kimbawlion segítségével, kéréséből születtek a történetek nálam és Daemonskittykat nél egyaránt. Szereplőnk Lady-lion volt, a címünk Álomnapló. Ne felejtsük el, hogy ennek a sztorivonalnak egy másik története is megszületett a másik Relection könyv fjeezetei között !!!

:D tudjátok mit gondolok a nem ismert szereplőkről ... semmit nem tudunk tehát bármit megtehetünk XD

A későbbi olvasók kedvéért kiemelném, hogy e pillanatban se a kwami se a leányzó semmilyen formában nem ismertek előttünk. A tény, hogy tervek vannak, és kb kettő terv, semmi több nincs a birtokunkban, amivel gazdálkodhatunk. Lássuk, hogy sült el.

****

A lány csak nehezen tért magához a merengéséből. Kényelmesen rágta tovább friss ropogós croissantját, ami nem volt épp egy „Chapati", de elég finom volt, s lassan szürcsölt egyet mellé a gyógynövény teájából. Szeretett volna beilleszkedni és kávét inni, de egyszerűen nem látta értelmét. A gyógynövényeknek megannyi előnyös tulajdonságai voltak. Élénkítettek ha arra vágyott, bódítottak ha az akarta, erőt adtak vagy éppen elaltattak. Miért is kellett volna akkor ezzel a haladó népeknek szánt tömegtermékkel vacakolnia? A vonzó illata miatt, ami egyszerre volt gyomorkorgató és orrfacsaró? Vonzott és taszított egyszerre s megosztotta gondolatait azzal kapcsolatban vágyik-e rá vagy sem. Olykor megvette, jólesőn szagolgatta, ült felette majd hirtelen felindulásból kiadta a kávézó előtt kuporgó fickónak, akit mélységesen szánt, hogy egy ekkora faluban él még sincsenek iránta szánalommal a társai. Megcsóválta a fejét, s a kezében lévő dossziéra pillantott. Nagyon hosszú utat tett meg az otthonától egészen eddig a fényárban úszó óriási faluig, melyben végeláthatatlanul sok ember nyüzsgött, élte életét és látványosan senki nem volt boldog. Futtában elkapott nevetés, mosoly és mímelt jókedv, de nem boldogság, amit kiolvasott a lelkükből. A mappája újfent magához vonzotta a tekintetét. Ráncolta a homlokát s képtelen volt emlékeitől elszakadni. Nem szívesen hagyta otthon a védelmezett fáit, erdejét és törzsét, de a varázslójuk keményen kimondta, hogy mennie kell. Ahhoz, hogy a totemje teljesen elfogadja őt urának és parancsolójának, meg kellett találnia a bogarat a párducot. Elsőre ez roppant egyszerű feladatnak látszott. A sámánasszony által küldött álmok irányították, utat mutattak, s az ENSZ en keresztül eltalált a törzshöz, akikhez el kellett jutnia. A Párizsi törzs meglehetősen ezerszínű volt, ráadásul annyian voltak, hogy nem is ismerték mind egymást. Hát hogy lehet így valakit megtalálni közöttük? Búsongott immár negyedik napja az érkezését követően. Ujjait mintegy ellenőrzésképpen végigfuttatta a derekán, hogy érezze a testén az övet, melyet a varázsló adott neki. Őt egy vihar sodorta a táborba, s kosarában gondosan mellé hajtva megtalálták az övet, melyet a lelkek neki szántak. Senki nem ellenkezhetett ezzel. Nem volt szokás. Az animizmus lelkük mélyéig átjárta az embereket s hitték, hogy mi az övé és hozzá tartozik, annak mellette a helye. Így hát senki nem vette el tőle, s bár maga sem értette, viselte az éjjel és nappal. Álmaiban gyakorta látta az öv szellemét, egy tenyérnyi, oroszlánra hajazó misztikus lényt. Beszélt hozzá, irányította volna, de nem értette őt. Nagyon nekikeseredett hát, hogy napok óta nem volt nyoma a kereséshez.

Az üvegek remegésére ébredt. Fogalma sem volt, hogy mikor bóbiskolhatott el a gyógynövények gőze fölött, de a kávézóban pánik tört ki, amit a pingvinnek öltözött fickó próbált oldani.

– Valószínűleg akumatámadás van a közelben – közölte a vendégekkel. – Javaslom húzódjunk fedezékbe, míg elsimul a dolog.

Amani követni akarta az utasításokat, s velük tartani egy biztos helynek nevezett védőállásba, de a lábai a földbe gyökereztek. Torka kiszáradt, s szíve egyenesen abban a kiszáradt lyukban érződött dobogni. Az idő lelassult körülötte ahogy meglátta a kirakaton keresztül az utcán végigsuhanni a fekete ruhás alakot. A borzongás végigcikázott a testén, ahogy a napsugarak színéhez hasonló hajszínű, kócos fiatal férfi elsuhant majd eltűnt a szeme elől. Egyetlen pillanat erejéig látta a vakítóan zöld macskákra jellemző átható szempárt, s azonnal bizonyos volt benne, hogy ő az a párduc, akit keresett. Még soha nem érte ilyen intenzíven a sokk, hogy a totemek, sámánok animológia igenis mindenhol ott legyenek, még az óriási világvárosnak nevezett falu kődzsungelében is. Gondolkodás nélkül ugrott az ajtón át az utcára és követte az érzelmeit, melyek felkavarodott forgószélként vezették utcákon keresztül. Aztán a nyom eltűnt és olyan varázslatot érzet, melyhez foghatót még soha sem. Mintha milliónyi szellem lüktetett volna egyetlen ütemre, mintha milliónyi apró szárnycsapás söpört volna végig az utcákon. Tisztán érezte a varázslatot, a mágiát, aztán szertefoszlott az éterben s már csak a derekára fonódó öv kellemes langy lüktetésére figyelt. Meglepődött! Ilyen még nem fordult elő. A sámán adta tárgy életre kelt karcsú dereka körül és egyértelműen tudtára adta, hogy menjen tovább az úton, melyen elindult. Sietősen szedte hát lábait, s a kiürült utcára lassan vissza szállingózó emberek között szlalomozva egyre kétségbeesetten próbált arra a bizonyos útmutatásra figyelni. Nem csoda hát, hogy a figyelme megoszlott, s a hirdetőtáblát kikerülő mozdulatával épp beleütközött valakibe. Megriadt a kontaktustól, s arra lett figyelmes, hogy a reflexei és annak a reflexei akibe belerohant, ugyanúgy reagáltak. Elkapták egymás kezét s fogódzkodóként használták mielőtt egyensúlyukból kibillenve fenékre estek volna. Ebbe a fura tánclépésszerű mozzanatba dermedve csodálkoztak rá egymásra. Amani végigmérte borostyánszín szemeivel az idegent. Napsugár sörény, zöld macska tekintet. Arca felderült.

– Megvagy!

A fiú arca zavartságot tükrözött. Igyekezett egyenesbe tornázni magát s nem úgy tekinteni a csokoládébőrű lányra, mint egy őrültre, aki még mindig a kezét szorongatja. Ruházatát tekintve rendben volt, kötött pulóver, zöld ballonkabát, farmer, kéreg barna bakancs. Haja pár centis afro göndör, arccsontja kiugró, ajkai erősen teltek, szemei borostyánosan csillogók. – Végre megvagy! – ismételte örömteli hangon.

– Ö. Oké. Esetleg adjak autogramot? – nézett körbe zavartan az idegen. Amani is egyenesbe rendezte a tartását és kimondhatatlanul örvendett, hogy végre a küldetésének egy részével sikert könyvelhetett el.

– Egy pár perce találkozhattunk csak egy villanásnyi időre, de örülök, hogy beléd futottam. Már napok óta kereslek és most végre megvagy.

– Óh. Elnézést, azt hiszem összekeversz valakivel, én épp csak most léptem ki az utcára, és még sosem láttalak téged – szabadkozott kényszeredetten a srác s idegesen dörzsölgette meg a karját. Szeretett volna mielőbb lelépni, de a lány elállta az útját s továbbra is örömben úszó tekintettel figyelte.

– Te vagy az iménti fekete párduc. Azonnal megismertelek.

– MI? Dehogy! Sh, ne mondj ilyeneket.

– De igen. Le sem tagadhatnád. A haj, a szem, a mozdulatok, és bár a szagod megváltozott, még mindig határozottan olyan, mint amit követni kezdtem. – Az öv gyengéden egyetértett a lány derekán, ami magabiztosságot kölcsönzött számára, s a menekülni vágyó fiú után lépdelt.

– Figyelj ö...

– Amani.

– Figyelj Amani. Nem tudom miről beszélsz. Nem ismerek semmilyen párducot, és a szagommal sincs semmi gikszer, legalábbis remélem - szóval ha adok egy autogramot leszállsz rólam? Épp az iskolába siettem, látod? – mutatott a válláról lelógó táskára idegesen.

– De, én.

– Nézd, itt is vagyunk – álltak meg egy magas épület előtt, ami ajtajáig lépcsők vezettek az utca szintjéről. A lány egy pillanatig rácsodálkozott a befelé ömlő tiniseregen s a körülötte ácsorgó többin is, majd figyelmét vissza fordította a fiúra. Kezdett aggódni, amiért nem akarta beismerni, hogy igenis őt látta az imént az utcán. Kérlelőn tekintett rá, s kezeibe zárta a fiú jobbját.

– Végre megtaláltalak és nem vagy hajlandó beismerni, hogy igenis te vagy a párduc. Meg kell találnom a bogarat is, hogy segítsetek megoldani egy komoly ügyet.

– A bogarat? – a válasz bólintás volt. – Talán Katicabogárról van szó? – eredt meg a nyelve a fiúnak.

– Nem tudom. A varázslónk csak azt mondta párduc és bogár. Azt nem tudom milyen bogár lehet. Persze te sem tűntél kifejezetten hiteles párducnak, de azonnal tudtam, hogy csak rólad lehet szó. Így egy kicsit könnyebb, hogy nem egy igazi állatot kell keresnem – hangzott a megkönnyebbülnek szánt nevetés.

Adrien Agreste pedig csak állt és élete egyik legbizarrabb beszélgetését folytatta egy feltehetőleg Afrikai törzsből szalajtott leányzóval, aki teljes komolysággal keresett Párizs belvárosában egy igazi élő fekete párducot. Hirtelen úgy érezte abszurd volna tőle megkérdezni mégis ha „feltételes módban és aláhúzva" Ha sikerült volna megtalálnia a nagymacskát, hogyan fog neki levadászni a bogarat? Tekintve, hogy még a fajtájával sem volt tisztában. Ennél a pontnál azért lefagyott az agya a számolásban, hogy felszorozza a röpképes és képtelen egyedeket azokkal, akik milliméteres méretűek, azokig, akik hatalmas nyálkás csíkot hagyva placcsannak szét a közlekedő autók szélvédőin. Mély lélegzetet kellett vennie, hogy megbirkózzon ekkora mennyiségű energiával.

– Adrien, minden oké tesó? – lépett melléjük egy bizonytalan tekintetű piros sapkás srác. Amani végigmérte alaposan.

– Te nem az az állat vagy, akit keresek – állapította meg, s figyelte ahogy az érkező halkan motyogva elsomfordál.

– Én is ebben reménykedek – hallotta Adrien a távozó barátja hangját. A szeme ettől a bizarr kommunikációtól tikkelni kezdett. Távolabb Alya és Marinette éppen pártfogásukba vették az elképesztően depressziósnak látszó Nino-t, s bár erősen pislogtak az osztálytársukkal bizalmaskodó fekete bőrű lányt, megmaradtak elsődlegesen a támogató pozíciónál.

– Nézd, nekem igazán mennem kell, kezdődik az óra és még a csengőszó előtt be kell érnem – motyogta Adrien idegesen. Még mindig nem tudta hogyan kellene kezelnie a helyzetet, hogy ilyen hirtelen felismerte valaki, aki egyetlen pillantással azonnal meglátta benne Macskát. Nagyon nem akaródzott magyarázat nélkül lelépni és otthagyni valakit az inkognitója ismeretével. A hülyét sem játszhatja örökké, egyszerűen nincsen olyan szituáció, ahol az azonnali és örökös tagadás működőképes volna. De mit tegyen ha se nem vallhat se nem hagyhat? – őrlődött magában.

– Figyelj, itt a számom. Később összefuthatnánk, de most tényleg mennem kell – hadarta gyorsan egy cetlire felfirkantva a telefonszámát és sietve elköszönt, hogy az iskola kapuja még elnyelhesse őt is.

– Szám? – értetlenkedett a fecnivel a kezében a lány. Íves ajkait értetlenül csücsörítette.

– Hali – szólalt meg mögötte valaki hirtelen. Egy szokatlanul szorongva táncikáló lány állt mögötte. Azok egyike, aki az imént a szemüveges, sapis srácot vigasztalta. – Én csak láttalak az előbb Adriennel és hát meg akartam kérdezni milyen régóta ismered őt – motyogta itt-ott megakadva és random szünetet tartva.

Az öv ismét jelt adott. Nem volt kétséges, hogy ezúttal ki került a szeme elé. Elégedetten rázta meg a kezét a hirtelen felbukkant kérdezőnek.

– Örvendek. Te biztosan a bogár vagy!

Marinette szíve kihagyott egy ütemet.

– Mi,mi,mi? Én ugyan dehogy. Pfff, még hogy bogár – kacarászott idegesen, elszorult torokkal, épp mint nem sokkal előtte a párducnak kategorizált srác.

– Kár tagadnod, már tudok rólatok. Végre mindketten megvagytok!

– Össze keversz valakivel.

– Felejtsd el Marinette, érzem, hogy valami nincs rendben vele – szólt egy vékonyka hang valahonnan, s a sötét bőrű lány élénken hallgatózott honnan jöhet a hang.

– Figyelj, esetleg vonuljunk félre kicsit – változott meg Marinette hangneme egycsapásra, s kitartóan terelgette az ismeretlent az iskola melletti park irányába. Ott vett két üdítőt a mobil árustól és lehuppantak az egyik padra, mert már felkeltette a kíváncsiságát az ügy, amibe Tikki nyíltan szerepet vállalt. Míg az árustól lépdelt visszafelé, néhány szóban magyarázatot kért a társától, aki csak annyit mondott neki kurtán, hogy a lánynál határozottan talizmán jelenlétét érzi. Marinette némán bólintott, s odanyújtotta az egyik vizes palackot a csokoládébőrű lánynak. Titkon nagyon rajongott érte, mikor ilyen emberrel hozta össze a sors. Egyszerűen lenyűgözően szép és bársonyos kinézete volt a hozzá hasonló népcsoportnak.

– Szóval Afrikából jöttél – közölte vele, hogy felvegye a beszélgetés fonalát.

– Honnan tudod? – pislogta az idegen kissé akcentussal beszélve a franciát. Csodálata csupán addig tartott, míg a bogárnak feltételezett idegen rá nem mutatott a belépőkártyájára, melyet a Sorbonne egyetem állított ki neki. Az egyetem segített ugyanis neki, cserébe ő törzsi beszédet tartott és az afrikai emberek hétköznapjairól mesélt a hallgatóságnak. Szóval a kártyán ott állt, hogy vendég előadó Afrikából, s ezzel ki is derült, hogy hallgatósága mennyire figyelmes. Elmosolyodott. – Nem gondoltam volna, hogy ugyanazon napon megtalálom a párducot is és a bogarat is – motyogta zavartan.

– Fekete Macskára gondolsz? – hangzott a helyesbítés. Rövid gondolkodás után lassan bólintott.

– Akkor te vagy katicabogár – gondolt utána a fiúval való eszmecseréjének. – Épp, ahogy ő mondta.

– Kicsoda?

– A fiú, akin a macskajelmez volt.

– Te találkoztál vele az utcán? – kerekedtek nagyra a kék szemek a csodálkozástól.

– Pofon egyszerű volt – legyintett. – Csak követtem az illatát. Bár ő is hevesen tiltakozott, de megadta a számát – mutatta fel a még szorosan markolt fecnit boldogan. – bármit is jelentsen.

– Megfojtom azt az idiótát – morogta maga elé Marinette halkan, de a táskájában mozgolódás támadt. Kinyitva kettejük közé helyezte, hogy nagyjából rejtve maradjon a kíváncsi szemek előtt, de a másik is bele pillanthasson. – Be kell mutassam neked a társamat, Tikkit. Ó és igazából én sem mutatkoztam még be. Marinette vagyok, szolgálatodra. Szeretnélek megkérni, hogy ezekről senkinek ne beszélj, mert errefelé ebből komoly bajunk származhat.

– Üdv. Amani vagyok. Te egy totemállat vagy, egy roohoo*, igaz? – Tikki mosolyogva intett.

– Régen így neveztek az őseid. Igen, valami szellem féleség vagyok. Nagyon régen én is jártam ám Afrikában és egy harcosnak a társa voltam. Pontosabban Namíbiában egy Mudekudeku nevű lánynak.

– Nahát Tikki, eddig még nem meséltél róla – nevetett Marinette halkan.

– Most sem fogok. Abban az időben volt a szomszédos törzsnek is egy ilyen totem állata – nézett nyomatékosan a lányokra külön-külön. – Ami azt illeti, nincs nálad véletlenül egy aranyozott öv, Amani?

– Dehogy nincs – villantotta elő a kötött pulóver alól a kiegészítőjét. – A sámánunk adta nekem, hogy segítsen az utamon. Valójában nagyon segítőkész volt. Azonnal jelzett, amikor veletek találkoztam. Pont, mint az álmaimban. Nagyon sokat álmodtam ám rólatok, egy egész halom papírt teleírtam ezekkel a különös dolgokkal. Furcsa írásjelek, apró szellemlények, varázslat. Valójában veletek is találkoztam már, de nagyon elmosódottan.

– Az övedhez tartozik egy hozzám hasonló szellemlény – kezdett bele Tikki, s a lány csodálkozó arcát látva fejest ugrott egyenesen a felvillantott tárgyba. Első ránézésre ez olyan akciónak látszott, mintha Amani hasába ugrott volna, ezzel fickándozásra késztetve az alanyt. Egyetlen másodperccel később megjelent újra a piros szellem, immár egy másikat maga után vonszolva.

– Ő itt Kimbaa! – mutatta be a hófehér, sörényes jószágot, akinek hosszú, pamacsban végződő farkincája idegesen csapdosott ide oda. – Ő a te személyes kwamid, akinek már rég be kellett volna mutatkoznia neked.

– Nem volt kedvem – tette karba uszonyszerű végtagjait sértődötten a kis lény.

– Miért is?

– Nem vagyok hajlandó ezt elismerni gazdámnak – mutatott a csodálkozó lányra.

– Ez lenne az én totemem? Az én szellemem? – Tikki bólintott. – És mindvégig itt volt velem? – Marinette is zavartan pislogott az események hatására. A park fáit lágyan borzolta a szél.

– Nem akarok úgy járni, mint az elődeink. Nem fogok kárt okozni senki kedvéért és nem fogok behódolni egy embernek sem. Az emberek csak a bajt hozzák. Éhezés, halál és kín jár a nyomukba. Árulással hálálnak meg mindent.

– Te, okoztad az álmokat? – kérdezte óvatosan Amani, a kis lény bólintott. – És a rémálmokat is. – Újabb bólintás. – Szóval tudtál nekem dolgokat sugallni. Ha tudsz irányt mutatni, az már fél siker.

– Kimbaa. Ez a lány azért jött ide, hogy segítséget találjon mert te nem beszéltél vele. Ha idáig űzte valami, akkor fontos dolognak kell lennie. Mi lenne ha tennél vele egy próbát?

– Nem akarok.

– Mégis előjöttél, pedig bemenekülhettél volna a köztes dimenzióba.

Két fiatal élénken figyelte a csevegést, melyben egyre egyértelműbbé vált, hogy az oroszlánféle már csak szóban tiltakozik a dolgok ellen. Percek kérdése volt csak, s teljes ellenállását feladva csatlakozott a sötét bőrű partneréhez és hajlandó volt neki minden segítségét felajánlani, egészen addig a pontig, amíg a tetteit a magasabb jó vezérli, és nem a személyes érdek. Amani végiggondolta a törzse helyzetét, az éhínséget, betegségeket, vízhiányt és a gyakran megjelenő környezetszennyező, fakitermelő idegeneket akik olykor elragadták a faluja lakóit dolgozni vagy csak kedvüket lelni s lénye minden tüzével válaszolt igennel a szellemnek, mellyel ezzel az ígérettel összekapcsolta az életét.

Marinette búcsúzáskor észbe kapva lépett utánuk, hogy egy szívességet ő is kérhessen.

– Ó elkérhetem azt a számot, hogy megnyugtassam a párducot, hogy már megoldódott az ügy – mosolygott álnokul, nem tudva még arról a véletlen egybeesésről, hogy ki fogja felvenni a telefont, s egy ízes lebaszás után dadogva megállapítani, hogy ugyan kitől is érkezett a hívás.

*****

Remélem olvashatóra sikeredett. Igazából borzasztónak , csapnivalónak sőt laposnak éreztem egész idő alatt T__T

Wikis gyújtés, segédlet ^^

Az animizmus kialakulása: Az animizmus kialakulásához az emberi álmok, de főként a halál, az élettelen (lelketlen) test látványa vezetett. Egy halott állat, ember, vagy akár egy elszáradt növény látványa arra a következtetésre juttatta a természeti embereket, hogy a testnek függetlennek kell lennie a lélektől. Az ősi népek úgy gondolták, hogy az emberek kettős életet élnek: az egyiket éberen, a másikat az álomban. Az álmokat a lélek egy másik életének gondolták, amely kinézetben hasonlít a ébrenléti alakjára, csak sokkal képlékenyebb, mozgékonyabb. Így például az ausztrál őslakók, miután megölték az ellenségüket, levágták a jobb hüvelykujját, hogy a lelke, amely ezáltal szintén elveszti a hüvelykujját, ne tudjon majd dárdát hajítani, és bosszút állni.

Sámán: Az animizmus hite szerint a lélek különbözik a testtől, annak halála után tovább él. Innen eredtek azok a szokások, hogy a sírokba ételt, ruhát és különböző használati tárgyakat helyeztek a halott teste mellé.

Gyakori az a hit is, hogy a halott emberek szellemei ugyanolyan vágyakkal, indulatokkal rendelkeznek mint az élő emberek, ezért képesek beavatkozni akár az élők életébe is, aszerint hogy milyen érzéseket táplálnak velük szemben. Segítőtársak vagy ellenségek lehetnek, légiességüknek köszönhetően képesek behatolni az élők testébe, betegséget okozhatnak vagy növelhetik az életerőt. Ezért gyakori szokás a természeti népeknél, hogy ha megbetegszenek nem orvost, hanem inkább egy szelleműzőt, varázslót keresnek fel.

*Az animizmus másik jellegzetessége, hogy az uralkodókat (vagy még gyakrabban a sámánokat) a leghatalmasabb szellemekkel érintkezőknek tartják, egyfajta mediátoroknak, akiknek ezáltal hatalmukban vannak olyan természetfölötti erők, mellyel a szellemek befolyását érvényre tudják juttatni.

*Amani – jelentése béke

*roho – szellem szuahéli nyelven. Afrika nagy részén elég erősen elterjedt az animizmus vallása, ami a tárgyak és élőlények szellemeiben hisz.