Köszönöm az aktivitást daffifony nak. Egy kicsit elmerengtem rajta, hogy mit is lehetne ide írnom, de végül az események nekem kedveztek. Úgy alakul, hogy lett miről írnom ... bár eleinte más terveim voltak, a végén erre kanyarodtak a gondolataim.

✧･ﾟ: *✧ⓜⓔⓡⓡⓨ ⓒⓗⓡⓘⓢⓣⓜⓐⓢ:･ﾟ✧*:･ﾟ✧

***

Derengett.

Nem tudta mi, csak derengett.

Gyakorta elöntötték az érzések, amik hiányoltak valamit, valakit, pedig ott volt mellette az egyetlen személy, akivel valaha is lenni akart. 

Ez volt Marianne Lenoir.

Már nem rémlett neki, hogy is telt el az elmúlt ötven év, és hatalmas homályos foltok virítottak az emlékei között is. De betudta annak, hogy már nagyon öreg. Márpedig így van ez az öregeknél. Nem emlékeznek soha semmire.

De az a tény, hogy neki nem jutott eszébe a fél élete, a származása, és minden papír nélkül ott állt, és nem volt képes emlékezni a saját születésnapjára sem, na az elég cikinek bizonyult. Az egyetlen amiben biztos lehetett, az a neve volt.

Wang Fu.

Hogy miért volt benne biztos? 

Már nem emlékezett rá kristálytisztán.

Szóval karácsony volt és ő ott ült a szobában, a kis garzonban, amit Marianne-el béreltek és bámulta a falat. Volt egy olyan érzése, hogy szeretne főzni egy teát, de sehol nem talált erre alkalmas eszközt. Tudta, mert már megannyi alkalommal nekiállt, hogy megkeresse, de minden alkalommal üres kézzel – és halk, csalódott sóhajjal hagyta el a konyhát. Pedig ott lebegett a szeme előtt a kívánt teáskannának a képzeletbeli képe. Tudta, hogy már ezerszer főzött vele vizet a keserű füvei forrázásához, mégsem találta sehol. Az porcelánkorsókkal egyetemben, amikben a kedvenc ritka füveit vélte fellelni.

Borzalmas ez az öregség. Szenilissé teszi az embert.

Nem is figyelte, hogy a kedvese valamikor letette az addig olvasott magazint, s hosszan nézett rá feltűnően merengőn.

A férfi csak ült magában a földön, és szorongott. Már maga az is fura volt, hogy a szerényen berendezett garzonban miért üldögél a székek helyett a szőnyeg közepén a földön.

Marianne a fejét csóválta. Borzasztóan sajnálta szíve választottját, és vegyes érzelmek kavarogtak benne azzal kapcsolatban, hogy elmondja e neki amit tud, vagy hagyja szerencsétlent tovább szenvedni. Hiszen látta rajta világosan, hogy szenved. Nem találta a helyét, és folyamatosan olyan dolgokat akart csinálni, enni, inni, amikről neki fogalma sem volt, hiszen ő világ életében Angliában lakott, mint háború elől emigrált Francia lakos.

Ebben a világban rendezkedett be, itt élte le egymaga azt az életet, amit Fuval szeretett volna megosztani.

Vajon mivel tenne jobbat?

Ha elmondja neki mindazt, amire nem volna szabad emlékeznie? Vagy ha tovább hagyja évődni és csendben végignézi a néma agóniát? Ahogy elemészti magát valami olyan miatt, amiről fogalma sincsen?

A tudatlanság, és ő megtartja az adott szavát?

Az önzőség, hogy újra magára találjon a szeretett férfi?

Mit kellene választania?

Melyikkel okozna kevesebb bajt? Az ember mindig csak utólag bizonyos benne, hogy melyik választás lett volna a bölcsebb.

Ha megszegi az adott szavát és elmond mindent, azzal veszélybe sodorhatja mindazt az erőfeszítést, amit eddig közösen sikerült elérniük mind a magánéletükben, mind a talizmánokkal kapcsolatosan.

De mit ér vele, ha egy fél emberrel kell együtt élnie, mert az emlékezetével elveszítette mindazt, ami önmagává tette őt. S most bámulhatják egymást egy amnéziás, kínosan mosolygó öregúrral. 

Valahogy az álmaiban soha nem így alakultak a dolgok.

Most komolyan.

Mit kellene tenni ebben az ügyben?

Fél évszázadnyi álmodozás sajnos megrontja az embert, s végül a kapott valóság valahogy sehogy nem akar olyan édes lenni, mint a hosszú várakozás alatt szőtt ábrándok.

Óvatosan fölpillantott, s ugyanazt a képet látta maga előtt, mint általában. Hőn áhított kedvese öntudatlanul bámult ki a fejéből. Ez alkalommal hosszan merengve bámulta a jobb csuklóját, melyen kikoptatta a szőrt az évtizedeken át hordott karkötője. Egyetlen társaságának, a védelem teknősének a talizmánja.

A férfi merengve forgatta a kezét, hogy minden irányból tanulmányozhassa a vékony sávban kikopott és megerősödött bőrlemezkéket. Tudta, hogy valami nincsen rendben. Tudta, hogy valaminek a helyét bámulja hosszan, de egyszerűen nem akart benne felidéződni a dolog. Kiengedett egy halk sóhajt, és tekintetével megkereste a szeretett nőt. Éppen őt nézte. Gyengéden egymásra mosolyogtak, s elkapták pillantásukat, hogy tovább évődjenek a néma, privát érzelmi viharukban. Ki- ki a magáéban.

Az öreg körbenézett a számára oly idegennek ható szobában. A kis lakás annyira Angol volt, amennyire csak lehetett. A nem párhuzamos falak, az apró kis szobák, a padlószőnyegek indokolatlan jelenléte, a fürdőszoba őrjítően idegesítő fa parkettája, a kandalló, ami a századfordulóból maradt ott, s bár be volt falazva, szerves és semmire sem használható nevetséges kelléke maradt a szobának. Minden annyira bosszantotta, mindentől annyira viszketett. S ami a legjobban bosszantotta, hogy most karácsony derekán csak ült és sokszor azon kapta magát, hogy bámulja a szeme előtt elmosódott karácsonyfaizzókat, amik homályos, labdafejű lényekké kerekednek előtte és beszélnek hozzá.

A zöld nyugodt hangon duruzsol neki valamit, míg a piros sipító vékony hangon örömködik, a sárga méltóságteljesen, s a háttérben seregnyien megjelennek, más- más színnel, amik már nem is tartoznak a fenyőt öltöztető izzósor skálájához. Mindőjüket tudja, hogy ismeri. Névről, arcról. Kisállatok lennének?

Lehet, hogy Párizsban tartott kisállatokat és őket hiányolja annyira?

Újra tétova pillantást vetett Mariannera. Szerette volna vele megosztani tévképzeteit, a jelenéseket, melyeket a fényekben vél látni. De minden alkalommal rá kellett döbbennie, hogy szavai a torkára forrtak, s fogalma sincsen hogyan szólítsa meg a kedves nőszemélyt.

A kezdeti erős érzelmeik eltűntek, s most idegenként ültek egymás mellett az idegen ország, idegen városában, ahol egyiküknek az élete legfontosabb évei törlődtek ki az életéből, a másiknak pedig végig kellett néznie ahogy társa az eltűnt emlékekkel elhalványodik és a szeme előtt öregszik évtizedeket.

Nem volt ez így jó.

De a titoknak titokban kell maradniuk.

A nő fölsóhajtott, titkon elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. A történelemben megannyi ember nem mondhatta ki utolsó mondatát, szavait. Titkok vesztek el, titkok haltak meg, dolgok merültek feledésbe és ki nem mondott szavak, érzelmek semmisültek meg megannyi élet végetértekor. Senki nem készül fel arra, amit az élet hoz neki, ahogy most ők sem arra voltak felkészülve, hogy eztán csendesen szenvednek majd az egykori vágyakozás és szerelem romjain.

De az idők változnak.

Egyikük sem ugyanaz, mint régen volt, s bár érzelmeik úgy gondolják nem változtak, a lelkük megöregedett.

A nő melankolikusan állt föl, hogy odaereszkedjen a régóta vágyott férfi mellé a szőnyegre. Gyengéden fonta ujjait a csuklójára, s biztatóan rámosolygott. Hosszan rágódott, hogy mit kellene mondania annak, aki a fél életére nem emlékszik. Végül úgy érezte azt mondja ki, amit a legjobban szeretne, s amivel a legjobban előre mozdíthatja a régóta egy helyben toporgó kapcsolatukat.

– Mit tehetnék, hogy jobban érezd magad?

***

Tudom a készítők azt sugallták, hogy mostantól Fu mester élete szuper és fullos a boldogság meg a szerelem. De vajon képes egy ember boldog lenni azzal a ténnyel, hogy az élete felére nem emlékszik? Biztosan mindenkiben ott motoszkálnának a kétségek még akkor is, ha bőven volna amit szeretne elfelejteni. 

Hogy az ember, akire olyan sokat várt talán nem is olyan, amilyennek megálmodta? Nem véletlenül az álmodozás az élet megrontója.

Mi van, ha a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy azt elképzelte?

Sajnálom, hogy megint ilyen kis depresszív évődéssel jöttem. Ígérem a karácsonyi csokorban egy kis romantika is helyet kap még... 

További csodás karácsonyvárást kívánok nektek, és ne feledjétek a következő adventi történet HNori1 oldalán fog nyílni.

pusszancs!

✧･ﾟ: *✧ⓜⓔⓡⓡⓨ ⓒⓗⓡⓘⓢⓣⓜⓐⓢ:･ﾟ✧*:･ﾟ✧