvem. Mindig csak a végtelen hó, a vakító fehérség fogadott. Aztán jött ő. Máig kísért az a pillantás, amivel végignézett a már félig átfagyott férjén, és a karjaiban tartott eszméletlen fián. Annyira bátor volt, hogy a figyelmeztetésem ellenére kész volt az életét is feláldozni értük és használt egy idegen erőt, hogy a családját biztonságban levihesse a hegyről. Ha előre tudták volna, hogy a szakadékban végzik, mi még mindig ott lapulnánk arra várva, hogy megtaláljanak minket. Elsőnek a fiú érkezett föntről, aki eltávolodott a lécen sikló szüleitől. Valahogy letévedtek a sípályát jelölő zászlók vonalától és egy pillanat alatt bekövetkezett a baj.

A kis kék lény elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában az emlékei hatására. Körülötte az izzók sorra élénkültek aludtak el, majd ébredtek föl lustán, csoportokban

– Nooroo és én már hosszú évek óta bujtunk el a talizmánunkba a hideg fogságában. Jó lett volna összebújni, de addig nem hagyhattuk el a testünket őrző ékszert, amíg emberi kéz nem érinti azt. Vajon nekem volt szerencsém, hogy megtaláltak minket abban a hasadékban, vagy nekik? A közelben leégett kolostortól – az egykori otthonunktól nem messze történt ez az eset.

Épült oda egy turistaparadicsom a havon siklás szerelmeseinek. Ó ha tudták volna, hogy nekünk mennyire elegünk volt abból az átkozott hóból. Igen. Már érzem, hogy biztosan nekünk volt nagyobb szerencsénk azzal, hogy az a kis család azon a végzetes napon megcsúszott a hasadék peremén és egymás után csúsztak bele a hideg verembe, ahol a biztos halál várt rájuk. Senki nem kereste volna őket azon a helyen, és a havazás is megindult. A fiú már nem is ébredt föl többet, de ők ezt akkor még nem tudták. Kétségbeesetten keresték a kiutat, kaparták a hófalat, de csak fagyott sziklákat találtak. Kezdtek kihűlni, elálmosodni, elsőre észre sem vették, hogy ott lebegünk mellettük. Azt hitték a képzeletük játéka. A férfi a gyermekét ölelve hunyta le a szemeit, míg az a csodás nő kitartott. Megígérte, hogy nem hagy ott minket ha segítünk, s én neki adtam az erőmet. Azonnal tudta mit kell tennie. A hófalak megmozdultak, életre keltek, óriási hó gólemekké formálódtak, akik könnyedén felkapták a testeket és eljuttatták őket a hegy oldalában kiépített üdülőbe, majd semmivé foszlottak. Emilie úgy szorított mindkettőnket magához, mintha soha nem akarna minket elengedni. Éreztem kihűlt kezeit a brossra kulcsolódni. Akkor is, amikor eszméletét vesztette a kimerültségtől.

Duusu halkan hüppögött a keserű emlékképektől.

– Micsoda tragédia. Emilie másnap már jobban volt. Gabriel bokáját szilánkosra törte a zuhanás közben egy kiálló szikla, de a kedves feleségének azt is sikerült gyógyítania a mentés közben. Sajnos a tartásán és a járásán ettől még látszott, hogy az eredmény nem a legjobb. Adrien.... Ó Adrien soha többé nem tért magához. Szép lassan leálltak a szervei a fagy miatt és a testét csendben, a legnagyobb titokban hozatták haza és temették el. Nem akarták, hogy a nyilvánosság bármit is tudjon a fájdalmukról. A szívük szakadt meg a gyermekük elvesztése miatt.

Bezárkóztak. Kizárták a világot az életükből.

Emilie, az én Emilie-m, a megmentőm, a gazdám utána soha többé nem mosolygott.

Ő még jobban elzárkózott. A saját férjével sem akart beszélni, látni sem akarta őt. Arca beesett és az élet lassan elhagyta őt. Akkor beszélt hozzám a legtöbbet. Folyamatosan Adrient hívogatta, róla beszélt. Végül az elhatározását megosztotta velem, s én hiába tiltakoztam, nem hallgatott rám. Átváltozott és a fia féltve őrzött babafogait felhasználva megalkotta a tökéletes Sentimonstert. Annyira a megszólalásig hasonlított az elveszített gyermekére, hogy boldogan csukódtak le a szemei a végelgyengüléstől. Gabriel nem volt képes elfogadni, hogy a fia után a feleségét is el kelljen veszítenie. Ekkor okoztam a legnagyobb bajt, ami jó ideje csak érhette a környezetemet.

Elmeséltem neki a teremtés és a pusztítás talizmánjának a történetét. Meséltem neki a csodálatos mindenható erőről, ami képes volna őt visszahozni. Az ő mosolyát. Más nem számított, csak az ő mosolya. Nooroo, akit addig mélyen elzárva őriztek készséggel állt a gazda szolgálatába. Innentől már nem sok emlékem van. Könyörögtem Gabrielnek, hogy zárjon el egy olyan helyre, ahol nem kell végignéznem ezt az egészet. Ahol nem kell szembesülnöm Emilie hiányával. Még arra is felhívtam a figyelmét, hogy a talizmánunk mellett a hóba fagyva a könyvet is megtalálja, amiben megtalálja a leírását a keresett tárgyaknak.

A Macska gyúrújének

És a Katicabogár fülbevalójának

Félelmetes hogy milyen hasonlóak az emberek. Előbb utóbb eszükbe jut élő embert mintázni a talizmán erejével és akkor a természet visszaüt. Az alkotás folyamán magából vesz el energiát. Az emberi alkotás pedig élő embert kíván. Lassan apránként, sejtenként zabálja fel és veszi el a fizetséget, mert ez az egyenértékű csere a másik életért.

Ezt azért mondom nektek, mert olyan jó hallgatóság vagytok, és olyan kis bájos arcotok van mint nekem. Biztos vagyok benne, hogy ti megőrzitek ezt a történetet és nem adjátok tovább senkinek.

A ragyogó izzóktól fénylő kristály üveggömbökben tükröződő arcocskák ugyanolyan áhítattal néztek vissza rá, ahogy ő pislogott ki apró kék fejéből.

– Ennek a történetnek soha nem szabad kiderülnie – sóhajtotta szomorúan. – Mert minden az én kotnyelességem miatt történt.

A csillogó karácsonyfadíszekben tükröződő arca tucatnyi szomorú szempárral nézett vissza rá.

***

T_T

szerettem volna még egy kicsit jobban kidolgozni, remélem így is tetszett.

HNori1 oldalán nyílt az adventi kalendárium a következő történettel. Emilie szilvesztere.

Ne felejts el feliratkozni ha az értesítéseket meg szeretnéd kapni. ʕ•́ᴥ•̀ʔっ♡