A szereplőnket bluearika01 nak, a címünket pedig kannibalkaszas nak köszönhetjük. Örülünk, amikor játszani hívunk titeket és vállalkoztok rá ^^

****

Harmadik gyereknek lenni soha nem könnyű. Főleg ha a cuki muki nagy tesóid – egy fiú és egy lány – már eldurrogtatták az összes létező petárdácskát amit egy családban el lehet lőni. Első mosoly, kacagás, kacsintás, első léptek, szavak, első ovis, iskolai élmények, az első rollerezés vagy bicajozás. Mind mind mind ellőve, se te harmadikként egynek érzed magad a sorban. Ahol már ketten voltak előtted és mind a ketten a maguk módján learatták a babérocskákat, hiszen mégiscsak egy fiú és egy lány volt már előtted. Ebből is és abból is kijutott a szülőknek nagyszülőknek és a közeli rokonoknak. Anyád használt méhéből, a használt babaágyba, babakocsiba, előkerült kis cipellőcskék ruhácskák amik egykor de édesen mutattak a tesókon. Ezek feelingjén már az új dolgok sem változtathatnak, hiszen azok felett pedig elég gyakran elsiklanak a dolgozó szülők. Innen már csak egy ezredik őrült pillanatnak kell eljönnie, hogy előálljon az ember hét éves gyermeke a nagy tervvel, hogy neki bizony nem kellenek sem a tesók, sem a szülők, akik egyébként is mindig azzal jönnek, hogy nem figyelnek oda a legkisebbre, szóval amint lehetőség adódott rá, eltűnt a szemük elől és tervei szerint mostantól mindörökké egyedül fog maradni. Mikor mindenki elfoglalt volt, elbújt hát a padláson, s azon merengett, hogy vajon hiányzik e bárkinek is. Vajon észrevette már valaki a hiányát?

Buta kérdés egyértelműen fogalmuk sincs a létezéséről sem, nemhogy az eltűnéséről.

A külvárosi kúria a nagypapa ajándéka volt még az első gyerek születése előtt. - Nocsak, újabb párhuzam. - Az első gyereket egy házzal ünnepelte a család. A másik kettő már ennyit se ért. Rúgott odébb egy dobozt csalódottan a kisfiú és mélyebbre fúrta magát a kartondobozok és lepedővel letakart bútorok, utazóládák és elfeledett lomok sokaságában, kis cipőjével látványos nyomokat hagyva a poros deszkapadlón. Körbenézett a tetőablakokon beszűrődő gyér fényben. Sok lom. S most ő is egy közülük. Valami, amire nincs szükség, valami, ami csak van a többiek között de semmi értelme a létezésének.

Koszos kis arcocskáján könnyek csorogtak végig, férfiasan belemorzsolva őket a kockás inge hajlatába.

Igenis ide való, és itt fog maradni. Gondolta s lehuppant a letakart hatalmas támlás fotel egyikébe. Egy hirtelen ötlettől vezérelve összetolta egymással szembe két fotelt és azok lepedőit mindkettőre ráterítve egy fain kis bunkert épített magának. Elgondolkozva méregette, s a nagy műanyagdobozhoz csoszogott, amikben dekorációkat látott, hogy a lepedő alá bevackolva néhány töklámpást és elemes karácsonyi díszt bekapcsolva megadja a hangulatot a kis menedékében. Kezdeti duzzogása kezdett alábbhagyni, de határozott gondolata volt, hogy marad. Nem volt semmi szüksége a többiekre. Csak elrontanák a mókát, aztán megint az derülne ki, hogy ők milyen ügyesek, neki pedig semmi érdeme sincs. Se a társasjátékokban, sem sehol. Ő csak a legkisebb, akinek semmi haszna nincsen.

Újból mérges lett mindenkire.

Rövid pityergés után rövid felfedezőútra indult se megtalált néhány régi játékot és lim lomokat. Emlékezett rájuk kiskorából, közöttük a kedves kutyusra, aki egy mesének a szereplője volt és mindenhova magával hurcolta. Magához vette, megsimogatta, az visszanézett rá együgyű kis kerek gombszemeivel, s rögtön újragyulladt a nagy szerelem. Megölelte és magával vitte a rögtönzött sátorba. Az örökkévalóság jó sokáig tarthat – gondolta magában. Lehet, hogy meg kellett volna kérnie valakit, hogy csomagoljon neki szendvicset az önkéntes száműzetésére? Eszébe jutottak a finom péksütemények, amikkel a nagymamáék szoktak beállítani, amikor látogatóba mennek. A mennyei mazsolás vaníliás csigák, a dupla csokis táskák, az ínycsiklandó fahéjas tekercsek, s a legkedvesebb finomság a mandulás croissant, aminek a tetejéről Emma mindig nekiadja a legfinomabb falatkákat, a ropogósra pirult szeletelt mandula darabkákat, mert tudja, mennyire szereti. Szinte a szájában érezte a pirult magvak ízért, össze is futott a nyála, megkeserítve ezzel a kijelölt örökkévalóságot a számára.

Vajon sok van még hátra belőle?

Magában dúdolva játszott a plüsskutyával, s elmélyülten figyelte a kis dobozt, amit a kutyával felkapva magával vitt. Érdekesnek ígérkezett, mert anyu kézírása volt rajta. Karácsonyi fotók tömkelege került elő olyan korból, amikor anyu és apu még csak középiskolások voltak. Anyunak vicces copfokban lógott a haja és valami piszok béna vigyorral pillantott oldalra, ahol apu viszont délcegen és magabiztosan pózolt. Épp, mint egy született modell. Körülöttük csupa ismerős arc. Hugó nagyon is jól ismerte mindegyiküket, hiszen a szülei nagyon sokat jártak össze ezekkel az alakokkal. Nos nem ezekkel, hanem ezeknek az idősebb változatával és azok gyerekeivel. Nem voltak vészesek. Évente egyszer kétszer átugrottak, beszélgettek, a kicsik addig egymással játszottak. Tulajdonképpen elég vidám események voltak, és jó volt, amikor egy halom gyerekkel lehetett fogócskázni és bújócskázni a nagy házban. Talán ezeket a pillanatokat nem szívesen adná az egyedüllétért cserébe. Halkan sóhajtott és tovább lapozgatta a képeket, szülei múltjának nyomtatott bizonyítékait. Milyen szuper, ha valaki számíthat azokra, akikkel együtt felnőtt. Persze anyu és apu erről mit se tudhatnak, hisz mindketten egyedül nőttek fel.

Egy pillanatra újra erőt vett rajta a durcázás. Így van! Ők nem érthetik meg, mert soha nem voltak sokadikok egy sorban. Soha nem voltak mellőzve, vagy éppen elfelejtve. Mint például most ő. Mégis miféle családja van neki? Leet, hogy már évek óta itt tanyázik a padláson, és még csak egy fia rendőrségi sziréna se búgott föl a kedvéért. Se egy megható zokogás, hogy elveszett az egyik fiuk. Hogy melyik? Hát az a sokadik.

Megállt egy pillanatra, s elmerengett. Mi van ha egyáltalán nem hiányzik, sőt észre sem veszik azt, hogy ő eltűnt?

Lehet, hogy már a szobáját is kiadták valakinek?

Torka kiszáradt. De kár, hogy nem hozta magával a palackját, amit reggelente Louis szokott megtölteni neki forrócsokival. Minden iskolába induláskor közösen pakolták be amit anyu kikészített nekik, s a tesója rendszerint önszorgalomból a flakon ásványvíz mellé egy termosz forró csokit készít magának, amiből valahogy mindig jut annyi, hogy Hugó termoszába is jusson. Hogy lehet ilyen ügyetlen, hogy mindig pont annyival többet sikerül készítenie, hogy megmaradjon?

– Bejöhetek? – nyílt a padlástér ajtaja, s anyu dugta be rajta a fejét. Kíváncsian körbepislantott, s tekintete megállapodott a lepedővel letakart székeken, amik karácsonyi és halloweeni égőcskék fényében virítottak.

Hugó halkan szipogott. Az ajtó csukódott és halk léptek közeledtek. Anyu alacsony és vékonyka termetével tökéletesen befért a bunkerbe, amiben mindaddig Hugó egymaga terpeszkedett.

– Ó, látom megtaláltad kiskutyust is – mosolygott rá az anyukája szelíden.

Egy percre néma csend állt be, mindenki a másikra várt.

– A többiek már aggódtak érted – kezdett bele végül anya. – Elmondták, hogy mi történt.

– Azt is elmondták, hogy ők mit csináltak?

– Talán. Kellett volna?

A kisfiú halkan szipogott.

– Valóban úgy gondolod, hogy téged senki sem szeret? – a kérdésre Hugó elszégyellte magát, hiszen épp az elmúlt órákban, vagy napokban jöttek elő ezek a fura emlékek arról, hogy mennyit gondoskodnak róla a testvérei. Épp csak ha az ember szívét elönti a keserűség, akkor ezek az emlékek valahogy elhalványodnak és elfakulnak. Átveszi a helyüket az a sok rossz gondolat. Lefelé gördülő könnycseppekkel nemet intett.

– Én sem utálom őket, pedig ezt mondtam nekik.

Marinette megértően bólogatott.

– Néha megesik, hogy elbizonytalanodunk és tele leszünk rossz érzésekkel. Régen ebből rengeteg baj származott, amikor még Katicabogár és Fekete Macska a gonosz pillangók ellen harcoltak.

– Tényleg?

– Bizony. Átjárta volna a szívedet a gonoszság és a kétségbeesésed egyenes út lett volna ahhoz, hogy átváltozz egy félelmetes szörnyeteggé, aki ártani akar azoknak, akik megbántották őt.

Hugó a szája elé kapta a kezeit s kis zöld szemei elkerekedtek.

– Én nem akarnék ártani a testvéreimnek! Ugye nem fogok szörnyeteggé változni? – Anya lágyan mosolyogva megborzolta a kékesfekete hajkupacot. – Nem fogsz. Gyere és tedd azt, ami helyes.

– Kérjek bocsánatot? – csüggedt el a kisfiú. Anyukája félrebillentette a fejét és halkan odasúgta neki.

– Hogy gondolod? Kellene?

– Azt gondolom – merengett a kutyust magához szorítva. – Soha többé nem akarok velük veszekedni.

***

Remélem tetszett ez a kis sszösszenet, amit összedobtam. Szerettem volna ezerféléről csapongani, végül nem lett sem felnőtt, sem talizmán hordozó, sem szerelmes, sem semmi különleges. Csak egy morcos kisgyerek. MErt mindannyian voltunk már morcos kisgyerekek, nemde ?