Címet és a szereplőket mindkettőnknél a negyediknek befutó Lili739 kérte :D

Remélem megfelel neki az alternativ univerzumos elképzelésem arról, hogyan ismerkedhet meg Marinette és Adrien a mai világban :DDD

Köszi mindenkinek, aki egész évben olvasott, visszajárt, csillagozott és vagy kommentelt. Nagyon hálásak vagyunk nektek azért, hogy a visszajelzésekkel ti alkotjátok ennek a gyűjteménynek az alapját, magját. Piszok jó, amikor a megkapott szavakon izzadunk napokig, de ugye szenvedés nélkül nincs fejlődés :D

****

Csengettek.

A szíve már egyébként is a torkában dörömbölt, de ettől az egész karácsonyi hülyeségtől, amit elméje végső kétségbeeséséből kilábalva kitalált, a falra tudott volna mászni már reggel óta. Megvan az érzés, amikor elkezd fájni a fogad, és addig és annyira szenvedsz míg végül eljutsz vele orvoshoz, s mire leülsz a váróban már elmúlik a fájdalom épp annyira, hogy fontolgasd a menekülést? De akkor már késő. Marinette Dupain Cheng most éppen ezt a rettegést érezte. Sikeres karrierje kellős közepén kellett rádöbbennie arra, hogy fikarcnyi ideje sem maradt az ünnepekre a gigantikus teperés következtében. Bár imádott volna a szüleivel együtt érzelegni a szent napokon, de annyit cidálta őket a saját űberkirályul zakatoló életérzésével, míg azok turbékolva le nem léptek egy egzotikus hajókirándulásra, amiről majd csak az új évben – avagy jövőre – térnek meg. Maradt hát a pánik, na meg a vészterv, amit még Alya nyomott a kezébe a „Karácsonyi pasi kalendárium" hangzatos feliratú szórólappal. Napokig járkált fel- alá a talonban heverő fecni mellett, mire pánikrohamot kapva felmarkolta és eret vágva a saját lelkivilágán, rendelt magának egy pasit a mikulástól.
Ka-rá-csony-ra.
Mert mint kiderült ilyen is létezik ám.
Nem vicc, a telefont felvéve a diszpécser „ho-ho-ho" val köszöntötte és valami betanult szlogent előadva nyalánk hangon kiédesgette a csajból a kívánalmát, hogy mégis mik az elképzelései a „meglepivel" kapcsolatban. Főhősnőnk meg szemlesütve elmotyogta neki, nyúlfarknyi tényeket ecsetelve, mint pl. Magasabb legyen, mint én, és jó humorú. Előbbi nem volt nehéz feladat a 155 centis keleties vékony csontozatú megrendelőt tekintve. Utóbbira a helyzet abszurditását látván volt szükség, mert ha egy depressziós szerencsétlenséget fog ki – és amilyen szerencséje van, azt fog ki – akkor kettesben fogják tépegetni a papírzsepit az adagolóból, hogy könnyeiket felitassák.

Szóval ott állt izzadt tenyérrel rányúlva a kilincsre s azon pánikolt eljátszhatná, hogy nincs is otthon, vagy előadhatná magát a saját anyjának és elküldhetné a karácsonyi megrendelését a búbánatba. Térdei s fogai majd össze koccantak az ideges remegéstől, de nagyot nyelt és kinyitotta az ajtót.

Lehetőség szerint próbált emberien kinézni. Vállig érő kékes feketés haját lazán leengedte, ám ezerszer átfésülte. Többet nem tudott kezdeni vele. Fülében hóemberre hajazó fülbevalók lógtak, piros passzos ruhájával s széles fekete övével meg elmehetett volna mikulásnéninek. A tény, hogy térd fölé érő ruhája lejjebb egy bolyhos macskás papucsban végződött, talán azt a benyomást kelthette, hogy kissé flepnis. Szóval így állt a nyitott ajtóban a frissen érkezett szmokingos sráccal szemben.

Első pillantásra majdnem leesett az álla.

Az ajtóban a legszívdöglesztőbb pali állt, akit valaha látott. Leszámítva az ideges toporgását – talán pisilnie kell – és a kócos frizuráját. A szőkeség egy ajándékos szatyrot szorongatott, zöld szemei derűsen csillogtak – reméljük nem ivott... vagy épp eleget ahhoz, hogy hozza a hangulatot.
Marinette félreállt az útból és betessékelte a vendégét, akinek kissé nehezen akaródzott betévelyednie, így kissé meg kellett segíteni őt azzal, hogy belekarolt és bekísérte.

– Már nagyon vártalak! A kabátot... – udvarias gondolatai itt félbeszakadtak. Az idegenen nem volt kabát. Vállat vont, talán a kocsijában hagyta. A szőkeség torokköszörülése eszébe juttatta, hogy talán illene kicsit mentegetőznie, így az éppen megszólalni készülő szavába vágott, mielőtt még az valami hangzatos szlogennel vagy ilyesmivel elvette volna a kedvét a mentegetőzéstől. Gyorsan a szájára tapasztotta hát a kezét és belefogott a mondókájába mielőtt az idegen elmenekül.

– Borzalmas zavarban vagyok, mert általában nem így ismerkedek az emberekkel. Normál esetben én is a családommal lennék, de leléptek. A barátok meg véletlenül éppen egy pár. Nem akartam gyertyatartónak beállni közéjük, éreztetve magammal, hogy mekkora lúzer vagyok, mikor lépten- nyomon smárolni kezdenek – nevetett idegesen a fickó ráncolt homlokára pillantva. Eleresztette hát a száját, s bevezette a nappaliba.

– A fa díszben villog, a kaja kész, és ajándékkal is készültem neked. Bár megvallom fogalmam sem volt róla, hogy megy ez és mit is kaphat egy magad fajta – merengett fennhangon, újabb homlokráncolást előcsalva a vendégéből. – Jaj ne haragudj, nem akartalak megsérteni, szép szakma a tied is – vigyorodott el kínosan, majd úgy érezte végképp elásta magát, mikor a válasz egy fölvont szemöldök pár lett. Halkat sóhajtott és a tenyerébe temette az arcát. – Menthetetlen vagyok. Ne is foglalkozz velem. Ha gondolod menj csak a dolgodra, az átutalás már megvolt, nem sértődök meg, ha van jobb terved mára.

A szőke gyorsan megköszörülte a torkát, s barátságos mosolyt villantott rá.

– Üdv Adrien vagyok – lepte meg a lányt a kellemes mély hangjával, melyet kifejezetten depresszió oldásra találtak ki. – Nem állt szándékomban el menekülni és ígérem rögvest magamhoz térek. Nézd el nekem de én is zavarban vagyok ám. Szóval jól hangzott az a kaja dolog és közben beszélgethetnénk is. Ha gondolod kivesézhetjük miért léptek meg a szüleid, vagy a barátaid így magadra hagyva téged, de ha nincs kedved elég ha csak nézzük a villódzó karácsonyfa izzókat. Nekem az is sokat segített ha egyedül voltam.
A szőke tétován mosolyodott el, mint aki még mondana valamit, aztán inkább az ajkára harapott és mosolygott tovább bárgyún.

A hangulat menten oldódott, hisz egy pillanatra úgy álltak egymással szemben, mint két szánalmas idióta, akiknek nincs normális szociális élete és terveik karácsony estéjére. Nevethetnékjük is támadt a gondolattól, hisz mit számít mindez? Az egész hercehurca ma már csak a társadalom fejében létezik. Kinőttek már a gyerekkoruk fenyőillatos, varázslatos, süteményes, csillámló csodavárásából.

– Ó egek, most jól bemutatkoztam. Marinette vagyok, de ezt már biztos tudod a megrendelőktől – nyújtotta felé, ujjatlan vastag vállpántos ruhájából kilógó hosszú fehér kezét, s barátságosan kezet ráztak. Adrien meleg mosollyal jutalmazta a dolgot.

– Hidd el, nekem senki nem mondott semmit. Ez az egész a teljes egészében meglepetés vagy számomra – nevetett őszintén. – Az igazat megvallva éppen egy baromi unalmas összejövetelről csöppentem ide. A céges rendezvények legunalmasabbjáról, amikor mindenki próbál egyenes háttal, imitált gerinccel megjelenni és úgy tenni mintha jól szórakoznának. Színház az egész világ – sóhajtotta, majd megemelte a kezében tartott szatyrot. – Feldobtad a napomat, hogy végre őszinte emberi szót hallok. Ezzel készültem neked. Kívánni se tudnék jobb társaságot erre az estére.

– Nem kellett volna – sütötte le szemét a házgazda, első kétségbeesett bemutatkozásukon túlesve.

– Hűtőben a helye! – szólt rá a szőke, dögösen mosolyogva, mert  az ismeretlen dilis csajszi csak állt és bámulta őt, mint valami rakás szerencsétlenség.

– Ó. Igen – motyogta, s becsúsztatta az egész szatyrot a hűtőben felszabadított középső polcra. Szórakozottan harapott rá az ajkára, egy pillanatra újra elbizonytalanodva a tervében, majd erőt vett magán és szélesen elmosolyodott. – Nos. Ez itt a nappalikonyha – mutatott körbe a kis lakájos helyiségben, ahol a konyhapult szigetén már a lehetőségekhez képest meg volt terítve két személyre. – Mosdó arra, megterítve itt. Örömmel készültem volna egy egész „Le Revellion" el, de nem vagyok valami nagy szakács, és anyu kínai, apu olasz így nem sikerült beleolvadnunk teljesen a Francia konyhába.

– A spagetti vagy a Chow mein se rossz karácsonyi kaja – nyugtatta meg vendége, mire végre magához tért és szóhoz jutott. A sebtében elé tartott ünnepi folyadékkal megtöltött pohárra viszont nem tudott nemet mondani.

– Aperitif? – mosolygott rá a sápadt, fekete hajú, s izgatottan figyelte, hogy vendége szakértő módon meg löttyinti a karcsú, hosszúkás pezsgős poharat és illatmintát vesz. – Nem vagyok oda a savanykás pezsgőért – magyarázta gyorsan a fickó tekintetét látva. – Az édes gyöngyöző bor jobban tetszik. Majdnem ugyanaz, csak sokkal finomabb. Édes szájú vagyok- vonta meg a vállát végül.
– Azt látom - kalandozott el a fickó tekintete a meggypiros ajkakra. - Remek választás. Az édes rám fér.

Zavartan kortyolták el első pohár italukat a kétértelmű megjegyzés után, majd Marinette az asztalhoz tessékelte a vendégét, ahol gondosan megterített előzőleg. A tányérok mellett aprólékosan elhelyezte az evőeszközöket, a szalvétát az elmúlt órában sokadszor hajtotta át, de az istennek nem jött ki belőle az instagramról ellesett tökéletes hattyú forma, így lezseren csak rátekerte az evőeszközökre. A konyhaszigetre oda volt készítve egy jeges vödörbe az üveg, amiből öntött előzőleg. A magas bárszékekre huppantott szőke pedig érdeklődve figyelte, ahogy a sütőből előkerül egy szárnyas ropogósra sütött, feldarabolt teteme, s a pulton lévő tálból párolt zöldségek kerülnek mellé. A tálalásért egy nagy piros pontot ajándékozott gondolatban neki, mert a látvány ráébresztette, hogy a rendezvényen bekapdosott néhány sütemény után még jócskán üres maradt a gyomra. A kordulást vendéglátója enyhe pírral vette tudomásul mikor letette kettejük közé a tálat és szedett belőle a tányérokra. Nyálcsorgatva ült le Marinette a fickóval szembe, s jókedvűen ráhunyorgott.

– Akkor. Lássunk hozzá! – javasolta, s derűsen a szájába vette az első falatot. Ami aztán menten ki is fordult belőle. Adrien elsápadásából ítélve az ő ízlelőbimbói is most követtek el harakirit. Fél perc rövid agonizáló rágás után a nagyon udvarias vendége erőszakot vett magán és lenyelte a szájában lévő falatot. – Te egy hős vagy! – állapította meg ámulva.

– Udvariatlan lett volna kiköpni, de most adj gyorsan inni valamit! – védekezett a szőke elhaló hangon, s már nyúlt is a poharáért, amibe jócskán került ital. Mindketten felhajtották az édes gyöngyözőbort, aztán nagyot sóhajtottak.

– Adunk egy esélyt a zöldségnek? – merengett hangosan Marinette tétován pillantva vendégére, hogy mekkora lúzernek látja most.

– Kizárva. Egy hétig nem veszek ételt a számba. Már az emléktől... öm ... jóllakok? – köhögött fel halkan, megmentve a panaszkodást és valami kevésbé nyers mondanivalóvá alakítva azt.

Marinette halkan felnevetett.

– Annyira szánalmas vagyok! Általában anyu szokott főzni, én csak eljárok melóba meg hazaesek. Őt nézve az ember azt hinné a dolgok maguktól lesznek ízletesek és tökéletesek a keze alatt.

A nő elkeseredett hüppögéssel állapította meg önnön alkalmatlanságát, így partnere kénytelen volt felcsapni ügyeletes pszichológusnak, hogy az éhhalál széléről visszatáncolva megmentse a depresszióba fulladó estét.

– A kinézetével nem volt gond – veregette meg ügyetlenül a hátát, mivel fogalma sem volt erre most hogyan kellene reagálnia. Bátortalanul nyomott a kezébe egy újabb pohár italt, addig sem épp magát sajnálta, s közben kiötölte a megfelelő tervet. – Ha már így alakult, mi lenne ha inkább csak poharaznánk és beszélgetnénk? Az se utolsó program így szentestére. Normális esetben javasolnám, hogy rendeljünk pizzát, de nincs olyan, hogy most bárki is nyitva legyen.

A könnyein át fölpislogónak kicsit apáskodón megborzolta a feje búbját, s máris jobb lett a hangulat. Újabb kortyok segítettek feledésbe taszítani a bosszankodást, s perceken belül nevettek az elfuserált vacsorán. Mint kiderült, Marinette a szülei távollétében a fagyasztott dolgokat preferálva bekészített néhány dobozolt pizzát a mirelitre, így azokkal egyszerre olvadoztak együtt a konyhában. Ki ki a maga helyén. A tészták a melegedő sütőben, Marinette könyékig a mosogatóban, Adrien pedig csillogó szemekkel a pultot támasztva. Ekkor szakította meg az idillt a csengő. A páros összenézett. Egyikük nyakig volt a csirketetem nyomainak eltüntetésében, a másik egy pohárral a kezében a szemöldökét felvonva nézett ki a fejéből.

– Vársz valakit?

– Rajtad kívül nem volt más programom – jegyezte meg majdnem dúdolva jókedvében a fekete hajú. – Kinyitnád? – kérdezte megvonva a vállait, így jelezve, hogy a habokban turkálva nem szívesen nyitna ajtót. A válasz egy bólintás volt, s már ott is termett az ajtóban, hogy onnan földbegyökerezett lábakkal és enyhe szívroham élményével essen ki a folyosóra.

Odakint ugyanis egy meglehetősen jóképű, kékeszöld hajú rocker villantotta meg ezerwattos mosolyát. A lakásból kilépő láttán kissé elbizonytalanodott, s megremegett a kezében lévő ajándékszatyor.

– Marinette-et keresem – Adrien fölvonta a szemöldökét. Sejtelme szerint nyakig volt a bajban, ugyanis vele ellentétben ez a srác itt valóban a cégtől jött, és ki fog derülni, hogy ebben a játékban ő az imposztor. :D

– Én vagyok Marinette – kortyolt bele a pohárba hűvös nyugalmat erőltetve magára, miután behúzta az ajtót, hogy a beszélgetés ne hallatsszon be. Kijelentése kétkedő pillantásokat szült. – És benned kit tisztelhetek?

– Lu-Luka vagyok. A Marinette tudtommal női név – jegyezte meg a fehér, Jagged Stone stilizált pólóban és fekete zakóban feszítő srác szkeptikusan.

– Kinek, mi – kortyolt egyet a poharából a szőke. – A szüleim úgy gondolták jól van ez így. A mai világban elég csak homofóbnak kikiáltani valakit és az máris visszakozik. Gondod van a nevemmel?

– Ne-nem... csak a cég nem nyújt efféle szo-szolgáltatást.

– Mifélét?

– Hát, olyat – motyogta idegesen a srác és újra megremegett a kezében a szatyor. Adrien előrébb lépett, és barátságosan a vállára tette az egyik kezét.

– Figyelj cuncimókus – változtatta el a hangját szándékosan, hogy felborzolja a srác hátán a szőrt. – Előre fizettem a szolgáltatásért és most közlöd, hogy nem vagy hajlandó velem partizni.

– Én nem ezt...

Adrien a mutatóujját a szájára téve hallgattatta el a jövevényt.

– Nyugi, értemén. A cég diszkriminálja az én fajtámat. Nincs gáz. Nem követelem vissza a pénzem, és nem írok negatív véleményt az oldalatokra, ha most cirkusz nélkül elmattyogsz, ugyanis a szomszédok elég cukik és nem dúlnám fel a szent estéjüket. Okéska?

Luka egy másodpercig mérlegelte a dolgot majd rábólintott. A hideg is kirázta attól, hogy a vállán egy olyan srác keze van, aki a pasikra bukik, így örömmel vette mikor az rákacsintott és visszahátrált az ajtóhoz.

– Boldog karit – fuvolázta magas hangon Adrien és szélesen elmosolyodott a kacérnak szánt kacsintás után. A srác még futtában, égővörös ábrázattal hozzávágta a szatyrot a szőkénk mellkasához, aki csodálkozva kapta el.

– Bo-boldog karácsonyt! – hadarta, majd olyan sebesen rohant le a lépcsőn, hogy azt hitte menten legurul és nyakát szegi.

– Ez kipipálva – sóhajtott föl Adrien elégedetten. – Szép volt Agreste.

– Ki volt az? – kukkantott ki a végszóra a mosogatással végzett házigazda. Az imposztor ijedten rezzent össze, hirtelen azt sem tudva mivel mentegetőzzön. Lepillantott a kezében lévő szatyorra, s ráfogta a dolgot.

– Egy hibbant transzfesztita srác fel akart csípni. Ismered? Ezt nyomta a kezembe – mutatott a szatyorra.

Belekukkantva kiderült, hogy az adventi társkeresős cég egy a tangás alkalmazottaival dekorált naptárat és némi promós cuccot rejtett bele, egy köszönőkártya mellé csúsztatva.

– Talán neked kellene ismerni, hisz a te céged küldte – ráncolta a homlokát Marinette, végigpörgetve a naptár képeit. – Te nem vagy benne?

Adrien nagyot nyelt.

– Ha az én tangás képeim érdekelnek, azok a privát gyűjteményemben vannak – kacérkodott a szőke, sokat sejtető hangon.

– Minden vágyam megnézni azt a gyűjteményt – feleselt vele a házigazda, miközben betessékelte a lakásba, s azon merengett vajon benne volna – e a rendelt pasi egy kis extrában is.

Az este valahogy szenzációsan sült el. Marinette a kanapén ébredt, heveny fejfájás közepette, Fájt a reggeli fény, és kábultan indult neki a kávé felkutatásának, hogy sikerüljön beindítania vele a legfontosabb szervét, az agyát.

A hűtőből kiemelte a palackos tejet, s szeme megakadt a szatyron, melybe egy kis dobozolt sütemény – fatörzs torta – volt dobozolva. Elmosolyodott, mert egyből eszébe jutott, hogy milyen király estéje volt a vadidegennel, akit rendelt magának. A sokadik pohár édes bor után már úgy beszélgettek és nevetgéltek, mintha évek óta ismernék egymást, aztán valahogy áramszünet borult az emlékekre. Biztos elaludt valamikor. Adrien meg lefektette a kanapéra és betakarta. Milyen becsületes – sóhajtotta, s szeme megakadt a kártyán, ami a süti alól lógott ki.

A sorokat kétszer is átfutotta, mire felfogta a tartalmát egyszerre sápadt el majd vörösödött el olyan mértékig, hogy majd felrobbant. Azt hitte menten elájul kínjában.

„Még nem volt szerencsénk találkozni. Boldog karácsonyt.

Üdv: Az új szomszéd."

******

Remélem sikerült egy emlékezetes hülyeséget összehordanom nektek ...

Elég este végeztem vele szóval ha tele van hibával légyszi légyszi valaki irja meg ...

Ha még nem voltatok a könyv ikertestvérénél, feltétlen lapozzatok át oda is . ^_~

BOLDOG KARÁCSONYT SRÁCOK :DDDD

ma megvolt az első vezetés órám :DDD piszok felbodott vagyok ...

iszonyat érdekes ha valaki kézzel lábbal angolul magyarázza neked hogyan kell vezetni, miközben a fél fejét maszk takarja és szart se értesz, csak bólogatsz mint egy hülyegyerek XDD

Az előző történethez beillesztettem az elkészült rajzokat, visszalesni ér :D