Köszönöm Lili739, hogy folyamatosan játszol velünk, visszajelzésekkel szeretgetsz és követsz minket. Nagyon értékeljük a jelenlétedet és ha nem járnál, már hiányoznál nekem is és HNori1 nak is ʕ•́ᴥ•̀ʔっ♡ Fogadd szeretettel a történetet, amit a szavaidért cserébe kapsz.

Azt hiszem nem lopom be az emberek szívébe magam a következő történettel ...  ezen végre senki nem akarja felvágni az ereit a depressziótól XD

De ez van. Ha egyszer ez jutott eszembe ...

***

Mióta eljöttek Japánból, hogy egy neves Francia magániskola tanulója legyen, azóta folyamatosan az anyja befolyása alatt állt. Apja éjjel nappal dolgozott, s neki egyetlen kötelessége volt, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából minden egyes területen.

Az új magániskolában furán kezelték őt a származása, a hagyománytisztelete, s a kötelességtudata miatt. Egy Francia születésű tinédzsernek a lázadás és az önkifejezés tette ki hétköznapjait, mely azt jelentette, hogy a szabadidős tevékenységeik 90% a tictoc, instagram, youtube, és egyéb szociális csatornák bámulásával telt, amiktől csak a lelkük lakott jól. Attól érezték magukat többnek a másiknál, ha több lájkjuk, követőjük vagy rajongójuk volt. Kagami értetlenül állt az eset előtt. Nem értette, hogy a virtuális hátbaveregetés, ami a legtöbb esetben vagy őszintétlen vagy megtévesztő, hogyan is játszhat akkora szerepet az életükben, hogy csak annak éljenek. Tudta, hogy ezek múlandó dolgok, és a nagybetűs életben ezek semmit nem érnek ám. Hiszen nem fogsz több fizetést kapni ha celeb vagy egy közösségi oldalon. Sőt, akár hátrányodra is válhat, ha később bárki visszakeresheti a viselt dolgaidat.

A japán magániskola, ahová azidáig járt, a maximumot követelte tőle, tőlük, a diákjaiktól. Megkövetelték, hogy elméjüket folyamatosan edzésben tartsák és annyi információval töltsék meg, amennyivel csak lehetséges, hogy országuknak javára válhassanak.

Ő mindenben engedelmes volt. Gyermekként, diákként, cseperedő mini felnőttként. Komoly szemekkel nézte mindazt a számára léhának látszó karácsonyi forgatagot, amit nem tudott hová tenni, ugyanis ez lesz az első karácsonya ebben az idegen országban.

A bentlakásos iskola lányai ilyenkor izgatottan zúgtak, hogy kinek sikerült összehozni valami randit az interneten. Telefonjaikat ugyan le kellett adni, amikor beköltöztek a szállásukra, de a már tapasztalt vén rókáktól ellesték, hogy a csali telefonok is bőven megfelelnek erre a célra, így mehettek tovább a léhaságok az iskola szigorú falain belül.

Japánok a külföldiek által átvett karácsonyt tovább fejlesztették egy olyan ünneppé, ahol a randevúzás töltötte be a központi szerepet. Ezért ahogy fogyott az idő a nagy napig, úgy kezdett el a szingli közösség egyre kétségbeesettebben keresni egy olyan partnert, akivel legalább a jeles naon összeállhat, hogy ne valljon szégyent egy magányosan eltöltött estével. Ha nem partnerrel ünnepeltek, akkor csapatban, vagy klikkesedve, de az egyedüllét égő sőt kifejezetten népszerűség romboló volt abban a rohanó világban, ahol eddig élt. Egészen más kultúra tárult most a szeme elé. Ebben a világban ez a család ünnepe volt, s az ő családja erre nem volt nyitott. Egyikük üzletí úton, a másik pedig annyira karót nyelten tartotta magát a Japán hagyományokhoz, hogy fel sem merült benne egy közösen elköltött vacsora gondolata.

Barna szemeit szűkre húzva figyelte a járdákat koptató tumultust. A fények, a zajok, a levegőben terjengő illatok, minden annyira más volt. Az emberek az utolsó pillanatig fákkal szaladgáltak, hatalmas szatyrokkal jöttek- mentek. Holott otthon csak a gyerekek és a megbecsülésre érdemes kollégák, rokonok kaptak ajándékot. Érthetetlen hát, hogy ebben a felbolydult tömegben mindenki keze tele volt és áradoztak róla, hogy mennyien gyűlnek össze a fa körül, kinek mit vesznek, vagy éppen hány ajándékot kell még megvenniük sebtében.

Megigazította piros, saját kezűleg horgolt sapkáját s kortyolt egyet a kezében tartott pohárból. Szájüregét átjárta a fahéjas forrócsokoládé íze. Csíkos kötött kesztyűbe bujtatott kezével megfogta pohár mellé kapott pálcikát és megkavarta vele a kissé leülepedett de még gőzölgő italt. Jólesőn gondolt az elmúlt évek karácsonyaira. Az elmaradhatatlan, ízletes sült csirkére, s az azt követő hagyományossá vált, finom karácsonyi tejszínes, epres tortára vágyott. A régi élete bár elég egyhangú volt de legalább a megszokott tempóban és kerékvágásban telt. Legalább úgy ismerte ezt a menetrendet, mint a tenyerét.

Megeresztett egy sóhajt. Gőzpamacsa áttetszően gomolygott az ég felé.

A Franciák állítólag nem szedik le a díszeket rögtön a karácsonyt követőn, hanem még egy napot ünnepelnek, amikor minden bezár és megáll egy egész napra.

Legalább ebben van valami hasonló. A Japánok a halloweeni édesség és marketing áradat végeztével azonnal lecserélik a díszeket, hogy mindenkit ünnepi hangulatba varázsoljanak, majd azt követőn szinte azonnal váltanak is a szilveszteri dekorációkra. Persze maga a karácsony náluk egy fullos munkanap, így a szabadnap ténye is teljesen más volt számára.

Megrázta a fejét Champs-Élysées hömpölygő áradatát csodálva. Amit nem sikerült fényekkel feldíszíteni, azt bőven pótolta a lassan haladó forgalom autóinak a lámpája.

Kagami tova lépdelt a standok felé.

Lehúzta egyszerre a maradék csokiját és a legközelebbi szemetesbe helyezte a fölöslegessé váló újrahasznosított papír poharat. Amikor édesanyjának beadagolta, hogy randija van Adriennel, már tudta, hogy az utcákat fogja járni és tanulmányozni az itteni forgatagot. Más ürüggyel szinte esélye sem lett volna elmenekülni az otthoni üres giccsparádé elől. Semmi felügyelet, semmi feszkó. Kivetkőzni sajnos így sem tudott magából, ugyanis észrevett egy ínycsiklandó illatokat eregető standot, aminek menten be akart állni a sorába.

A sült csirke az sült csirke. Legyen bármelyik országban, akkor is karácsonyi étel marad.

Az ő magányos karácsonyi vacsorája.- Elhúzta a száját a gondolatra.

Eljött a szigetről, amin addig az egész élete telt. Új iskola, új emberek, új tanárok, új ház. Végre először együtt lakik a szüleivel, s végre szerzett magának valakit, akire azt mondhatja, hogy a barátja.

Barát.- Ízlelgette a szót, miközben lépet egyet a haladó sorral, hogy megkóstolhassa a hatalmas generátorról üzemelő elektromos kemencékből előkerülő finomságot. A cégér szerint lehetett választani felezett vagy negyedelt, fűszerezett vagy csípős jószágot is. Remekül hangzott az ajánlat, és senki sem tudott volna ennél jobb gondolattal előhozakodni.

Csak barát.

Jutott eszébe Adrien szójátéka, amivel azt a lányt illette, akit ő is csak barátként tartott számon. Bevillant a mosolya, csillogó kék szemei, hófehér bőre, s akaratlanul is elkezdett izzadni a tenyere. A leányiskola falai ha mesélni tudnának, akkor kitudódnának rendkívül gonosz, vagy megbotránkoztató dolgok azokról a jól neveltnek titulált kislányokról, akik a falak között művelték a felnőttéválással jár hatalmi harcukat. Nem volt azzal semmi baj, hogy ha a saját nemükhöz vonzódtak. Előbb utóbb úgyis mindannyiukat valami üzleti szempontból kiválasztott férj mellé láncolják a szülők. Szóval miért is ne élhették volna ki magukat azon falak között, melyek sokak örömére s még többek bánatára, némák voltak.

Kagami maga ugyan sosem bocsátkozott bele ezen harcokba. Mindenki tudta róla, hogy külön órákat vesz minden szabad percében. Kendózott, íjászkodott, kalligráfiát és bonsai rendezést is tanult többek között. Ezek mind olyan dolgok voltak mellyel elméje és teste minden mozzanatát uralni tudta. A lányok különcnek titulálták, hogy nem a társalgás, a tánc, a színjátszás vagy az etikett felé terelődött, mint mindannyian, akikből reményük szerint unatkozó gazdag feleség válik majd a jövőben. A Japán lány azonban más életre vágyott. Szerelemre, barátokra, életre. Nem egy kirakati dísz akart lenni a szülei által kiválasztott neves férje oldalán.

Újabb lépést tett előre.

Harciasan indított ebben az országban, mert mindenáron be akart jutni a legnevesebb vívóoktatóhoz. Mára azért már sokat szelídült. Ez köszönhető volt a sok Marinette-el töltött szabadidőnek is. Szerencsére a lányt a szülei – kiváltképp az anyja – is elfogadták, s szívesen elengedték vele a találkozóikra. Ehhez kellett, hogy néhányszor valami sütemény különlegességet vigyen figyelmessége zálogául, amikor meglátogatta őt a hatalmas rezidenciájukon. Anyja ugyanis bár már alig látott egy korábbi baleset miatt, de titkon odavolt az édességért. Rajongott mindenért, ami francia, közben egy teljesen nyugodt Japán méltóság vonásait viselte magán.

A sor újabbat lépett s végre kiválaszthatta melyik gusztusos ínyencséget szeretné magával vinni, hogy az első karácsonyi vacsorájává váljon, amit ebben az országban fogyaszt el.

– Kagami te vagy az? – hallotta a háta mögül az ismerős hangot, amikor elégedetten lépdelt tova a kezébe kapott meleg aurától rebegő szatyorral. Hátrafordulva Marinette mosolygott rá szívből jövőn.

A lélegzete is elakadt a gondolattól, hogy mennyire jól néz ki. A hideg kifejezetten kicsípte az orrát és az orcáit, s ez hihetetlen éles kontrasztot alkotott a lány egyébként sápadt bőrén.

– Ha-hali! – üdvözölte rekedten.

– Mi járatban errefelé? Csak nem a karácsonyi vásáron voltál? – bökött a lány a háta mögé. Fekete vászonkabátján néhány hópihe csücsült. Továbbiak voltak lassú táncban körülötte mindenfelé, hogy lassan meginduljon az áhított havazás, mely egyre sűrűbbé vált a komótos pelyhedzésből.

– De igen, kicsit körülnéztem – felelte bizonytalanul, s nem mert a barátja kék szemébe nézni. Gondolatai folyton elkalandoztak cseresznyepiros ajkán, vagy hamvas bőrén. Már sokat töprengett a dolgon, és rá kellett jönnie, hogy szerelmes belé.

Elsőre őt is ledöbbentette a tény, hiszen őt nem szippantotta be a Japán lányok zárt ajtók között játszott durva játéka. Ő nem volt senkinek a szeretője, s ő maga sem vágyott ilyen titulusokra. Jesszus, mintha börtönben lett volna azokban az években, de ott ez volt a természetes. Úgy vette észre, hogy a tanáraik nem csak tudnak az ilyen esetekről, de egyenesen nem beszélnek róla és teljes mértékig úgy tesznek mintha nem léteznének az ő intézetükben ehhez hasonló dolgok.

Mióta erre az idegen és melengető érzelemre rájött, nem tudta magát rendesen kifejezni a közelében, s folyton úgy érezte, hogy a lány félreérti őt. Bár Adrien mellett biztonságban és stabilitásban érezte magát és szerette volna elhitetni magával, hogy hozzá vonzódik, a lelkének nem tudott hazudni. Marinette sokkal vonzóbb volt számára.

A szívverése tőle lett gyorsabb.

A jégkorcsolyás duplarandin elmondta neki, hogyan érez, de valószínűleg nem értette meg. Rászólt, hogy ne hezitáljon, hanem válasszon, és még a kezét is nyújtotta neki, hogy érezze ő ott van neki. Valamiért mégsem nyitott feléje, egészen a közös barátszerzős játékukig, ahol is végre sikeresen közel került hozzá.

Annyira boldog volt az esettől.

– Hahó – mosolygott rá a barátnője várakozón. – Jól érzed magad? – Kagami összerezzent. Nem hallotta az előző mondatot, úgy belefeledkezett a látványba, ahogy a kövér hópelyhek megkapaszkodnak kék szemű beszélgetőtársa sapka alól kikandikáló copfjain. – Azt kérdeztem, hogy van – e kedved felugrani hozzánk egy meleg italra, meg egy kis sütire.

Az ajánlat remekül hangzott. Sőt.

– Hát persze, mosolyodott el és elfogadta a feléje kínált kétujjas kesztyűbe bújtatott kezet. Csak pár saroknyira lakott Marinette, ezt az utat csillogó szemekkel, egymás kezét fogva tették meg. A Japán lány a mennyekben érezte magát. Talán mégiscsak van egy szemernyi esély rá hogy megnyerje a szívét. A zsúfolt utcán sétálva azonban valaki kiverte a kezéből a gondosan bedobozolt vacsoráját és a figyelmetlen, felpakolt emberek már odébb is rúgták az útra, ahol áthajtott rajta a Rue de Rivoli teljes autós forgalma. Csalódottan állt fölötte, megszakadni készülő szívvel. Hát ennyit az otthonos ízekről, állapította meg magában.

– Annyira sajnálom – sóhajtotta Marinette lesújtottan nézve a maradékokat, majd a barátnőjét.

– Ugyan – vonta meg a vállát üresen a keleties vonásait érzelemmentesre rendezve. – Úgy sem voltam annyira éhes. De a torta az azért még hiányzik – sóhajtotta mellé révetegen.

Marinette kíváncsian hallgatta a sóhajt.

– Milyen torta?

– Tudod otthon, Japánban karácsonykor nagy tradíció az eperrel díszített tejszínes torta. Hozzászoktam ugyan ennek az országnak az ízeihez, de a hagyományos dolgok olykor nagyon hiányoznak.

– A karácsonyi ízekről tudnék mesélni – forgatta meg a szemeit Marinette, aki majdnem három nemzetiségnek vallhatta magát. – Gyere, majd én megvigasztallak – mosolygott rá, amitől hirtelen mázsányival lett könnyebb Kagami szíve. – Tudod a szüleim hatalmas egyetértésben élnek, ám a karácsony valahogy nagyon érzékeny téma mifelénk. Apu Olaszországban született, és gyerekkorában költözött ide a családja. A nagypapa konokságát nyomokban sem örökölte – mesélte a kékesfekete hajú, néhány hópamacsot lesöpörve a hajából, miközben tova sétáltak a Rivolin, az otthona irányába. – Anyu viszont maga hagyta ott az egész életét, hogy álmai városába költözhessen és így ez az időszak olykor a legérzékenyebb a házasságukban. Mindketten a másiknak szeretnének kedvezni a menüvel, és néha borzalmasan sül el a dolog.

– Ezt nem értem – vallotta be a szigetről érkezett csodálkozó pillantással méricskélve az égből érkező fagyos áldást.

– Próbáltál már mediterrán menüt vegyíteni a keletivel? – utalt ezzel az olasz kagylólevesre, amit egyik felmenője készített. Míg a másik a pékség kemencéjében egy kínai kacsa ötfűszeres változatával szerette volna meglepni az élete értelmét a takarításra hivatkozó pék. A két nemzet ízeinek a vegyítésére egy szem utódjuk még most is elborzadtan remegett meg. Vannak dolgok, amik egyszerűen nem passzolnak össze, mármint kémiailag, és arra az eredményre képesek rávenni a családot, hogy egymástól elszeparálva a mellékhelyiségben ünnepeljék a szeretet ünnepét.

– Nem, nem hiszem – érkezett a válasz az elmerengett Kagami felől.

Ezt követőn már ott is találták magukat a pékség mellett megbúvó kapunál. Marinette sietve beütötte a kapukódot a falraszerelt kis szerkezeten, hogy egy elégedett mosollyal tessékelje be maga előtt a partnerét.

– Gyere! – húzódott jobbra, hogy azonnal a pékségbe invitálja a lányt, aki engedelmesen követte. Az apró helyiségben ledobálták magukról a ruháikat, hogy aztán beléphessenek a sütödének a már kihalt és kitakarított részébe. Marinette apukája már régen végzett a munkájával és felment a lakásba pihenni, míg felesége mint a boltért felelős személyzet, élénk mosollyal szolgálta ki az előre megrendelt süteményekért beugró hűséges vásárlóikat. Marinette előreszaladt az eladótérbe és jelezte, hogy megérkezett. Némi szóváltás után vissza is tért az addig esetlenül ácsorgó és bámészkodó barátnőjéhez. Kicsit udvariatlannak érezte, hogy nem kívánta, hogy vele menjen és megkérte, hogy ott várakozzon. De lehet, hogy náluk ez nem számít illetlenségnek.

Aztán széles mosollyal az ajkán tért vissza, hogy az egyik pult alól kivarázsoljon két kistányért, és egy karikaforma szaggatót. Majd felkapcsolta a pulton a vízforralót és beleállított egy kis rózsaszín tubust és már szaladt is tovább.

Kagami kíváncsian figyelte, hogy a barátnője a helyiségből nyíló hűtőkamrába siet és karján egy tálcát egyensúlyozva tér vissza.

– Apu általában felkészül a vészhelyzetekre és ilyenkor mindig tesz el egy plusz adag piskóta lapot. Sokan szeretnek az utolsó pillanatban beesni a követeléseikkel és nagyon jó pénzt tudnak fizetni egy gyors Buche de Nöel – ért – magyarázta közben sebesen járó kézzel. Pillanatok alatt szaggatott ki négy kis karikát a tálcán lévő piskótából, hogy a pulton egymás mellé rendezze azokat. A maradékot vissza vitte a hűtőkamrába és egy tál tejszínnel tért vissza, amitől megdobbant Kagami szíve.

Egy spatula segítségével gondosan körbe kente és elegyengette a keményre vert habot a korongokon, majd egymásra helyezte őket és kapott két kicsi kétszintes édes süteményt. Olyan gyorsan járt a keze és olyan szakszerűen, hogy a Japán társának mire leesett, hogy mi készül, már ott is állt előtte a világ legfinomabbnak látszó tejszínes finomsága.

– A Buche de Nöel sjanos csokis szokott lenni, így remélem ez is megteszi – magyarázta, miközben a forróvízból kiemelt tubus tartalmából néhány mintát nyomott a krómozott munkaasztalra, hogy az a hidegtől azonnal meredtre dermedjen. A letörölt spatulával egyetlen mozdulattal pattintotta föl és szúrta a süteménybe a rögtönzött epres ízű fehér csokiból készült díszeket, hogy ezután elégedetten mosolyogva pillantson a barátnője meghatott arcára.

– Ó Marinette! Annyira szeretlek! – kiáltotta világgá a hirtelen feltörő örömérzést.

– Én is téged! – válaszolta készségesen Marinette, széles mosollyal az ajkán, s bár Kagami tudta, hogy nem abban az értelemben gondolta, ahogy ő, mégis boldog volt, hogy gallyra ment a karácsonyi vacsorája, hiszen valami sokkal értékesebbet kapott érte cserébe.

***

Ezen történetben talált információim teljes egészében sok utánajárást igényeltek. Rengeteg képet bújtam, és cikket olvastam át karácsony témában mind Francia, Kínai és Olasz értelemben. At utcákat a mapson egyeztettem, hogy hol és milyen irányban helyezkednek el a térképen. Az édességek és a hagyományok valóban így vannak, és sajnos a kollégiumokban is olykor kegyetlen játékok zajlanak pont mint egy börtönben...

Kihagytam valamit? Jaigen... a finomságokat... a Christmas cake avagy kurismasu keeki a Japán karácsony elmaradhatatlan része.

A Buche de Nöel , a fatörzs süti a Franciák kedvenc karácsonyi desszertje. Sima vagy kakaos piskota, csokis vagy vaniliás krémmel töltve.