Az Erdősor utca második járásra már egészen szellemjárta környéknek tűnt.

És nem azért, mert Jim úgy loholt utánam, mintha az árnyékom lett volna. A fennsík mögött nyújtózó hegycsúcsokról fátyolként omlott le a tejszínű köd, és úgy nyúlt be a házak közé, mint egy hatalmas kéz hosszú ujjakkal. A levegő teljesen mozdulatlanná dermedt, a köd mégis úgy gomolygott, mintha szél kavargatná. Lent a város fényei haldokló gyertyalángokként pislákoltak, a távoli tengerszemek lecsukódtak.

Lüktetni kezdett a tenyerem. Indulás előtt Marta vagy fél üvegnyi fertőtlenítőt rálocsolt a sebemre, ami így átáztatta a kötszert, sárgásbarnás foltot hagyva a gézen. A folt egyre terebélyesedett, aztán az első cseppek pöttyöket festettek az aszfaltra és a cipőm orrára. A csöpögés folyadéksugárrá erősödött, és vastag erekben folyt szét a földön, bonyolult vonalhálózatot alkotva. A tüdőmet jéghideg ujjak markolászták, felnyögtem...

A mellettem tornyosuló kuka egyszer csak felborult, a tartalma eltorlaszolta széltében az utcát. Riadtan hátraugrottam, nehogy valami rám ömöljön, és nem tudtam eldönteni, hogy az zsigerel ki a leginkább, hogy Jim meg se moccant, vagy az, hogy a kuka egyszerűen átzuhant a testén. Zihálva átlépdeltem a mocskon, és próbáltam ignorálni a kupac közepén virító Faust-kötetet.

– Komolyan, mivel haragítottad így magadra a halottakat? – ámuldozott szórakozottan Jim.

– Fasz tudja – morogtam. – Talán arra sürgetnek, hogy pateroljalak már ki a fejemből.

– Nem vagy valami barátságos. – A szellem ajka komikusan lekonyult.

– Sokáig tartott rájönni...

– De most őszintén mi bajod velem? Még egyetlen okot sem adtam rá, hogy ennyire szabadulni akarj tőlem.

– Nincs szükség okra.

A tenyeremet masszíroztam. Csak a fertőtlenítőtől sárguló géz maradt, a folyadéksugár mintha sosem létezett volna. Megborzongtam. Kevés volt a széldzseki idefent.

Az Erdősor utca 12. kapuja nyitva fogadott, és elképzeltem, hogy ott guggol mögötte az egyik Mansell, és csak arra vár, hogy gúnyosan a képembe röhöghessen másodszor is. Mi hozott ide megint? És miért nem akarok visszafordulni? Hiába, a testem robotpilótára kapcsolt, és belöktem a kaput. Értékeltem az energiát, amit Mansellék a színjátékba fektettek, de azért óvatos voltam. A köd vastag lepelként borult az udvarra, szinte semmilyen részletet nem bírtam kivenni. A térkő a szürkeségbe veszett, a kétemeletes ház körvonalai pedig inkább emlékeztettek egy pokolbéli szerkezetre, mint házra. Jim lazán, nadrágzsebbe dugott kézzel hatolt át a ködön, és kíváncsian fürkészte a nagy semmit.

– Milyen ismereteid vannak a szellemekről? – kérdeztem tőle. – Valamit csak tanultál odaát.

Jim megtorpant, és szoborrá dermedve vizslatott egy pontot. Hiába hunyorogtam, nem tudtam kivenni, mit néz.

– Olyan halottak – fogott bele feszes hangon –, akik véletlenül átcsusszannak az élők világába. A halál beálltakor a lélek egy anyagtalan világsíkon létezik tovább, tehát azzal, hogy anyagtalan létezőként átjut az anyagi világba... az hatással van rá. Ahogy egyre több és több időt tölt itt, egyre sűrűbben rakódik rá az anyag, míg végül látható forma nem képződik rajta. Egy második test, ha úgy tetszik. Bizonyos idő múlva az anyag mélyebbre szívódik, deformálni kezdi a lelket, és nem csupán a külseje fog szörnyetegre hajazni... hanem az is, amit ez a külső rejt. Ha belegondolsz... az élőkkel is ez történik, nem? – Hömmögtem. – Az élet eldeformál kívül is és belül is, és minél több évet tudsz magad mögö...

Megremegett a köd, a fogaim pedig egymásnak koccantak. Szörnyű bűz csípte az orromat, a kibuggyanó könnyeim ráfagytak a bőrömre.

Jim közelebb araszolt a házhoz. Ráharaptam a nyelvemre.

– Várj! – suttogtam, de hiába, beleveszett a fehérségbe. Próbáltam visszafogni a légzésemet, de olyan hangosnak tűnt ebben a mozdulatlanságban, mintha a ködfátyol is felerősítette volna. Óvatos léptekkel elindultam a ház körvonalainak irányába, miközben élesítettem az antennáimat. Folyamatos zúgás szökött a fülembe, akár egy rosszul befogott rádióadás Albert régi kütyüjén. Ahogy közeledtem, a bűz úgy vált egyre gyomorforgatóbbá. Öklendezni kezdtem, de az inger rögvest elmúlt, amint valami meglebbentette a ködfüggönyt közvetlenül mellettem.

Halál rájuk, búgta egy reszelős hang.

Halálhalálhalálhalál...

Ijedtemben elvetődtem a földön, majd a füvön kúszva próbáltam minél messzebbre menekülni. A hang azonban úgy követett, mintha én motyogtam volna. A köd ismét megrebbent, ezúttal előttem. Kővé dermedve hasaltam, visszafojtott légzéssel várva a csapást. Vicces. Még az is retteg a halál érintésétől, aki számára megváltást jelent.

– Csak egyet látok – harsant fel Jim tőlem jobbra, én pedig akkorát rándultam, hogy minden csontom belezörgött. Ingerülten lepisszegtem, mire megrázta a fejét.

– Engem nem hall, nyugi. – Olyan fülsértőnek tűnt a hangerő, amivel beszélt, hogy belesajdult a fülem. – Már jócskán eldeformálódott, szóval lassan mozog. Ha futsz, még bőven előtte beérhetsz a házba elrejtőzn... Francba, itt van.

A köd egy áttetsző alakot rajzolt ki mellettem. Sokáig néztem, próbáltam megfejteni, hogy pontosan mit is látok, de az agyam a rengeteg átnyálazott szöveg alapján sem bírt értelmet rendelni hozzá. Az információ hasztalan empirikus bizonyíték nélkül.

Indulj – parancsoltam magamra, de a tagjaim annyira átfagytak, hogy képtelen voltam megmozdítani őket. Egy karra hajazó nyúlvány lendült felém. Túl profi ez a színjáték...

– Hé, kelj már fel! Az ajtóhoz! – Jim kiabált, de a szavai tompa visszhangok voltak a háttérben. A nyúlvány a bekötött kezemhez ért, és hirtelen mindent összefröcskölt a barnás folyadék. Eláztatta a füvet, összekente a ruhámat... és rálöttyent az arcomra is. Forró! A bőrömre fagyott könnycseppek leolvadtak.

Ettől valamennyire sikerült észhez térnem. Átgurultam a hátamon, majd azzal az elánnal talpra rántottam magam. Botladozva kikerültem az áttetsző alakot, és a térkőből kirakott járda irányát követve eljutottam a bejáratig. Belöktem az ajtót, de az nyitva volt, így a lendületem ledöntött a földre.

Minden oxigén kiszökött a tüdőmből. A fülem zúgott, és hirtelen olyan melegem lett, mintha lángra lobbantottak volna. Kezek nyúltak ki a sötétből. Hadonászva küzdöttem ellenük, de erősebbek voltak – megragadták a felkaromat, és behúztak a sötétbe. Aztán kattant egyet a bejárati ajtó, és abbamaradt a fülzúgásom.

Suttogó beszéd zümmögött mögöttem, de még nem nyertem vissza az erőmet ahhoz, hogy körbenézzek. Egyszer csak zseblámpa hideg fénye gyúlt, és glóriát vont az előttem guggoló Jim feje köré.

– Te mindig ennyire vigyázol a testi épségedre? – kérdezte vigyorogva. Az arcomhoz nyúltam, de csak hideg verejtéket töröltem le róla.

– Baszódj meg – préseltem ki magamból, és a beszélgetésre hegyeztem a fülemet.

– Hé, ennyit ne használj el, véges a készletünk – sutyorogta aggodalmasan egy női hang.

– De ha egyszer szétkenődött az egész! – vágott vissza élesen egy férfi baritonja. – Egyetlen apró rés is elég ezeknek a rohadékoknak.

Ülő helyzetbe tornáztam magam. Mansellék köntösbe bugyolált alakja fogadott. Elliot Mansell épp sót szórt a bejárat elé, Edith Mansell pedig a zseblámpát tartotta neki. Homály uralkodott bent, de annyit azért láttam, hogy a fal mentén végig sóból szórt vonal húzódik, feltételezhetően egy zárt kört alkotva. Ügyes megoldás. Nem tudni, ki vagy kik kísérletezték ki ezt a módszert, de minden fellelt forrás igazolja, hogy működik. Kis túlzással nincs olyan horrorfantasy, amelyben a karakterek nem sóval védekeznek a szellemek ellen.

Jim meglengette felém a kezét. Úgy térdelt előttem, mint aki komolyan aggódik értem, és a zseblámpából áradó fehér fényt úgy verte vissza a bőre, mintha valóban itt lenne közöttünk.

– Te hogy-hogy nem vagy olyan, mint az az... izé ott kint? – förmedtem rá.

Mansellék riadtan fordultak felém.

– Hé, figyelj, ami korábban történt... szóval – nyökögte a férj –, mi nagyon sajnál...

– Duguljon már el! – hördültem fel. Elliot Mansell vékony vonallá préselte össze a száját. Az arca nyúzott volt és beesettnek tűnt a zseblámpa fényében. – Te viszont – intettem Jimnek –, beszélj.

– Én nem vagyok itt, így nem tud megtapadni rajtam az anyag – magyarázta. A homlokom ráncba szaladt.

– Ezt hogy érted?

– Elliot, szerintem megszállta az egyik – suttogta törékeny hangon Edith Mansell. – Mondd, hogy nálad van a...

– Befognák egy kurva pillanatra?! – dörrentem rájuk. Nagyot koppant az álluk a padlón.

– Amennyit eddig megtapasztaltam az ittlétemből – mélázott Jim –, az alapján szerintem én csak egy kivetülés vagyok.

– Kivetülés?

– Ténylegesen nem hagytam el a halottak síkját, hanem onnan kivetítettem magamról ezt a képet, így az anyag nem telepedhet rám, mert csak egy... mondhatni délibáb vagyok. Annyit sikerült már kitapasztalnom, hogy tudatosan irányíthatom ezt a képet magamról, vagyis úgy jelenek meg, ahogy akarok. – Hogy demonstrálja, lerázta a válláról a kabátját, és mikor elhajította, az semmivé foszlott. Kikerekedett szemet meresztettem rá.

– Akkor a kanapé is ezért...?

– Igen. Viszont... semmissé tenni ezt az egészet, na, az nem megy. Már próbáltam, de mintha megrekedtem volna ebben az állapotban. Pedig ha vissza tudnék térni a síkomra, ha kapcsolatba léphetnék a halottakkal, hogy...

– Valaki irányít téged odaátról? – spekuláltam megütközve.

– K-kihez beszél? – rebegte Edith alig hallhatóan. Mélyet sóhajtottam.

– Van egy délibábom.

– D-délibáb?

– Egy szellem.

A nő lélegzete elakadt.

– Behoztál egy szellemet a sókörbe? – rivallt rám Elliot, de a hangja elcsuklott közben.

– Én nem látok semmit – kapaszkodott férje karjába Edith. Mire visszavághattam volna, kaparászás csendült fel a bejárató ajtó felől. Mansellék elhátráltak onnan. A zseblámpa fénye ide-oda imbolygott, így hiába próbáltam felmérni a terepet.

– Hé, vigyázzanak, nekiütköznek a délibábomnak – morogtam, mire olyan krétafehérré sápadt az arcuk, hogy ennél már csak a halottak néztek ki visszataszítóbban. Edith riadtan hadonászott a kezével, egy alkalommal kis híján kisütve férje szemét a lámpával.

– Hol van? Hol van? – rikácsolta Elliot, a sózacskót zörgetve. Jim gúnyos vigyort villantott.

– Élvezed – szögezte le. Megrántottam a vállamat. Ha már nem fordultam vissza...

– Ott van maga előtt – válaszoltam Mansellnek, mire a férfi teste a falnak ütközött.

– Nem látom... – lihegte rémülten.

– Mert őt csak én látom.

– Á-ártalmas? – kérdezte Edith.

– Általában azokba szeret beleállni, akiknek van IQ-juk, szóval maguk biztonságban vannak – forgattam meg a szememet. Nem maradt idejük reagálni, mert a kaparászás megint rákezdett, és egyszer csak akkora robajjal dőlt valami az ajtónak, hogy Edith felsikított. Kitéptem az ujjai közül a zseblámpát, és végigvilágítottam az ajtón. Egy kézre hajazó nyúlvány hatolt át rajta, de amint elérte a sókör vonalát, láthatatlan falba ütközött, és sisteregve rándult vissza.

Elliot felsóhajtott, és magához húzta Edithet, mielőtt a nő a földre rogyott volna.

– Na jó, most már beszéljenek – sürgettem őket rekedten. – Mi történt? – Elindultam befelé a nappali irányába. – Ó, tényleg. A cipőmet nem kéne levennem? – szóltam hátra lihegve, de maró gúnnyal, Mansellék viszont csak hangtalanul hápogtak. Csodás...

Útközben kitapogattam egy kapcsolót. Hiába nyomogattam, a fejem fölötti lámpa csak pukkant. Már sikerült lehiggadnom valamennyire, de az egyre intenzívebb bűz annyira tekerte az orromat, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban hányni fogok.

– Na, megszólalnak végre? – mordultam Mansellékre. Megilletődve követni kezdtek.

– Tegnap éjjel... váratlanul megcsapott minket ez a szag, és nagyon hideg lett – magyarázta Elliot nyögdécselve. – Aztán a semmiből... egyszer csak megjelentek. A parketta, a falak... minden recsegni kezdett, elromlottak a lámpák, nem folyik víz a csapból, az elektronikus berendezések nem kapcsolnak be. Aztán... aztán... Ötöt biztosan láttunk, de lehet, hogy több is van.

– Miért romlott el mindenünk? – kérdezte Edith.

– A halottaknak nem itt van a helyük, az, hogy itt kísértenek, rendellenesség, felborítja a rendszert. A hatásuk mérgező – feleltem gépiesen.

– Ránk is...?

– Csak ha érintkezünk velük.

A nappaliba érve körbevilágítottam mindent. Olyan sivárnak hatott a katonás rend, hogy beleborzongtam. A márványburkolatról mintha emberi arcok bámultak volna vissza rám, a díszbútorok pedig úgy nyújtóztak, mintha árnyakból gyúrt, lesben álló szörnyetegek lettek volna. A redőnyök teljesen le voltak engedve, ez megmagyarázta a sötétséget. A zseblámpa fénycsóvájával végigkövettem a sókör vonalát, és rájöttem, hogy Manselléknek vagy nem volt idejük az ablakokig felrajzolni a kört... vagy inkább nem volt annyi eszük.

– Megkockáztatod? – szólalt meg közvetlenül mellettem Jim. Összerezzentem.

– Muszáj ezt? – szűrtem a fogaim közt. – A gondolataimhoz is hozzáférsz?

– Csak beszédes az arcod.

Vettem egy mély lélegzetet a számon keresztül.

– Kénytelen leszek, így szart se látok.

– Tessék? – kérdezte Elliot.

– Nem magához beszéltem.

Mozgást érzékeltem a szemem sarkából. Azonnal odairányítottam a lámpát... egyenesen egy eltorzult arcra. Mintha egy tűzben leolvadt fej lett volna. A szemgolyói hiányoztak, áttetsző bőrén egymásra lógtak a ráncok, a szája helyén pedig torz lyuk tátongott. A teste egészen emberi volt, és mintha ruhát is viselt volna, ami egybeolvadt a végtagjaival. Hörgő hangot hallatott, és áporodott bűzt árasztott magából, mégis, amitől a leginkább megrökönyödtem, hogy úgy tűnt, egyenesen engem néz. Aztán nekiiramodott. Elhátráltam, mire a vállammal beleütköztem Elliotba. Edith felsikoltott, majd hangos sistergés és szörcsögés vájt utat a fülembe. A szellem egész alakjával nekifeszült a láthatatlan falnak, újra és újra és újra. A szemének helyét mindvégig rajtam függesztette.

– Azt mondtad, lassan mozognak – lihegtem Jimnek, aki hasonló megilletődéssel figyelte a dühöngő szellemet.

– Menj egy kicsit odébb – intett, én pedig reszkető térdekkel engedelmeskedtem. A szellem feje akkora reccsenéssel fordult felém, hogy megborzongtam. – Érzi, hogy látnok vagy. Olyan lehetsz nekik, mint egy világítótorony.

Mansellék közelebb osontak hozzám.

– Akkor...? – kérdezte bizonytalanul Elliot. – Elűzöd őket?

– Kutató vagyok, nem szelleműző.

– De a hirdetés...

A szellem kínkeservesen nyögött és szörcsögött. Az arcom elé rángattam a sálam, és azon keresztül vettem a levegőt.

– Csak vizsgálódom, hogy minél többet feltárjak a paranormálisról – magyaráztam. – Nincs hatalmam felette.

Edith felzokogott, mire a férje szorosan átkarolta.

– Most végre lenne létjogosultsága a tanszéketeknek, és basztok az egészre? – Valamiért olyan furcsa volt Elliot Mansell szájából káromkodást hallani. – Mit tártok fel, ha nem módszereket? Még nekem is sikerült megtalálnom, hogyan tartsam távol ezeket a rémeket.

Grimaszba torzult az arcom.

– Akkor azt is megtalálhatja, hogyan kell elűzni őket.

Jim meghökkenve lépett hátra.

– Csak nem beijedtél? – vigyorodott el.

– Nem – vágtam rá rögtön, aztán beharaptam a számat. A szellem megint egész testével nekifeszült a sókör alkotta falnak.

Edith felkiáltott:

– Kérem! Kérem, segítsen! – sírt. – Bármennyit hajlandóak vagyunk kifizetni! Csak segítsen Thomason!

Erre felkaptam a fejemet.

– Mi történt a fiukkal?

– Mielőtt felrajzoltuk volna a kört... El-el akart menni... ki kellett mennie mosdóba. Elkísértem, de... de elragadták tőlem. Az egyik kísértet foglyul ejtette, és...

– Azóta olyan, mint egy zombi – fejezte be Elliot higgadtabban. – Csak járkál a házban, és hiába szólítgatjuk, nem reagál semmire. Próbáltuk behozni a körbe, de ugyanúgy megállította a fal, mint azt a förmedvényt ott.

– Mert az egyik szellem megszállta – adtam választ. – Jó eséllyel átszállt volna valamelyikükbe, ha behozzák ide.

– I-igen, ezért nem mertünk rést ütni a körön.

– Kérem, segítsen – könyörgött tovább Edith. – Az egész az én hibám. Csak járkál, nem eszik, nem iszik... Meg... meg fog halni?

Jim karba fonta a kezét, és vigyorgott, a rohadék. Rámordultam, aztán kizárva a hörgő szellem hangját, felbátorodva kihúztam magam. Képes vagyok megoldani egy ilyen... hívjuk ügynek. Nem riadtam meg. Mit képzel ez az átkozott délibáb, hogy legyáváz? Majd én megmutatom neki.

– Thomas túléli, ha rajtam fog múlni.

~~

Letelepedtünk az ovális étkezőasztalhoz, amely a földszint centrumaként is szolgált – innen nyílt minden helyiség. Jobbról a konyha, utána a dolgozó, a lépcső, a fürdő és egy másik, feltételezhetően gardróbot rejtő zárt ajtó. A túloldalunkon a tágas nappali sötétje függeszkedett. Hiába kerítették be sóval, borsózott a hátam, amikor Elliot bement, hogy keressen nekem papírt meg tollat a jegyzeteléshez. Edith közben meggyújtott egy olajmécsest, hogy ne a zseblámpát kelljen merítenünk. Jim közvetlenül mellettem támasztotta a derekát az asztalnál, és mélyen gondolkodóba esett. A sókör valamennyire benyúlt a konyhába, viszont a dolgozót, a fürdőt és a lépcsőfeljárót egyáltalán nem érintette, ezekről a helyekről halk kaparászás és szörcsögő hangok szűrődtek ki. Mindannyian feszülten füleltünk, de a mécses narancsos fénye hozott egy kis megnyugvást.

– Két eshetőség merülhet fel, ha egy lélek itt kószál a világunkban – magyaráztam. – Vagy valami komplikáció lépett fel a halál beálltakor, ami miatt a lélek nem tudott átjutni a síkjára, vagy keletkezett egy átmeneti rés a két világ között. Mivel itt több szellem is kísért, sanszosabb, hogy ez utóbbival állunk szemben.

– Miért pont nálunk jelentek meg? – puhatolózott Elliot az ujjait tördelve.

– Faszfejeknek tűnnek, ez elég indok lehet – szúrta közbe Jim. Megremegett a szám.

– Halt meg valaki ebben a házban?

Elliot beszívta az ajkát.

– Igen – suttogta, mire Edith riadtan felszegte a fejét. – Épp látogatóban voltak a testvéremék, amikor Greta, a nagynénénk rosszul lett. Ütőértágulat. A mentősök nem tudták megmenteni. – Edith egy sóhaj kíséretében belesüppedt a székébe.

Nyikorgást hallottunk az emeletről, mintha végiggurult volna valami a padlón. Megráztam magam, és az üres papírlapra koncentráltam. Jim bármit is vett észre rajtam, az nem félelem volt.

Folytattam.

– Azon a helyen, ahol haláleset történik, ott egy darabig még érzékelhető vékonyodás a két sík között. Viszont ez is kevés ahhoz, hogy ez a kvázi fal átszakadjon magától.

– A szelence – emlékeztetett Jim. Sóhajtottam.

– Már ha tényleg igaz a jóslat. – Nem állítom, hogy szkeptikus voltam Pandóra sztoriját illetően, de a bennem élő kutató több bizonyítékra vágyott. A bennem élősködő cinikus énem ellenben nem akart újabb bizonyítékokat.

– Jóslat? – kérdezett rá Edith. Ignoráltam.

– Az a rés véletlenül is nyílhatott meg éppen itt, de azért nem ártana megfejteni a szellemek ittlétének okát, hogy megakadályozzuk a jelenlegi helyzet megismétlődését. Nem érték magukat szokatlan dolgok az elmúlt időszakban? Akármi. Mondjuk egy morcos kofa a piacon magukra szórt valami átkot, vagy...

– Nem – ellenkezett élesen Elliot. – Teljesen átlagos család vagyunk. – Artikulálva ejtette ki az átlagos szót. – Még csak gyorshajtásért sem büntettek meg bennünket soha. A kollégákkal jól kijövünk, a szomszédokkal nem kimondottan érintkezünk. Ugyan ki és miért átkozott volna meg bennünket?

– Karma – mormogtam az orrom alatt, mire Jimből jóízű nevetés szakadt ki. Mansellék lesütött szemmel, feszengve ücsörögtek. – Jó, akkor, öh... térjünk rá az űzésre, vagyis az exorcióra. Számos formája kering a köztudatban, szóval akár találkozhattak is velük, ha bújnak fantasyt, de ezt kétlem. A forrásaink szerint az exorciót csak arra feljogosító „igazolvánnyal" lehetne végrehajtani, azaz papnak vagy püspöknek kéne lenni hozzá, de most be kell érnünk velem. Eddig tudnak követni? – Fejingatás és ajtókaparászás volt a válasz. Megnyaltam a számat, és felfirkantottam a „Módszerek" szót a lapra. – Elég színes a paletta, egyik módszer sem hasonlít a másikra. Az egyikhez például bor és szent olaj keveréke kell, de mivel ilyesmi gondolom nincs kéznél, így ez eleve elbukott.

– Ünneplés, imádkozás – gondolkodott hangosan Jim –, sőt, kántálás is elő szokott jönni mint kellék.

Felírtam ezeket is, de csak bambán bámultam rájuk.

– Jó, de milyen ima? Mi a szöveg? Kétlem, hogy mindegy lenne.

Jim hallgatása elég válasz volt. Áthúztam a szavakat.

– Albert egyszer előásott egy recept – jutott eszembe –, de már nem emlékszem az összetevőire. – Hátránya a tanulmányaimnak? A parapszichológián kívül mással nem kellett behatóan foglalkoznom, és még ha be is seggeltem valamilyen elméletet, szimplán kiesett, mert azóta sem került elő. Bárcsak lelkesebben magoltam volna a képességemmel való problémázás helyett...

Elliot szakadozott sóhajt hallatva fejezte ki elégedetlenségét. Szúrós pillantást lövelltem felé, és előhalásztam a mobilomat a kabátzsebemből.

– Van térerő – közöltem fellelkesülve, és csörgetni kezdtem Albertet. Szinte azonnal felvette, a vonal ellenben recsegett és akadozott. – Szelleműzés receptje! – szótagoltam hangosan, de az öreg ahelyett, hogy szaladt volna előkeresni, aggodalmasan kérdezgetett. – Jól vagyunk, de... Ne! Ne gyertek ide! Ha-haló? Albert, ne gyertek ide! Csak mondd a receptet!

– Félóránként hívni fogunk, nincs kifogás! – kiabált bele a telefonba Marta.

– A receptet! – sürgettem. Néhány percnyi recsegés-ropogás után Albert végre sorolni kezdte az összetevőket, én pedig csálé betűkkel jegyzeteltem.

– Só, kapor, ánizs és ökörfakrghrró.

– Mi az utolsó? Haló? – Megszakadt a vonal. – Bassza meg.

– Ökörfarkkóró – suttogta Edith.

– Hogy?

– Ökörfarkkóró. Hurutos betegségekre nagyon jó, sőt, Elliot, az aranyeredre is ökörfarkkóró-teát itattam veled, emlékszel?

– Tehát van minden? – tértem a lényegre. Edith bólogatott, de aztán kiszaladt a vér az arcából.

– A konyhában...

Az említett helyiség magas boltívje felé fordultunk. Ebben a homályban olyan volt, mint egy szörnyeteg kitátott szája.

– Biztató – jegyezte meg Jim. Kiszáradt a torkom.

– Van még só? – kérdeztem Elliotot, aki válaszul az asztalra helyezett egy szegényes zacskót. – Jó, ha vékonyan szórjuk le, akkor lesz elég, hogy kitágítsuk a kört. Ha nincs másik zacskó, ezt a kipótlást vissza kell szedni, hogy legyen miből megcsinálni a kotyvalékot. Ezt magukra bízom, rendben? Én addig megpróbálom megint elérni a kollégáimat. – Meglengettem a mobilt a kezemben. Mansellék összenéztek.

– Mit kell csinálni ezekkel az alapanyagokkal? – tudakolta Elliot.

– Csak simán keverjenek össze egy tálnyit. Az űzéshez szét kell szórni a házban.

– És mit takar pontosan az a szó, hogy űzés? Ezek halottak, nem? Másodszor is meg lehet ölni őket?

– A halottak azok halottak. Az exorció arra szolgál, hogy visszaűzzük őket a saját világsíkjukra.

Ahogy ezt kimondtam, egy jeges fuvallat süvített át a mellkasomon, és eloltotta az egyetlen fényforrásunkat. Edith férje nevét habogta, Elliot viszont elnémult. Bassza meg. Vaktában tapogatózni kezdtem a zseblámpa után, de nem találtam sehol.

– Jim, segíts már – morogtam, visszanyelve a pánikot.

– Én se látok többet, mint te – kaptam lesújtó választ. Valaki végül a fájós tenyerembe nyomta.

Halk léptek ritmusa hallatszott a lépcsőház irányából. Lélegzetvisszafojtva füleltem, és reszkető ujjal felkattintottam a zseblámpát. Thomas sétált lefelé a lépcsőn, de mintha nem is ugyanaz a kövérke kisfiú lett volna, akihez első körben szerencsém volt. A haja kócosan meredezett, és olyan fehéren virított az arca, mint a kint gomolygó köd. A szeme alatt kontrasztként sárgásbarnás karikák húzódtak, az állától kiindulva pedig sötét erek duzzadoztak a nyakán. A lépcső aljában egyszer csak megtorpant, és némán ácsorgott. Egyenesen a zseblámpa fényébe nézett – nem húzta össze a szemét az éles fénytől.

Edith olyan gyorsan ugrott talpra, hogy a széke hatalmas koppanással dőlt hátra.

– Thomas! Thomas! – kiabált a fiú után, de az nem reagált. A nő teste reflexszerűen mozdult, ha Elliot nem öleli szorosan a mellkasához, biztos, hogy odaszaladt volna a lépcsőhöz.

Thomas az én tekintetemet akarta rabul ejteni, nem a szüleiét, és amint sikerült neki, ismerős zúgás süvöltött bele a fülembe.

Halál rá.

Halááááááááááá...

A fiú hirtelen rohanni kezdett felénk, de amikor elérte a sókört, úgy pattant vissza a láthatatlan falról, akár egy gumilabda. Elterült a földön, és nem kelt fel. Mintha a mellkasa sem mozgott volna. Edith fájdalmasan nyöszörgött, és akkora hévvel próbált kiszabadulni férje öleléséből, hogy Elliot homlokán ér lüktetett.

– Edith, állj le!

– Az ott a fiunk! Thomas! Kicsikém! Kelj fel!

Jim átsétált az asztalon, és a fiú mellé libbent, hogy alaposabban is megvizsgálhassa, de ehelyett inkább hátrálni kezdett. Nem értettem, mi ijeszthet meg egy halottat... aztán megéreztem a nyitott étkezőbe szökő fagyos levegőt és a gyomorforgató bűzt.

Halál rá.

Halál rá.

Halál rááááá...

Kettő, három, négy... Négy komótosan mozgó, emberre hajazó alak közelített négy különböző irányból. Körbeállták Thomas testét, miközben hörgő és szörcsögő hangot hallatva minket... engem figyeltek.

– Most mégis mit... – Elliot nem bírta befejezni a mondatot. Nyolc kar nyújtózott a mozdulatlan kisfiú után, és Edith olyan hangos zokogásban tört ki, hogy belevisszhangzott az egész ház. Addig rúgott, karmolt, harapott, míg végül kiszakadt férje öleléséből.

– Ne! Csapda! – rikoltotta Jim, de mire tolmácsolhattam volna, késő volt. Edith átlépett a sóból húzott körön, hogy testét pajzsként használva ráhasaljon Thomasra. A szellemek karjai őt vették célba. Elliottal szinkronban mozdultunk. Mielőtt a halottak közrefoghatták volna Edith reszkető testét, megragadtuk a vállánál, hogy visszahúzzuk. Az egyik szellem reakcióideje azonban gyorsabb volt a többiénél, hozzáért a gézhez a kézfejemen, a világ pedig hirtelen egyszerre volt túl csendes és túl zajos. Túl sötét és túl világos. Képtöredékek százai zsúfolódtak bele a fejembe, miközben a bőröm úgy bizsergett, mintha a testem sejtjeire akart volna szétesni.

Gyerekek felhőtlen nevetése. Egy hatalmas mező. Vitorlákat kifeszítő szél. Sós, nyári levegő. Sirályok rikácsolása. Öltönyös alakok. Sok nulla a papíron. Spriccelő vér a tarkómból.

Hallottam a nevemet, és hallottam egy rekedt kiáltást is. Fájt a torkom. Én kiáltottam.

Aztán egyszer csak vége lett, én pedig zihálva húztam össze magam. Mintha egy gyengéd tenyér simított volna végig a lapockámon. Melegséget, biztonságot sugárzott.

Mikor kinyitottam a szemem, először Jim aggodalmas ábrázata fogadott.

– Mi a fene van veled? – követelt azonnal választ. Kótyagosan kinyújtóztam, majd ülő helyzetbe tornáztam a testem. Az étkezőasztal mellett találtam magam. Az asztalon pihenő mécses megint kellemes fénnyel égett, Manselléket viszont sehol sem láttam. Nem mertem a körön kívül uralkodó sötétségre nézni.

– A kurva életbe – szűrtem a fogaim közt.

– Mi volt ez? – faggatott tovább Jim. Megtapogattam a tenyeremet.

– A képességem – nyögtem, aztán mély levegőt véve ráhunyorogtam a sötétre. Négy eldeformálódott, áttetsző alak ácsorgott a sókör előtt, közöttük Thomas, látszólag teljes épségben. Élettelen szempárra számítottam, ezért meglepett az elszántság, ami az íriszeiben ragyogott. Bárki is birtokolta a kisfiú tudatát, akart valamit, és kész volt komolyan megküzdeni érte.

Összerezzentem, és gyorsan leszegtem az államat.

– Mansellék? – kérdeztem Jimet.

– A nappaliban. Ez az Edith eléggé szétcsúszott, a férje most nyugtatja.

– Fasza.

– Te jól vagy?

Legyintettem, majd felkászálódtam a földről, és visszaültem az asztalhoz. Kizárt, hogy Jim látni fog veszíteni – zúgolódtam magamban, a bátorságom azonban vékony vonalon táncolt. Túl sok izgalom ez nekem. Egy tárgyhoz kapcsolódó történéseket tisztánlátni teljesen más tészta – az nem veszélyezteti az épségemet, ez viszont... Végig éreztem a tekinteteket a hátamon, és legszívesebben itthagytam volna ezt a cirkuszt. Legalább a szaghoz kezdtem hozzászokni.

– Szóval ezt műveli az emberrel, ha egy olyan szellem költözik a testébe, amit már beleptek az anyagi világ apró részecskéi... – Ez a kérdés inkább kijelentésnek hangzott.

– Teljesen mindegy, hogy egy szellem elrejtőzik egy testben vagy sem, attól még az anyagi világon van, és ugyanúgy romlik az állapota – szolgált magyarázattal Jim. – Viszont ezzel nem pusztán magát, hanem a gazdatestet is roncsolja.

– Nekünk kell eljutnunk a konyhába – dörzsöltem meg az arcomat. Jim egy pillanatra elmerengett.

– Nem biztos, hogy kell az a keverék – mélázott. – Azt is kétlem, hogy működne.

– Hát akkor?

– Gondold csak végig. A szelence lehet az oka, hogy hirtelen ennyi szellemünk van? Igen, de nekem mégis kicsit úgy tűnik, mintha ezek nem véletlenül kísértenének éppen itt. Amikor Manselléket faggattad... nem érezted furcsának őket? Ez az Elliot annyira hangsúlyozni akarta, hogy ők márpedig átlagos család. És amikor a házban történt halálesetről kérdezted őket...

– Edith teljesen befeszült – suttogtam.

– Pontosan.

A nappali felé pillantottam. Többé-kevésbé ki tudtam venni Elliot alakját – a kanapé szélén ücsörgött, magába roskadva.

– Rejtegetnek valamit – állapítottam meg.

– Nagyon úgy tűnik. Sőt, oké, ez talán elrugaszkodott elmélet, de szerintem azzal is tökéletesen tisztában vannak, kik kísértik őket.

A szívem hevesebben kezdett verni, ezúttal azonban az izgatottságtól. Mélyen Jim szemébe néztem.

– Na, talán nem paterollak még ki a fejemből. – Halovány mosolyra állt a szám. – Reese Burnett – mutatkoztam be neki most először, mire olyan széles vigyort villantott, hogy majdnem megbántam.

– Módfelett örülök – felelt nyájasan, és odanyújtotta nekem a kezét. Szórakozottan fújtam egyet, aztán a tollal játszadozva a gondolataimba süppedtem. A saját családom elevenedett meg előttem, és egy rövid időre még a hörgést is sikerült kizárnom. Régen sokat tépelődtem azon, hogy vajon azért zárattak volna be olyan könnyen, hogy segítsenek rajtam... vagy azért, hogy megszabaduljanak a tehertől. Anyámat például nem tudtam volna elképzelni, ahogy rám veti magát. Szinte irigykedtem Thomas helyzetére.

– Szerintem kiszedhetjük belőlük – villant be egy gondolat. Az óvatosság kedvéért megint hátranéztem. Elliot annyit mozdult el előző pozíciójából, hogy törzsével a kanapé felé fordult, kezével pedig gyengéden simogatta Edith homlokát. – Ha beetetjük velük – suttogtam –, hogy a kotyvalék csak akkor fogja elűzni a szellemeket, ha megfejtettük a kísértésük okát, akkor talán megnyílnak.

– Tehát a recept nem működik? – Hangosan koppant a tollam a földön. A mellkasomra mázsás súly nehezedett, és attól féltem, most már tényleg bármelyik pillanatban viszontlátom a reggeli-ebéd kombómat. Elliot ott állt az asztal végében, és nem tudtam visszaidézni, mikor került oda. Jim némaságából ítélve ő sem.

– Mondtam már, muszáj kiderítenünk, mi a szándékuk – erősködtem. – Nem akarja, hogy később megismétlődjön ez az egész őrültekháza, ugye?

– Nincs rejtegetnivalónk – artikulált Elliot.

– Ahogy véletlenek sincsenek. Egyedül magukat zárták be ide a körrel, a szellemeket nem. Szóval miért vannak még mindig itt, amikor akárhová elmehetnének? Amelyiket az udvaron láttam, az sem ment a kapun kívülre. Nyilvánvaló, hogy itt van dolguk. Magukkal.

Elliot izmai megfeszültek, és még a selyemköntös ellenére is tekintélyt parancsolóan festett. Az orrlyukai kitágultak, ahogy kapkodta a levegőt.

– Aztán mit vársz? Hogy illedelmesen sétáljak oda – mutatott a lépcső irányába –, és kérdezzem meg, miért törtek ránk az éjszaka közepén? Hogy miért tartják fogva a fiunkat?

Hirtelen elpattant bennem valami. Fogalmam sincs, honnan eredt a vakmerőség, ami telepumpálta az ereimet adrenalinnal, de nagyon élveztem. Felálltam az asztaltól, és belegyalogoltam Elliot Mansell személyes terébe. Cseppet sem ijesztett meg, hogy jócskán fölém tornyosult.

– Nem kell megkérdeznie tőlük. Pontosan tudja, miért vannak itt.

Elliot hangosan hümmögött.

– Az agyadra ment ez a sok rettenet? Ha ilyen kis törékeny vagy, talán nem neked való ez a munka. Szóval köszönjük a receptet, innen átvesszük a dolgot. Szabadon távozhatsz.

Fagyosabb volt a lehelete a szellemekénél, de már túlságosan is felspannoltam magam ahhoz, hogy hallgassak a vészcsengőkre a fejemben.

– Jól van. – Elhatározásra jutottam. – Ha maga nem fog válaszokkal szolgálni, akkor majd ők fognak. – Azzal a lendülettel kikerültem Elliot Mansellt, és átléptem a sókört. Jim riadtan utánam kiabált, de a szavai szétfoszlottak, a szellemek hörgése felhasított és elnyelt. Az egyikük megragadta az arcomat, és ekkor a világ jégveremmé vált, aztán vörösen lángra gyúlt. Minden sejtemben elektromos kisüléseket éreztem, egyszerre fájt és egyszerre volt nagyon lágy az érintés. Először olyan rémisztő némaság borult a sötétre, hogy hallottam a pulzusom pulzálását, aztán megrohamozott a pokoli zaj. Kiabálás, gyerekhangok, nevetés, sírás, nyögés, fegyverdurranás...

Bosszúszomj lobbant fel bennem. A pénz részegítő illata tódult az orromba, meg puskapor. Valerie ragyogó mosolyától elolvadtam, simogató ujjaitól újra egésszé váltam. Nattel koccintottunk a vállalata sikerére, és egymásba kapaszkodva botladoztunk és dudorásztunk az utcán. Nem. Nem ismerem ezeket az embereket. Honnan...

Egy másik tudat férkőzött a fejembe, hátranyomorgatva az enyémet. Kétségbeesetten próbáltam küzdeni ellene, de kellemes bizsergetése furcsa megnyugvással töltött el, így hagytam, hogy felszegje az államat és széttárja a karjaimat. Először Jim éber arcát pásztázta végig a szememmel, aztán a tekintetem Elliotra tévedt, és megint éreztem felbugyogni a bosszúszomjat.

– Hiányoztam, Elliot? – Az én hangom volt, de nem az én szavaim. Szokatlanul intonált, egy pillanatra összeszorította a görcs a torkom. A szólított elsápadva hátrált egy lépést. – A fiad sajnos elég gyenge láncszem, beleroppant Nat jelenlétébe, de ez a test tökéletes lesz a nagy pillanatra. Á, Edith, örülök, hogy te is megtisztelsz minket. – Edith botladozva közeledett. Ellliot karjába kapaszkodva félig férje mögé rejtőzött.

– D-Damon? – suttogta, és felpuffadt szemébe könnyek gyűltek.

– Személyesen. – Meghajoltam. – Az volt a terv, hogy először csúnyán rátok ijesztünk, aztán keresünk valakit, akinek leránthatjuk a leplet a féltve dédelgetett kis botrányunkról, de megkönnyítettétek a dolgunkat. Illene hálálkodnunk, nem igaz?

Elliot szeme kikerekedett.

– Te...

– Na, szóval, kedves gazdatest. A nevem Damon Mansell, a rangidős Mansell-ivadék volnék, és azért jöttem, hogy elégtételt vegyek azzal, hogy felszínre hozom a Mansell-ház mélyét rohasztó titkot. – Edith nyöszörve férjét szólítgatta, de Elliot görcsösen befeszülve hallgatott. – Az előzmények irrelevánsak, onnantól érdekes a történet, hogy apánk tüdőembóliát kapott, és legnagyobb bánatunkra idő előtt elhunyt. Vagyis... annyira nem is bánatunkra, egyikünk sem kedvelte túlságosan az öreget... a pénzét viszont annál inkább. A végrendeletében egyenlő részekre osztotta fel a vagyonát, amit a Mansell Hajózási Társaság alapítójaként hosszú éveken át halmozott, tehát a nap végén mindenki jól járt. Apa embernek csapnivaló volt, de legalább tisztességes. A temetés meglepő módon felhajtás nélkül lezajlott, én, Elliot és Natalie pedig milliókkal a zsebünkben széledtünk szét, hogy éljük tovább az életünket... immár valamelyest gazdagabbként. A hajózási társaság új igazgatósága kérdésében is megdöbbentően hamar konszenzus született. Rajtam kívül senki sem vágyott Kelet-Windfallba, Elliotnak és Natnek inkább a pénzre volt szüksége a saját ingatlanfejlesztésre épülő projektjeikhez. Minden annyira simán ment, pedig a média annyira feszülten várta, Mansellék mikor ugranak egymás torkának.

A szám mosolyra állt, de a bőröm húzódott a szokatlan gesztustól. Lemaradtam ezekről a hírekről, a cikkek mégis ott virítottak előttem.

– Végül nem egészen attól volt hangos a tévé, mint amire mindenki számított, de éppúgy csámcsoghattak rajta a népek. Nat ugyanis hetekkel a pénzleosztás után szétment a férjével, Oliverrel. A helyzet misem egyszerűbb: ennyi pénzzel a markában Oliver már letelepedett volna, hogy családot alapítson, de Nat ereiben mégiscsak Mansell-vér csörgedezik, őt nem érdekelték a gyerekek. Azt gondolhatnánk, hogy ez a botrány lesz az, ami majd megborítja a családot, de az életnek furcsa eszközei vannak arra, hogy megcsavarja az emberek dolgát. Naték békében váltak el, sőt, Nat a halála után is ugyanúgy rajong Oliverért. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy osztoztak a vagyonukon a válás után. Igen, apa hagyatékát beleértve. Szárnyra is kaptak a pletykák rögtön, hogy Oliver csak a Mansell-vagyonra utazott, és sosem szerette Natet.

– Nem is szerette – ráncolta az orrát Elliot. Hirtelen elöntött a hév, hogy felnevessek, de Damon visszanyelte az ingert.

– Elég merész ilyet állítanod a húgodról, akivel sosem cimboráltál különösebben azután, hogy kiröppentünk a családi fészekből.

Kedvem támadt volna megforgatni a szemem, de elvágtak minden kapcsolatot a testemtől. Damon kuncogott.

– Négy évet vártam erre a pillanatra, igazán kibírsz néhány percet – mondta nekem. – Szóval. Halottként nem férkőzhetünk az élők közé, viszont az eseményeire ráláthatunk, ha úgy kívánjuk. Azt láttuk, hogy a pletykák valósággá válnak. Legalábbis arról cikkeztek Windfall legolvasottabb weboldalai, hogy Nat nem akart adni Olivernek a hagyatékból, ezért csúnyán összevesztek, és ez az összeszólalkozás tettlegességig fajult. Natnek volt egy hatlövetűje. Apa mindhármunknak ajándékozott egyet, a személyiségünkhöz illeszkedő gravírozással. Szentimentális volt az öreg, na. A személyiségünkkel sem volt tisztában, de a szándék a lényeg, jól mondom?

Elkalandoztál – hasított a gondolat a fejembe, miután megéreztem a pisztoly súlyát a kezemben és a gravírozás göcsörtjeit a hüvelykujjamon. Damon szabadkozva megköszörülte a torkomat.

– Valahogyan Oliverhez került Nat fegyvere, és el is sült a dulakodás közben. Mit ad Isten, én és a feleségem éppen ezután toppantunk be – egy üzleti útról tartottunk hazafele, és ha már útba esett, benéztünk hozzájuk. Olivernek így nem volt ideje eltüntetni a testet vagy meghamisítani a nyomokat, szóval pánikba esett. Öt tölténye maradt, ellőtte az összeset. Két lövéssel leterített bennünket is. Meglepően jól célzott, pedig abszolút semmi gyakorlata nem volt benne. Az utolsó tölténnyel a saját agyát loccsantotta szét.

Jim arcán felismerés suhant át.

– Nagyot ment a sztori négy éve – emlékezett vissza. – A Mansell-család egyedüli túlélőjét a túlélők bűntudata gyötri, de kész átvenni a hajózási vállalat irányítását – parafrazált. – Valami viszont sántít ebben a sztoriban, igaz?

Úgy éreztem, nem kapok levegőt, holott a mellkasom ritmikusan mozgott fel és le. Jim folytatta.

– Aki feltételezhetően sosem fogott fegyvert, annak valószínűleg esélytelen, hogy három lövéssel leterítsen három embert. Tehát a testvére nem kapott hajba az exférjével.

– Valakit viszont zavarhatott, hogy egy idegen lenyúl valamennyit a családi hagyatékból – szuszakoltam ki magamból a szavakat, és amikor Damon jóízűen nevetni kezdett, elöntött a hányinger. A tudatom megint hátrapréselődött, ezúttal akkora erővel, hogy fizikálisan is beleremegtem.

Elliot dühösen fújtatott. Edith egész testével nekisimult, hogy visszatartsa.

– Csak provokálni akar – súgta a férje fülébe. – A körön kívül téged is elkapnak!

– Provokálom, talán – ismerte be Damon –, de a lány attól még jól látja. Emlékezz vissza, Elliot. Teljesen kiborultál Natre, amikor megtudtad, mit tervez, ezért ellátogattatok hozzá Edith-tel, hogy alapos fejmosást adjatok neki. A médiasztori rám eső része igaz, üzleti útról estem be hívatlanul, és véletlenül éppen akkor, amikor Elliot is megjelent a színen, hogy rendet tegyen. Természetesen Nat védelmére keltem. Az örökség harmada őt illette, nekünk semmi beleszólásunk nem lehetett volna abba, mit tervez vele, hacsak nem rendelkezik ilyesmiről. – Elliot arca lángra gyúlt, és szinte jobban elborzasztott, mint a mellettem hörgő szellemek. – Nem engedted, hogy Nat eltékozolja a családi vagyont, és annyira felhúztad magad, hogy engem is vádolni kezdtél. Megfogadtad, hogy kezeskedsz majd a pénzről. Hogy is fogalmaztál? Ha rajtad múlik, egy árva fillért sem fog két könnyűvérű pöcs elherdálni belőle. Végül – Damon eleresztett egy mély sóhajt – egészen odáig fajult a dührohamod, hogy ránk fogtad a saját pisztolyodat.

– Te provokáltad ki – felelt ridegen Elliot.

– És még büszke is rá, hogy megölt mindnyájunkat! El tudod ezt hinni, kedvesem? – Lélegezz, Reese. Lélegezz... – Olivert pedig mártírnak állítottad be, jól mondom, Elliot? Elismerésem, sokkal kegyetlenebb vagy, mint gondoltam. Azt hittem, hogy csak úgy rendezted be a helyszínt, mintha Oliver lőtte volna le saját magát, de a túlvilágon leleplezte, hogy először végignézetted vele a halálunkat, aztán addig szapultad, míg végül önkezűleg vetett véget az életének. Nem viselt kesztyűt, egyedül az ő ujjlenyomatai maradtak hátra. Ügyes. És a legviccesebb az egészben? – Széttártam a karomat. – Hogy még alibit sem kellett kitalálnotok Naték válása miatt. Minden a ti javatokra történt. Csakhogy – Damon levitte a hangsúlyt, kaparta a torkomat a mély tónus –, mi nem vagyunk hajlandóak eltűrni, hogy békében éljetek egy ekkora vagyonnal. A halál önmagában nem is elég büntetés: az élet birtokában lenni, de azzal képtelennek lenni élni, na, ez már fairnek hangzik.

Oké, kezdte felborzolni a kedélyeimet a dolog. Próbáltam annyira hátrahúzódni az elmémben, hogy Damon minél kevésbé érzékelhesse a saját háborgó érzelmeimet. Elliot ellenben nem rejtegette, mennyire dühös. A kezét ökölbe szorította, és úgy reszkettek az izmai, hogy a rajta csimpaszkodó Edith is belerázkódott.

Aztán egyszer csak kuncogást hallatott. A kuncogás nevetéssé erősödött, és olyan sokáig tartott, hogy csak akkor hagyta abba, amikor már jó formán fuldoklott tőle.

– És ha nincs fültanú? Akkor marad a viszem a sírba a titkaimat felállás, igaz, Damon? – A tekintete ravaszul csillogott, és hirtelen mintha egy teljesen más férfi magasodott volna előttem. Megfagyott az ereimben a vér, a félelmem vegyült Damonéval.

– Az ő halálát már kevésbé tudnád kimagyarázni – felelt higgadtan a szellem. – Meg aztán... több ezren élnek Heilinben, nem lenne nehéz másnak is átadni az üzenetet. Csak arra kell figyelni, hogy a fiadhoz hasonló gyengeelméjűeket kerüljük. – A fejemmel Thomara böktem, aki mozdulatlanul bámult egy pontot a padlón. Edith próbaképpen megszólította, de mindhiába.

– Nat, takarodj a fiamból – sziszegte Elliot, mire Thomas arca grimaszba torzult. – Ezt most azonnal fejezd be, vagy...

– Vagy? – vontam meg a vállamat. – Lelőtted, ennél több kárt már nem tudsz benne tenni. Egyikünkben sem.

– Ki az ötödik? – sustorogta félénken Edith. Elliot rögvest végigvezette a tekintetét a szellemeken.

– Ha Nat van Thomasban, te itt vagy... Oliver és Valerie a másik kettő... akkor...

Olyan széles vigyor telepedett az arcomra, hogy megrepedt az amúgy is száraz bőr az alsó ajkamon.

– Köszönj apának.

Elliot elfehéredett. Válaszul a balomon dülleszkedő eltorzult alak hatalmasat csapott a sókör által formált láthatatlan falra. Edith felsikoltott.

– Óriásit csalódott benned – tolmácsoltam Elliotnak, de a szavak ólomsúlyú golyókként gördültek a nyelvemen. Megpróbáltam magam levegőt venni. Sosem voltam klausztrofóbiás, de egyre szűkebbnek éreztem a testem, és melegnek és tömörnek és...

Engedj el. Elintézem, hogy Manselléket letartóztassák, csak engedj el.

Damon kuncogott. Jim mintha tudta volna, hogy csapdába estem. Szórakozottságát félelmetes ridegség váltotta fel, ami annak fényében is idegennek tűnt rajta, hogy csupán órákkal ezelőtt ismertem meg.

– Oké, most már ereszd el – lépett közelebb, de Damon meg se rezzent tőle.

Ekkor hirtelen hűvös szellő szökött be a tágas étkezőbe, és mire Damon mozgósított volna, a levegő megtelt sötét szemcsékkel, a testemet pedig mintha lángra lobbantották volna. Üvöltöttem, de egy árva hang sem hagyta el a torkomat. A sejtjeim egysége szétszakadozott, a tagjaim elnehezültek, és csak akkor vettem észre, hogy térdre rogytam, amikor Jim aggodalmasan fölém hajolt. A szellemek rángatóztak, torz testükön repedések futottak végig. Hörgésük kórusa belevájta magát a fülembe, és olyan irtózatos bűz szivárogott belőlük a repedéseken keresztül, hogy öklendezni kezdtem. Damon erőszakosan visszanyelte az epét, és lábra állított.

Riadt lélegzetvételt hallottam, de nem Edith-ét.

– Albert, nézd a nyakán az ereket...

Marta. Marta!

A szívem hevesen kalimpált. Miért jöttetek ide? – kiáltottam, de ténylegesen nem sikerült megformálnom a szavakat a számmal.

Albert túl közel merészkedett. Két kulacsot tartott a kezében, az egyikből valami szemcséset hintett a vonagló szellemekre, mire amorf alakjuk darabokra esett szét és finom porrá őrlődve szóródott szét a padlón.

Mögöttem Thomas görcsösen rángatózott a földön, szájában nyálbuborékok pattogtak. Marta azonnal leguggolt mellé, az oldalára fordította, majd átvéve Alberttől a bontott kulacsot, óvatosan a fiú arcára és nyakára szórta a keveréket. A fűszerillatból hamar összeraktam, hogy elkészítették a szelleműző receptet. El sem akartam hinni, hogy működik.

Erre a gondolatra az én testem is rándult egyet, és pánik bugyogott fel valahonnan mélyről. Olyan hevesen kapkodtam minden irányba a fejem, hogy beleszédültem. Hiába, Manselléket elnyelte a ház sötétje. Teljes súlyommal nekifeszültem a kör képezte falnak, az érintés egyszerre égetett és hűtött.

– Elég! – rikoltotta ijedten Jim, ám ezzel csak azt érte el, hogy Damon dühe eleméssze a maradék józan eszét.

– Nem elég! – kiabált vissza, még egyszer nekilökve a testemet a falnak. Mindössze egyetlen kósza könnycsepp gördült le az arcomon, pedig legbelül zokogtam a fájdalomtól. Albert a nevemen szólítgatott, de mielőtt engem is meghintett volna a kotyvalékkal, olyan erősen fogtam le a csuklóját, hogy felnyögött.

– Reese, Reese hallgass ide! Küzdened kell ellene!

Az arcába sziszegtem.

– Basszus, Reese. Marta! A port!

– Kifogytam! – vészmadárkodott Marta, mire Albertből cifra káromkodás bukott ki.

– A sót – hördültem fel, fejemmel a körre biccentve. Albert addig nem reagált, míg Damon meg nem csavarta a csuklóját. Ne csináld! – próbáltam figyelmeztetni az öregemet, de csak kitörölt egy kis darabot a vonalból, én pedig akkorát taszajtottam rajta, hogy a kulacs kirepült a kezéből. Beléptem a nappaliba, de Damon erőfeszítései a semmiért voltak.

– Elliot! – kurjantottam élesen, a szólítottat azonban elnyelte a...

A bejárati ajtó csattanása hosszat visszhangzott a tágas beltérben. Azonnal nekiiramodtam. Marta utánam nyúlt, de Jim volt az, aki a nyomomba szegődött.

– Hé, seggfej! – rikkantotta. – Már tudjuk az igazságot, engedd el!

Ha lehet, még fojtogatóbbnak éreztem Damon jelenlétét. Feltéptem az ajtót, és kirontottam a hidegre. Már beesteledett, és az utcai lámpák fehér fényét szétszóró ködben az orromig sem láttam. Damon a többi érzékszervemre próbált hagyatkozni, de túl hangosan vert a szívem ahhoz, hogy meghalljam Mansellék lépteit. Végül úgy döntött, baszik a gyér látási viszonyokra. Jobbra fordított, és olyan határozottan tette egyik lábamat a másik után, hogy legszívesebben kigáncsoltam volna magamat. Hiába, semmim sem reagált a parancsaimra.

Eddig tisztán követhettem Damon gondolatait, de most csak statikus zaj sistergett a fülemben, és heves, primitív érzések nyaldostak belülről. Azt akartam, hogy Elliot szenvedjen. Nem szökhet el a gyáva féreg! Halál rá!

Jim hirtelen utamat állta, mire Damon olyan gyorsan torpant meg, hogy kis híján előrebuktam. A délibábom tekintélyt parancsoló aurája megfagyasztotta a zubogó vért az ereimben. Szinte csiklandozott a lehelete, pedig az lehetetlen.

– Ez a családod konfliktusa, nem az övé – búgta mély hangon. – Ereszd el.

Halál rá! Halál rá! – kántálta Damon tudata, és mintha Jim is hallotta volna. Enyhén oldalra billentette a fejét, és az undortól összeráncolódott az orra.

– Jó, akkor Reese, neked kell kilöknöd magadból.

Szerinted nem ezt próbálom már mióta? – rivalltam rá, és reménykedtem, hogy a képzelt csontjaiban is érzi.

Egy árny suhant el tőlem balra, de mire odafordultam, a lustán gomolygó köd maradt csak. Aztán a jobb oldalamnál mozdult meg valami. A nyirkos fű megroppant valakinek a talpa alatt.

– Reese, még ma, ha lehet! – sürgetett Jim, miközben ide-oda forgatta a fejét. – Picsába ezzel a köddel.

Egy hatlövetű kakasának kattanása visszhangzott közvetlenül a hátam mögött, aztán a hozzá tartozó pisztolycső hűvös fémje a tarkómnak préselődött. Jim tágra nyílt szemmel elhátrált egy lépést, és megint káromkodott.

– Damon, elég legyen, ereszd el! – Hangja rekedtesen csengett.

– Ha megölöd a lányt, én attól még itt maradok – figyelmeztette Elliotot Damon. – Sőt, a teste sem fog összecsuklani, mert én irányítom. Ha szitává lyuggatod sem fogsz elnémítani. Az igazságtól nem szabadulsz.

– Én nem úgy látom – lihegte Elliot. – Igenis visszaviszed a sírba.

– Reeese...! – pirított rám Jim élesen. Nyeltem egyet. Na jó, te szemét, kérem vissza a testemet.

Inak pattantak, szalagok nyúltak meg, de valahogy sikerült minden tagomat összhangba hozni, és akkora lendülettel könyököltem állon Elliotot, hogy hátratántorodott. Ezután rávetettem magam, és a földre dőlve dulakodni kezdtünk.

– Idióta! Nem erre gondoltam! – fogta a fejét Jim. – A pisztoly még ott van nála!

Mintha meghallotta volna, Elliot felülre kerekedett, és a gyomromba nyomta a csövét. A félelem jeges árként öntött el, a fogaim úgy összekoccantak, hogy az egész állkapcsom belesajdult.

Lövés helyett aztán fájdalmas koppanás vert visszhangot, és Elliot bábként roskadt össze. Hangosan fellélegeztem. Marta göndör fürtjei rajzolódtak ki a sötétben, kezében a fémkulacsot szorongatta. Halványan derengett, hogy egyszer beszóltam neki, amiért néha YouTube-on talált edzésvideókra bohóckodik. Soha többet.

Azonnal kirúgta Elliot markából a pisztolyt, majd segített legördíteni rólam a férfi testét. Hideg ujjai gyengéden a nyakamhoz értek, és végigsimítottak néhány kitüremkedő vénán.

– Ez kellemetlen lesz – suttogta, azzal felkattintotta a kulacs tetejét. – Bocs, hogy nem jöttem utánad előbb. Albert adagja kiborult, össze kellett szednem valamennyit. – Megremegett az ajkam. Marta könnyedén leolvasta az ábrázatomról a kérdést. – A nő még nincs meg, Albert most keresi.

Félelem hasított belém, amikor valami rákulcsolódott a tudatomra, és a kezem akaratom ellenére lendült előre. Damon. Félrelökte Martát, aztán talpra állított, hogy odalépjen Jimhez. A délibábom szeme összeszűkült, és a levegőnél is hűvösebb aura pulzált nemlétező teste körül.

– Mi vagy te? – kérdezte Damon hörögve. – Rád miért nem hat az élők világa?

– Mert nem jöttem át.

– Valerie... Megölte az én édes Valerie-met... Elliot nem úszhatja meg. Látni akartam, ahogy börtönbe vezetik, és elvesznek tőle mindent... Anyánk már rég nem él, de a nagynénénk... ő talpraesett nő. Rá kell bízni a hajótársaságot, majd kitalálja, mit szeretne vele.

– Meglesz – biztosította Jim. – Megígérjük, hogy szólunk az érdekedben, de most már vissza kell menned. Túl sok időt voltál az élők között. Elkorcsosulsz.

– Kibírom – erősködött Damon.

– Talán. De az élőt felemészted.

– Reese, kérlek, küzdj ellene – nyögdécselte Marta. Nehézkesen felegyenesedett, és ellenőrizte, hogy maradt-e még por a kulacsban.

– Engedd el a lányt – utasította Damont Jim. – Ha az igazságot itt tudod hagyni, akkor őt is.

Ekkor kikristályosodott előttem minden. Könnyek szúrták a szemem, az izmaim egyszerre ernyedtek el. Damon megrogyasztotta a térdemet, és védekezőn arcmagasságig emelte a kezemet.

– Bocsássatok meg. Ne-nem vagyok önmagam... Egyszer csak megjelent egy hasadék, átjáró volt ide, a házhoz. Vérszemet kaptunk. Azt akartam, hogy az öcsém szenvedjen meg a tetteiért. Először még minden olyan tiszta volt, aztán... nagyon nehéz lett gondolkodni... Megijedtünk. Visszamentünk volna, de a rés eltűnt.

Ajtócsapódás hangját szállította felénk a köd. Aztán Albert is felharsant.

– MARTA!

A földre néztem, ahová Marta rúgta a pisztolyt. Nem volt ott.

– Elliot csak a legjobbat akarta hármunknak. – Edith bontakozott ki a ködből, két kézzel szorítva a hatlövetűt. Haja csapzottan lógott az arcába, szája belilult. Mindannyian összerezzentünk. – Elbaszott család vagytok, Damon. A halálotokkal legalább biztos helyre került a vagyon. Minden, amit Elliot tett... Az ingatlanfejlesztésben ugyan nem jeleskedett, de itt... Ő a legjobb dolog, ami a vállalattal történhetett. Virágzik az üzlet, benneteket pedig senki sem hiányol. Elliot és én... a siker esetünkben nem úgy hullik az ölünkbe, mi megküzdünk érte, kiérdemeljük azt. A fiamat már elragadtátok tőlem, őt nem fogjátok.

Egyszer csak minden érzékszervem irányítása visszakerült hozzám, és ez a hirtelen terhelés ledöntött a földre. Remegtem, nem tudtam eldönteni, hogy melegem van-e vagy inkább fázom, de a mellkasomat nyomó súly szertefoszlott, így legalább könnyedén szívhattam magamba a levegőt. Jim letérdelt mellém. Amikor megpróbált hozzám érni, egyszerűen átnyúlt rajtam, mégis megnyugvással töltött el a jelenléte.

Edith ujjai közül kicsúszott a fegyver, és fuldokolva a nyakához kapott. Damon eldeformálódott alakja úgy csüngött rajta, akár egy parazita.

– Az ígéret... betartani... – hörögte a nő hangján, de mire befejezhette volna a mondandóját, Marta már ugrott is, hogy ráborítsa a kulacs tartalmát. Áttetsző teste kisebb darabokra töredezett szét, végül olyan apró szemcsékké morzsolódott, hogy a sötétben egyáltalán nem lehetett látni. A rothadás bűzét a lágy szellő hamarosan kipucolta a levegőből.

~~

– Nem fizettek ki, és még egy gyerek életét is tönkretettem – suttogtam gyászosan, összébb húzva magamon a pokrócot. – Áldott tudatlanságban élhetett volna. – Odakint már rég besötétedett, úgyhogy minden lámpát felkattintottam a nappalitól az étkezőig. A meleg fény kellemesen bizsergette az arcomat.

– Nem tetted tönkre – ellenkezett Albert, miközben egy forró teával teli bögrét egyensúlyozott át a konyhából a nappaliba. Átnyújtotta nekem. – Az anyja jó eséllyel nem kerül börtönbe, az apja meg igencsak hajlamos az erőszakra, jobb lesz a gyereknek, hogy nincs mellette ilyen ember. A rohadt életbe, téged is képes lett volna megölni!

– A nő szintúgy – dünnyögtem. Albert elhúzta a száját.

– Hát... valakinek fel kell nevelnie azt a fiút...

– Megmarad?

– Meg. Néhány napig még zöldség lesz, de rendbe fog jönni. Már magához tért, és eszik is... úgy ahogy.

Két nap telt el az eset óta, és az én étvágyam sem volt a legbiztatóbb. A szemhéjamat is olyan nehéznek éreztem, mintha jó ideje halogatott alvást próbáltam volna legyűrni.

– Te is jobban leszel – olvasott a gondolataimban Albert. – Egy komolyabb megfázást sem fekszel ki olyan gyorsan.

Mivel az elmúlt két napot javarészt átaludtam, rengeteg fejleményről maradtam le. Már rég ágyba kellett volna vonulnom, de hiába lassultam le, a kíváncsiságom győzedelmeskedett, és addig-addig győzködtem Albertet, míg beszélni kezdett.

– Már akkor kihívtam a rendőröket, amikor Edith-et kajtattam.

– Nem siettek...

– Hát nem. Mindegy. A lényeg, hogy Elliot Mansell azóta beismerő vallomást tett, de nyilván mi sem úsztuk meg kérdések nélkül. Nem igazán tudtuk, hogyan adagoljuk a dolgokat, de annyi már most biztos, hogy Manselléket elmebetegnek fogják elkönyvelni, minket meg eltiltanak a „praktizálástól". Mondjuk mivel az utóbbi két napban is cikkeztek paranormális jelenségekről, Marta szerint nem kell félnünk, sőt, akár hivatalosan is paranormális-űző szervezet lehetünk. – Felhorkantam. – Nem vicces. A netes visszajelzéseket nézve kezdik egyre többen felismerni a tanszékünk létjogosultságát. Esélyes, hogy ismét nyerünk némi támogatást, és folytathatjuk az itteni munkát, meg annál sokkal többet is. A hoeweniek szintén felkeresték a tanszéket. Ha már úgyis csak ezen a két egyetemen oktatják a természetfelettit, nem akarnak versengést.

– És Dolores mit szól?

– Azt szeretné, ha ezeknek az eseteknek nem csak mint kutatók erednénk a nyomába.

– Dolores igazán elrongyolhatna melegebb éghajlatra – zúgolódott Marta a konyha bejáratából. – Nézz már erre a szerencsétlen lányra, Albert! Szörnyen fest! Az ember nem harcolhat a természetfelettivel nap mint nap!

– Nincs egyedül – indítványozta Albert. Marta levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét.

– Túl veszélyes. Még csak most ütötte fel a fejét ez a szar, ki tudja, mi vár még ránk. Sokkal rizikósabb esetek, olyan jelenségek, amikről korábban senki sem készített feljegyzést. Mi lesz akkor, ha ez megtörténik? Mihez nyúlunk? Óriási szerencsénk volt a recepttel.

– Nem is a szellemek jelentették a veszélyt – motyogtam. Ebben a pillanatban előtűnt Jim is – megkerülte a kávézóasztalt, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelban. Nem igazán láttam az eset óta, de a jelenlétét mindvégig éreztem.

– Megszállt téged az egyikük! – csattant fel Marta.

– Én akartam – erősködtem. – Én vállaltam ezt a kockázatot. Enélkül sosem oldódott volna meg az ügy. De tudod mit? Igazából mindegy is, mert elbasztam. Ha ti nem bukkantok fel...

– Reese...

– Ne akard szépíteni a dolgot.

Ökölbe szorult a kezem. Beijedtél? – harsant fel a fejemben Jim korábbi gúnyolódása. Csak szeretnéd.

Hallgattunk egy darabig, de mivel túl forró volt még a tea ahhoz, hogy elszürcsöljem, megkérdeztem:

– Miért működött?

– Micsoda? – ráncolta a homlokát Albert. – A receptre gondolsz? – Bólintottam. – Fene tudja. Működött, és kész. – Mindketten felkuncogtunk. Fűszerekkel űztünk szellemet. Belegondolva tényleg nevetségesnek tűnt az egész.

– Szórakoztató volt – jegyezte meg fesztelenül Jim.

– Akkor már megérte – gúnyolódtam.

– Micsoda? – kérdezett rá Marta.

– Ugyan – húzta el a száját Jim. – Ismerd be, jól szórakoztál. És egyébként is. Annyi minden vár még megfejtésre. Én a helyedben nem engedném el, sőt, nem tudnám elengedni.

Olyan sötét pillantást lövelltem felé, hogy Marta és Albert aggodalmasan összenézett.

– Még mindig itt van? – kérdezte Albert.

– Sajnos. – Jim szélesen elmosolyodott. – Na jó – adtam be a derekamat. – Teszek egy próbát. Dolores hadd örüljön. Elbasztam, nem nyugszom bele. Képes vagyok megbirkózni a természetfelettivel.

Marta rosszallóan megköszörülte a torkát.

– Ő vitt rá erre? – kérdezte anyai szigorral a hangjában, de végül nem engedett válaszolni... egyikünket sem. – Nem repesek, remélem tudod... de legyen. Viszont feltételeim vannak. Először is. Jim. Ez a neved, igaz? – Marta körbefuttatta a tekintetét a nappalin. Jim kíváncsian oldalra billentette a fejét.

– Abban a fotelban ül – böktem a tőlem jobbra eső fotelra. Marta odafordult.

– Egyelőre barátnak tűnsz – fogott bele tekintélyt parancsolóan –, de amíg jobban meg nem ismertünk, szkepticizmussal kezellek. Ha valami nem stimmel Reese-szel, egyből ki fogom szúrni, és téged foglak elsőnek elővenni. Ha komolyan az a szándékod, hogy itt maradj segíteni, elvárom, hogy támogasd Reese-t, történjen bármi. Ha bántódása esik, felelni fogsz nekem, megtalálom rá a módját, hogy így legyen.

Én megforgattam a szememet, de Jim ünnepélyesen kihúzta magát.

– Szavamat adom – hajtott fejet, halovány mosollyal az ajkán.

– Marta... – ellenkeztem, de Marta lepisszegett.

– Azt már most előrebocsátom mindnyájunknak, hogy piszoknehéz dolgunk lesz, mert mennyit tudunk valójában? Igen, lószart se. Ki a felelős ezekért a jelenségekért? Egyáltalán vissza lehet fordítani, vagy örökre ezzel kell együtt élnünk? – Megnyalta a száját, aztán mélyen a szemembe nézett. – Mivel akarod kezdeni?

A tekintetem először Jimre, aztán a nagyjából rendberakott könyvespolcokra siklott. Sóhajtottam.

– A Fausttal.