Szavunk  "Egymásra találás" , szereplőnk "FEI" . Akiktől ezeket a szavakat kaptuk MiyaouArt és bluearika01 . Köszönjük nektek a játékot és, hogy támogatjátok az új fejezetek születését a jelenlétetekkel ^^ ❤❤❤

***

Fei a keményen átdolgozott nap után kellemesen zsibbadó fáradtsággal a tagjaiban dőlt hátra a székben. Szinte dorombolni támadt volna kedve. Egy évvel ezelőtt ilyenkor még kivert kutyaként húzta meg magát az egykori otthona romjai között s most a világ leghatalmasabb kincsit tudhatt magáénak. Egy meleg otthont, egy befogadó szülőt, barátokat, egy testvért, és sok lelki társat, akik a medalionjában s a karkötőjében mindig vele voltak. Soha többé nem volt egyedül, és ezért hihetetlenül hálás volt a karmának. Azt hitte, hogy már mindent megélt tizenhat évesen, hogy az életről már nagyon sok leckét sikerüt megtanulnia, és számára már nem hozhat újdonságot a zord és rideg valóság. Nos, soha ne mondd, hogy soha.

Kezdjük az események bonyolulttá válásával, azzal a nappal, amikor minden a nyakába szakadt.

Hihetetlen, de aznap, abban az időpontban teljesen véletlenü keveredett arra a térre, ahol Marinette Dupain Cheng-et sikeresen megfosztotta a vagyontárgyaitól. Nem volt büszke magára, de hát ez tartotta őt életben, és a bosszú. Mindenét, élete minden percét minden pillanatát, gondolatát, mozzanatát egyetlen lapra tett fel. Arra, hogy megtalálja a bűnösöket, és keményen megeckéztesse őket. Közben eszébe sem jutott, hogy éppen ő maga az, aki leckére szorult. Ezzel megindult a karma hullámvasútján, amiben egyszer fent s egyszer ent találta magát. Közben lelkét tövisként feszítette, hogy Wu Shi Fu csak egyetlen dolgot bízott rá és azt sem tudta védelmezni. Lelkiismeretét minden alkalommal azzal csendesítette, hogy aki ellopta, majd ide fog jönni és akkor ő várni fog rá. De most, hogy a karperec vissza került hozzá, a nyakában ott rezgett és vibrált lágyan a prodigius, annak örzője pedig elmélyülten dorombolt a zsebében, már nem kellett tovább az egykori otthona és lelke romjai között tengődnie. Felszabadult. Bár az új barátai által sikerült kijárnia, hogy a föld, mellyel egykor Wu Shi Fu rendelkezett, hivatalosan is az ő tulajdonába kerülhessen, valahol mindig is az otthona maradt az a hely. Marinette bácsikája pedig kitartóan támogatta őt mindenben, mert látta, hogy egy szem unokahugának ez mennyire fontos. Nem engedték vissza Fei-t, saját otthonává vált az étterem, és élete részévé. Fénysebességgel ívelt felfelé a hírneve a mágikus képességű szakács és a zsonglőrös bravúrossággal dolgozó pincér párosnak ShangHai belvárosában, s nem csak ott. Így Fei nap mint nap hálás volt a sorsának, hogy megtépázott lelkét és önbizalmát éppen a megfelelő emberek kezébe tette. Az emberekbe vetett hitét, amiről azt hitte örökre elveszett, végre a legjobb helyre sikerült helyeznie. Egy olyan lányéba, akinek először majdnem tönkre tette az életét, de úgy alakult, hogy végül kölcsönösen egymásba kapaszkodtak és megtalálták az öszhangot egymás között. Hogy tudta-e, hogy a lány volt a piros ruhás hősnő, akivel kéz akézben harcot? Hogy a fenébe ne tudta volna. Csak azt nem értette, hogy mások erre hogy nem jöttek rá? Az istenek igencsak furcsa játékot játszottak vele s úgy pofozgatták a sors fonalát, mint ahogy egy kölyökmacska gombolyítja és kuszálja a pamutszálakat. Itt összefonódtak, ott összegubancolódtak, nagyon nehéz volt nyomonkövetni az események sűrű sodrását, de egyben végig bizonyos volt. Sorsfordító egymásratalálás volt az övéké.

A szoba ajtón kopogtak, s a szólításra Wang bácsi lépett be. Kezében egy kis tál Jian Dui val. Fei egyik kedvenc édességévé vált a fánktészta, amiv lecsorgattak sűrített tejjel, de a világért e nem árulta volna, hogy csak azért, mert ennél jobbat még sehol sem evett. Hálás mosollyal vette el a tányért a szélesen mosolygó szakácstól és azonnal a szájába tolt egy egész golyót és elégedetten nyammogott rajta.

– Köszönöm – huhogta egyszerre a tele szája, és az édesség forró volta miatt. A férfi bólintott, a vállán ülő papagáj rikkantott egy rövidet s pillantásuk egybe fonódott.

– Már régóta meg akartam kérdezni – kezdett bele akadozva. Látszott, hogy nem találja a megfelelő szavakat. – Tudsz Marinette-ről, igaz?

Fei megrágta alaposan a mondatot, a mögöttes jelentését és a tésztát is jó alaposan, s csak egy nagy nyelés után pillantott félre, s bólintott egy rövidet.

– Hát nem nagyszerű az a lány? – nevetett a férfi, s szemei büszkeségtől csillogtak. Fiatal lakótársa buzgón bólogatott.

– Az én kis hugicám. A világ minden kincséért sem adnám. Mindig is egyedül voltam, de mióta vele találkoztam. Azóta teljes az életem. – Wang Shi Fu széles lapátkezét a lányéra helyezte és melegséggel telten mosolygott rá.

– Már nem vagy egyedül, ne feledd. Most már mind egy család vagyunk, és itt vagyunk neked. – A fiatal lány lesütött pillái alól bámulta a lábát. Elbizonytalanodott, kissé kínosan is érezte magát. Aprókat, visszafogottakat bólintott. Felrémlett benne az a sok közös este, amit együtt töltöttek el. A férfi a főzés művészetére tanította őt, s meglepően fogékonynak bizonyult az ízek megteremtésére. Szerette cisnálni, nyugtatta és lazította a konyhában zajló varázslat. Ugyanakkor a bőséges vacsorák vay hétvégi ebédek után kedvet kaptak és akkor a lányból lett tanár, aki segített az őszes halántékú férfinak belemerülni a tangóharmónikázás világába. Kölcsönösen kiegészítették egymás életét és gyakorta merült föl bennük, hogy ez eddig mennyire hiányzott nekik. A társaság, az , hogy valamit másokkal együtt élvezzenek és még ha csacskaságnak tűnik is, de a pillanatnak éljenek és az adott pillanatokból áramló pozitiv energiáknak. Így csapódott hozzájuk a három jó barát is, akik folyton az étterem körül őgyelegtek, többször meghívásra lelve, s később két kézzel csapva le a felajánlott ételfutár, s konyhai kisegítő állásokra. Így már ötösfogatként végződött egy egy hétvégi zárás utáni kis bulijuk. Jóllakva, zsibbadtan, a társaságtól megrészegülve, s a fiatalos légkörben megtáltosodva zárták a napot. Wang Fu fölállt és elégedetten cammogott ki az ajtón. Valami azonban továbbra sem hagyta nyugodni. Mélyet sóhajtott és visszafordult még egy szóra a kicsiny, lányosan berendezett szoba felé, mely egykor a tulajdon hugáé volt. Halkan, rövidet köhintett.

– No. Tudod, azért rólad is tudok – motyogta zavartan. – Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy légy óvatos. Vigyázz magadra, és óvatosan azzal az ablakpárkánnyal, még a végén leesel és összetöröd magad.

Fei szemébe könnyek szöktek. Bár nem tudta, most sírnia vagy nevetnie ilenék, sürgette az érzés, hogy felpattanjon és megölelje az aggódó öreget, aki meglepetten ácsorgott az ajtóban tovább.

– Wang bácsi. Mindent nagoyn köszönök

***

Nagyon remélem, hogy mindenki elégedett ezzel a néhány gondolattal, amik eszembe jutottak a téma kapcsán. Annak ellenére is, hogy tudom, nem lehet egyszerre mindenkit jóllakatni

A témám a család lett. Mert úgy érzem Fei-nek nem szabadott visszakerülnie a romok közé azok után, hogy ott már nem maradt sem a nyaklánc sem egyéb amit védelmezni kellett volna. A barlang zárva és rejtve maradt, és a magányosnak tűnő Wang is megérdemelt egy újabb fruskát a házba, hogy ne bánkódjon Sabine után ^^

Ne felejtsetek Daemonskittykat sorozatába is elmenni, ő is épp most posztolta ugyanezt a fejezetét. Szokásunkhoz híven egyszerre nyomtunk a posztoláás gombra ^^