A délutánt a hálómban bekuckolódva töltöttem, Marta cikkét olvasgatva. Szidtam a fejét, amiért ekkora terjedelmet sózott rám, de a gördülékeny stílus és a téma végül teljesen lekötött. Igazából akármit elolvastam volna tőle. Túl sokáig hittem azt magamról, hogy becsavarodott vagyok, és ezért kapaszkodtam olyan konokul mindenbe, ami egy kicsit is bizonyította az őrültségem ellenkezőjét. Bármilyen bizonyíték jöhet, csak ne kelljen többet szégyellnie engem senkinek, mert betegnek gondolják az elmém.

„A parapszichológia, avagy a »pszichológia mögötti« vagy »pszichológián túli« a különféle pszi-jelenségek vizsgálódásával foglalkozó tudományág. A pszi-jelenségek a gyakorlatban azok az energiaátadási és információfolyamatok, amelyeket a ma ismert fizikai és biológiai törvényszerűségek alapján nem tudunk értelmezni. Ezeket a jelenségeket két elkülöníthető területre bonthatjuk: a pszichokinézisre, azaz a fizikai események fizikai érintkezés és erő igénybevétele nélkül történő mentális befolyásolására, illetve az extraszenzoros percepcióra, avagy a jelenlegi tudomány által ismert érzékszervi bemeneteket nem igénybe vevő információfelvételre. Utóbbinak három formája is ismert, ezek a prekogníció, a telepátia és a clairvoyance. Konyhanyelven úgy is hivatkozhatunk ezekre a jelenségekre, mint emberek által birtokolt mágikus képességekre vagy szupererőre."

Felhorkantottam. Néha felém repül egy könyv, és halottak suttognak a fülembe, de egyáltalán nem gondoltam az adottságomra szupererőként. Inkább átok, Marta.

– Csak azért látod így, mert még nem vagy ura – szokta a fejemhez vágni. – Türelmetlen vagy.

Majdnem két évtizednyi tétlenség és öt évnyi szerencsétlenkedés után megesik.

„A prekogníció az olyan jövőbeni események észlelése a jelenben, amelyeket semmilyen következtetési módszer alapján nem írhatunk le előre. [...] A telepátia gondolatok továbbítását jelenti minden eddig lemodellezett kommunikációs csatorna nélkülözésével. [...] A clairvoyance vagy tisztánlátás olyan dolgok és események észlelése, amelyeket az öt érzékszervünkkel nem vagyunk képesek befogadni."

Volt egyszer egy óvodás kislány, aki imádott memóriakártyákkal játszani, mert mindig újabb és újabb rekordot állított fel a gyorsaságával. Óvodatársai ámulva nézték, az óvónők pedig csodagyerekként hivatkoztak rá egymás között. Tina néni azonban nem szívelte különösebben a kislányt, szerinte nem volt kiemelkedő kompetenciája, a kártyák párját pedig azért találta meg azonnal, mert csalt.

Volt egyszer egy általános iskolás kislány, aki az iskola első napján felordított, és addig rázta a zokogás, míg ki nem vitték az utcára.

– Mi a baj, virágom? – kérdezgették tőle a pedagógusok, de a lány egyre csak sírt és sírt, reszkető ujjával pedig a lánymosdó felé böködött. – Kérlek, nyugodj meg. Nem tudunk segíteni neked, ha nem mondod el, mi történt.

– Meghalt egy l-lány a vécében...! – hüppögte a kislány. – Elkezdett rázkódni, és mikor elesett, beütötte a fejét. Minden csupa véres volt!

A pedagógusok értetlenül sutyorogtak, a gondnok és az igazgató vezetésével pedig szerveződött egy kisebb csapat a mustrára. Nem találtak semmit. A kislány megrázta a fejét.

– Nem ma halt meg – motyogta az osztályfőnöke szoknyájába.

Később, amikor a kislányt már hazavitték a szülei, az igazgató maga köré hívta az érintetteket. Kiderítette, hogy egy harmadik osztályos diák epilepsziás rohamot kapott, és akkora erővel ütötte be a fejét a vécécsészébe, hogy azonnal belehalt. Az igazgató tekintete elködösült, ajka rángott.

– Az eset negyvennégy évvel ezelőtt történt – mondta ki végül.

Volt egyszer egy középiskolás tinédzser, aki hazafelé tartott az évfolyam farsangi báljáról. Későre járt már, az utcák sötétbe borultak, a lány pedig zenével a fülében sétált a csendben. Épp készült átvágni a parkon, amikor a zenéjét is túlharsogó kurjantás megálljt parancsolt neki. Ne menj be oda – búgta a hang, ott volt minden sejtjében. Másnap reggel a vezető hírek között szerepelt, hogy az éjszaka folyamán nemi erőszak áldozatául esett egy nő abban a parkban, amit ő előző este nagy ívben kikerült.

Ez a három eset egyetlen életunt, látnoki képességekkel felruházott huszonhárom évest takart, aki épp Marta Graham szövege fölött görnyedt a Király utca 4. második emeleti lakásában.

„Fontos megjegyezni, hogy ez az osztályozási rendszer képlékeny, nem szabad ezt a területet teljesen feltérképezettnek és lezártnak tekinteni. A további kutatásaim során arra törekszem, hogy minél több parapszichológiai jelenséget lejegyezzek, és megerősítsem vagy kritikával illessem az eddigi felfedezéseken alapuló osztályozást."

Megdörzsöltem a szemem, és hátradőltem a görgős székben. Hiába a helyzeti előny, épp olyan bizonytalannak éreztem magam, mint a kutatók. Akárhány eseményemet idéztem is fel, egyik alkalommal sem vezéreltem tudatosan a tisztánlátást, a dolgok egyszerűen csak belém vágtak. Martával az első egyetemi évem óta rendszeresen próbálgattuk, hogyan férhetnék hozzá ezekhez az „antennáimhoz", de egyelőre nem sikerült tudatosan irányítanom semmit. Talán segítene, ha tudnám, mit is kellene irányítani. Mélyen legbelül azonban már elfogadtam, hogy ezzel a megoldhatatlan helyzettel kell együtt léteznem. Egy balett-táncos sem tizennyolc évesen kezd el nyújtani, hanem kiskorától fogva erre a sportra formálja a testét.

Hirtelen végigszaladt valami a gerincemen. Megborzongtam tőle, és hiába dörzsölgettem a felkaromat. Nehogy már megint... A poharam felborult, a tartalma pedig végigfolyott az asztalon, lecsorogva a laminált padlóra. Azonnal felkaptam a laptopomat, és heves szitokszavak közepette zsebkendő után kutattam. Végül a saját pólómmal itattam fel a vizet.

A gépem szerencsére megúszta, az asztalon heverő, mellékkutatásaimhoz készített jegyzeteim viszont elkezdtek mállani. Ahogy felemeltem az egyik papírt, kettészakadt a kezemben. A címet még könnyedén el tudtam olvasni – A Pokol Hét Hercege –, a jegyzeteim viszont mind odalettek.

Fáradtan fújtam egyet, és kivágtam mindent a kukába.

– Most boldogok vagytok? – förmedtem a semmire, és úgy döntöttem, rám fér, hogy levegőzzek egyet.

Nem bevásárlást értettem alatta, de Albert még mindig a pénzügyi fejleményeken duzzogott, Marta pedig megint a bokájára panaszkodott, szóval kihasználták, hogy kimegyek. Én bezzeg egészséges voltam, mint a makk, körülbelül minden a rendelkezésemre állt ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, boldog életet élhessek. Az életkedv hiányzott egyedül. Meg az, hogy képességek nélkül szülessek.

Azért néha előnyömre vált a dolog. Például tudtam, hogy az almákat belül megrágta valami, és bár kívülről pirosan ragyogtak, már rohadtak el. Valószínűleg szólnom kellett volna azoknak, akik mohón rakták maguknak, de hallgattam. Valamiért azt is tudtam, hogy az édességpolcokról a nap folyamán kétszer is loptak. Azt a nagyjából korombeli srácot bezzeg nem láttam előre, akibe kis híján belerohantam a kijáratnál. Olyan tág szemet meresztett rám, mintha szellem lennék. Nagy ívben kikerültem, feltrappoltam a sétálón, és átvágtam a főtéren.

Már szürkült, a közvilágítás aranyozott színbe vonta a tér közepén emelkedő szökőkutat. Eső szagát éreztem a levegőben, a szél összekócolta a hajamat. Az utcák tömve voltak járókelőkkel, mintha legalább karácsonyi vásár zajlott volna, és hiába hűtötte a nyakamat a levegő, légszomj tört rám. Az emberek nem csak a szavaikkal beszéltek, a kabátról leszakadt gomb, a zsíros haj, a halványodó heg az orrnyergen...

Megszaporáztam a lépteimet. A szökőkút fülsértően hangosan zubogott. Vizet... Nem kapok levegőt...

Az izmaimba ültetett emlék juttatott el a szállásunkra, nem a látásom. Gyorsan bedobáltam a kaját a hűtőbe, aztán berongyoltam a fürdőmbe, hogy kicsit megmossam az arcomat. Karikás szem nézett vissza rám, melyhez olyan jellegtelen, ovális arc párosult, hogy ha időnként nem vetettem volna egy-egy kósza pillantást a tükörképemre, én is elfelejtem, hogy nézek ki. Nem mintha bántam volna, hogy felejthető a megjelenésem. Biztos voltam benne, hogy egy frizuraváltással akár egy teljesen új személy is lehetnék.

– Minden rendben? – Marta aggodalmas hangja visszhangzott kívülről. Sóhajtva kinyitottam az ajtót.

– Miért ne lenne? – Kikerültem Martát, és a közös lakrész felé kanyarodtam. A nyomomba szegődött.

– Megint sok volt az inger?

– Túlélem.

– Mit tapasztaltál? – Nem tudtam, hogy ezt most az anyáskodó énje kérdi, vagy inkább a kutató.

– Csak... sokkal több dolog zúdult rám, mint amennyit még viszonylag kényelmesen elbírok – magyaráztam.

– Agymunkával kell szabályoznod, mennyit fogadj be. – Ezzel indította az első „edzésünket". Emlékszem, valami nevetésféle hagyta el a számat.

– Könnyű azt mondani.

– Ne mismásold el a dolgot.

– Dolgozom rajta – morogtam.

Itt Heilinben valóban gyakrabban tört rám a túlcsordultság érzése, és ami a legrosszabb, hogy teljesen kiszámíthatatlanul. Gyakorlatlanság, oké, de meddig leszek még gyakorlatlan? Legalább megerősítettem, hogy a szövegek, amiket Marta előkotort Heilinről, nem egy fáradt agy képzelgései.

Tompa puffanást hallottam a nappali irányából. Először Albertra gyanakodtam, de nem találtam sehol. Ellenben az esztétikusan rendezett könyvespolcon lyuk tátongott, mert három könyv valahogyan leborult a földre. Sóhajtva lehajoltam értük. Kettő közülük Albert mitológiás gyűjteménye volt, a harmadik pedig egy zöld, puhatáblás kötet.

A következő lélegzetvétel belém fagyott. Goethe: Faust, hirdette az íves tipográfia.

– Minden rendben? – kérdezte Marta a hátam mögül.

– Nem is tudtam, hogy Albert odavan Goethéért.

Marta szemöldöke között összeráncolódott a bőr.

– Én sem – rántott vállat.

– Vacsora? – kérdeztem hirtelen, és visszaraktam a könyveket a polcra. A por mintha hullámozva gomolygott volna a display-kandalló narancsos derengésében.

~~

Az elkövetkezendő napok frusztráltan teltek. Nem érkezett új hívás, így minden szabadidőmet a képességeim fejlesztésével és a tanszéknek végzett mellékkutatásokkal töltöttem. Marta egyik délután kirángatott a piros jelzésű turistaútvonalra is, de miután egy sziklaszirtől halálba zuhant túrázó elhaló üvöltése súlyos izomgörcsöt okozott, inkább sztornóztuk a dolgot.

– Kérlek, ne haragudj rám – szabadkozott. – Azt hittem, ha erősebbek és tisztábbak az ingerek, könnyebben meg tudod ragadni őket, és könnyebb lesz majd uralnod is őket. De így belegondolva szenilis gondolat volt lejönni Heilinbe.

– Legalább edződik az állóképességem – próbáltam oldani a hangulatot, de Marta elparancsolt pihenni, és óva intett attól, hogy visszamenjek a szirthez.

Albert ezalatt intézett még néhány telefonhívást, de egyre inkább úgy tűnt, hogy a hónap végén vissza kell utaznunk Hillfordba, szóval inkább szándékosan ignoráltuk az egyetem hülyeségeit. A kedvünkön viszont nem javított. Amikor Albertre rájött a passzív-agresszív órája, inkább ellógtam a szállásról, hogy az utcákon lézengjek. Az ingerek is elviselhetőbbek, mint az ő hülyeségei.

Heilin az átlagembernek békés környék volt, rengeteg katalógusba illő túraállomással és egy olyan különleges sétálóutcával, ahol a különböző korstílusok és stílusirányzatok egymásba értek. A régebbi épületeket benőtték a futónövények, és bár üresen tátongtak, számtalan történetet meséltek borcsempészek tevékenységeiről, háborús menekültek kártyázással töltött estéiről és egy gyilkossági kísérletről is.

A főtéren megint majdnem belebotlottam abba a srácba, akit korábban már kis híján elkaszáltam a szatyraimmal. Elegáns szövetkabátot viselt, illeszkedett hátrafésült fekete hajához és borostájához a stílus. Magas, vékony testalkatával légiesen mozgott, de járásában ott rejlett az erő, a fittség. Arccsontjai élesen kirajzolódtak fakó bőrén, és még a nyakát is bizarrul kecsesnek találtam. Csak azért tudtam ennyire alaposan megfigyelni, mert az a kékeszöld szempár aggasztóan hosszan bámult. Bedugtam a fülhallgatómat, ezzel jelezve a szándékaim hiányát, és odébbálltam.

Ezután még kétszer láttam, de nem kerítettem nagy feneket a dolognak. Egy alig hétezres kisvárosban már csak ilyen az élet: előbb-utóbb megjegyzel néhány arcot.

A következő találkozás ellenben beindította a vészcsengőket a fejemben. Betértem a Király utca egyik kávézójába venni egy tejeskávét elvitelre, és ott ült a terasz kétszemélyes asztalkáinak egyikénél, ugyanabban a sötétszürke szövetkabátban, arccal a kirakat felé fordulva. Nem kávét kortyolgatott... hanem vörösbort. Amikor kifelé jövet elhaladtam mellette, olyan feltűnően meredt utánam, hogy megtorpantam. Az a kékeszöld szempár két szimmetrikus lyukat égetett a hátamba.

– Ha már ennyire kitartóan bámulsz, jobb ha tudod, hogy a galambok itt simán kilophatják a szemed – zúgolódtam. – Szóval néha nem árt pislogni.

– Hogy micsoda? – Egy harmincas pasas méltatott válaszra, aki a srác melletti asztalnál ült egy másik férfi társaságában. – Mit mondtál? – kérdezte. Eleresztettem egy sóhajt.

– Nem hozzád szóltam, hozzá – böktem a fejemmel a srác felé, aki fél testével felém fordult, és érdeklődően méricskélt. A pasas értetlenül nevetett fel.

– De hát nincs is ott senki.

Nagyot dobbant a szívem. A srác a szájához emelte a poharat, és lustán kortyolt belőle egyet.

– Nagyon vicces – morogtam, és otthagytam őket.

Megint arra értem haza, hogy a Faust a földön hevert. Fásultan kiszedtem néhány könyvet, hogy végigtapogassam a polcot, nem nyomja-e ki valami a helyéről, de nem találtam semmit. Épphogy visszatuszkoltam mindent a helyére, Albert berontott a lakásba. Végre derűsnek tűnt. Túl derűsnek.

– Gyere, gyere! – intett az erkély irányába. – Lelépett a házisárkány, lazulhatunk egy kicsikét!

– Az nem te vagy véletlenül? – vágtam vissza, de lepattant róla. Megmarkolta a kezemet, és kihúzott az erkélyre. Leültetett a kis körasztalhoz az egyik fonott székre, majd lelkesen előhalászott a farzsebéből egy doboz általa tekert cigit. Egyikünk sem volt nagy dohányos, de néha-néha ránk fért. Kivettem egy szálat a dobozból, az asztalon heverő öngyújtóért nyúltam, és meggyújtottam mindkettőnkét. Az első slukk után feltűnt, mennyire kellemes az idő. A nap elő-előbújt a gomolyfelhők mögül, az arcomat langyos szellő csiklandozta, és a lentről felszűrődő, egybeolvadó háttérzaj is nyugtatóan bizsergetett. A közeli pékségből friss pékáru illata szökött ki, az utcákat díszítő virágok nedűje is elviselhető volt. Nem szívesen cseréltem volna le ezt a térre néző erkélyt arra a hőn áhított kis lyukra.

Albert hangosan felsóhajtott, és elernyedt a székében. Leutánoztam, és ismét az ajkamhoz emeltem a cigit. Minél több slukkot szívtam belőle, annál inkább ott maradt a számban ez az édeskés íz. A levegőben is éreztem valami édeset, kesernyés szaggal keveredett.

Előredőltem. A fejem zúgott.

– Albert, mi van ebben? – kérdeztem riadtan. Albert csukott szemmel hümmögött.

– Csak egy kicsikét van feldobva, oké? Semmi komoly.

– Te eszednél vagy? – pirítottam rá. – Itt füvezünk a város főtere fölött, kurvára le fogunk bukni!

– Ha ordibálsz, akkor tényleg.

Most rajtam volt a sor, hogy hümmögjek. Csípte az orromat a szag.

– Lazíts. Ez majd segít elnyomni az ingereket.

Visszasüppedtem a székembe. Tényleg éreztem, hogy ellazul a testem, és szép lassan kezdtek tompulni a város hatodik érzékemre ható zajai is. Gyorsan szívtam még egy slukkot.

– Hol van Marta amúgy? – kérdeztem.

– Rendkívüli meetinget hívott össze a tanszék reggel, de természetesen véletlenül éppen ma szarakodik a szolgáltatónk, szóval elment netet vadászni a könyvtárba.

– És neked nem kéne rajta részt venned? – vontam fel a szemöldökömet.

– Dehogynem, sőt, neked sem ártana, de épp most nyúlták le a pénzünket, szóval...

– Basszák szájba magukat – fejeztem be a mondatot. Albert fejbiccentéssel nyugtázta, hogy egyetért. Heh, az örök lázadó. Pedig jól szocializált családból jött, de Marta szerint azért lépett erre a pályára, mert szembe akart menni az otthoni mintával. A pazar kilátásunk ráerősített, mennyire jó döntés volt ez a részéről.

Végigvihogtuk az időt, míg mindketten elszívtuk a cigit. Kezdett erőt venni rajtam az éhség.

– De most képzeld el – artikuláltam –, hogy kitárod az ablakot, és kutyaugatás helyett fóka bőgését vagy micsodáját hallod. A hajléktalan biovakolata helyett meg a vízilovak ürülékét szagolod. Komolyan, mekkora lehet az?

– Egy baszottnagy trágyadomb – motyogta Albert.

– Én azért laknék állatkert mellett. De csak mondjuk ha ilyen ötödiken lenne a lakásom, vagy ilyesmi. Ha népszámláláskor kevesebb jön ki, akkor biztonságban vagyok.

– És ha valami mérgespók tűnik el? Sőt, szerintem egy medve is van olyan okos, hogy felkapaszkodik az erkélyeken...

– Előbb vágna agyon egy leszakadt csillár.

Ezután egy darabig hallgattunk, és élveztük a napsütést. Az sem érdekelt, hogy beleborzongtam a fel-feltámadó szélbe. Rá kéne szoknom a fűre...

– Amúgy történt valami konkrét, vagy kezdesz besokallni? – kérdezte egyszer csak Albert.

– Hm?

– Csak mert mostanában nyűgösebbnek tűnsz, mint általában. Egy bevásárlás nem szokott kikészíteni ennyire.

Nevetnem kellett.

– Egy ilyen helyzetben ne legyek nyűgös? Komolyan? Vagy arra gondolsz, hogy nem végzek elég jó munkát? Te, aki tényleg csak nyaralni jött ide?

Egy csapásra elpárolgott a jókedvem. Mit képzel magáról? Kiharcolja az utazást, és mivel tölti az időt, míg mi Martával az antennáimat próbáljuk életre hívni? Nyaralgat. Meg néha megír egy-két sort ilyen-olyan tanulmányokhoz, de többségében elbagatellizálja az egész ittlétünket. Visszagondolva biztosan én képzeltem be, hogy elégedetlen a folyamatommal, de be voltam szívva és túltengett bennem a frusztráció.

– Szívesen átpasszolnám, hogy próbálkozz te, de még azt sem veszed észre, ha romlott a tej, még akkor sem, amikor már kifostad tőle a beleidet – zúgolódtam, azzal talpra kecmeregtem, és a korláthoz léptem. A befelé ívelő kovácsoltvas hűvös fémje sem nyugtatott meg.

– Reese...

– Még mindig jártatod a szádat?

A kilátásra fókuszáltam, de már hiába kerestem benne a szépet. Vissza akartam fordulni, hogy bemenjek, amikor észrevettem, hogy közvetlenül az erkély alatt ott áll ő, kabátzsebbe rejtett kézzel, kis terpeszben, fürkésző nézésével. Az érzékszerveim kiélesedtek. Valami nevetésre hajazó szakadt fel belőlem.

– Értem én, hogy fáj, ha kikosaraznak, de a nem az még mindig azt jelenti, hogy nem. Kopj le! – kiabáltam le hozzá, de meg se mozdult. Ajkán szórakozott félmosoly játszott.

Grimaszolva elhátráltam a korláttól, és amint elindultam volna befelé, majdnem beleütköztem... valamibe. Ő volt az.

Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy feldöntöttem az egyik széket, az asztal pedig nyikorogva lökődött odébb. Az asztal közepén pihenő váza felborult, és darabokra esett szét. Albert azonnal talpon termett, hogy kikerülje a felé repülő szilánkokat. Reflexből elé pozícionáltam magam, hogy a lehető legnagyobb takarásban maradjon. Próbáltam olyan fenyegetőnek tűnni, amennyire csak lehetett, de az idegen jócskán fölém tornyosult.

– Mi vagy te? – hörögtem olyan mélyen, hogy belefájdult a torkom. – Albert, mi a fene volt még abban a cigiben?

– Miről beszélsz? – Albert hangja megremegett. – Megijesztesz, mi a baj?

– Te nem látod?

– Micsodát?

Tágra nyílt a szemem. Az idegen halovány mosolya és halálos nyugalma felborzolta a kedélyeimet. Addig tapogatóztam, amíg a kezembe nem akadt a váza egyik szilánkja, amit aztán egyenesen rá szegeztem. A srác hümmögött, és felvonta a szemöldökét.

– Befejezted? – szólalt meg tisztán csengő, nem túl mély, nem túl magas hangon. A karomra libabőr ült ki.

– Eszem ágában sincs. Meg ne mozdulj!

– Mi a jó isten van már, Reese? – kiabált Albert.

– Dörzsöld már meg a szemed, és nézd! – förmedtem rá. Az idegen unottan oldalra billentette a fejét.

– Ha közbeszólhatok, mielőtt még mélyebb verembe ásod mag...

– Nem! Pofa be. – Meglengettem a szilánkot. A srác szórakozottan nézte, és karba fonta a kezét.

– Én még mindig lószart se látok – szólt közbe Albert. Felmordultam.

– Heh, jópofa az öreg – vigyorodott el az idegen. – Talán mégiscsak inkább az ő lelkét ragadom el. Már biztos a töke kivan ezzel az egésszel. – Körbemutatott.

Megfagyott körülöttem a levegő. Közelebb húzódtam Alberthez, de a térdem reszketett. Úgy dübörgött a vér az ereimben, hogy a város háttérzaját egyáltalán nem hallottam. A srác mintha megilletődött volna a reakcióm láttán.

– Ó. Azért ennyire nem ütött szíven a dolog? Szívességet tennék neke...

– Pofa be.

– Jaj, ne legyél már ilyen modortalan – biggyesztette le az ajkát komikusan, és tett egy lépést felénk.

Reflexből mozdultam. Mire észbe kaptam, már késő volt, a karom lendült, és egy mély vágást ejtettem... a levegőn. A kezem áthatolt az idegen testén, mintha egy hologram lett volna. A lendület így magával rántott, de az ablaknak tenyerelve sikerült megtámaszkodnom. Mikor megfordultam, az agyam csak annyit rögzített, hogy az alak és Albert között nincs semmiféle védvonal...

– Közelről még viccesebb! – kiáltott hátra a srác. – Tényleg ne vigyem el? Most így elnézve, inkább neki tennék szívességet...

Megint előredöftem, de a szilánk csak levegőt ért. Dühödten felmordultam, mire az idegen döbbenten odébb tántorodott. Mégis sikerült megvágnom? Újból támadtam. Ezúttal a dühöm is rásegített a hadonászó mozdulatra. Belegabalyodtam a székekbe, és egyensúlyomat vesztve előredőltem. A rögtönzött fegyverem beleakadt a nyitott erkélyajtón kilibbenő sötétítőfüggönybe. Az anyag hangos reccsenést hallatva kettéhasadt.

Az idegen széttárta a karját, mint aki arra vár, hogy találjak valamit. Valószínűleg a józan eszemre gondolt. Kapkodva szedtem a levegőt, de végül kitisztult a fejem annyira, hogy lenyugodjak, és ledobtam a szilánkot a kisasztalra. A tenyerem csúszott a vértől.

– Picsába – szűrtem a fogaim közt, ahogy megéreztem, mennyire csípi a levegő a sebet. – Ki akarsz csinálni, Albert?

– Ő minek törné magát? Megteszed te magad is – bökött a kezemre az idegen élcelődve.

– Picsába.

– Mindig ilyen profin reagál a szokatlan szituációkra? – kérdezte Albertet, de az öreg bódultan bámészkodott csak. A tekintete teljesen átsiklott az alakon. Megint káromkodtam egyet.

– Ki vagy?

– Na végre, köszönöm! – Az idegen gúnyosan meghajolt. – Jim Delaney, szolgálatodra.

– És mi vagy?

– Szellem. Azt hiszem. – Vállat rántott.

– Azt hiszed?

– Én még mindig nem látok semmit! – integetett Albert.

– Úgy fest, más rajtad kívül nem is fog – intézte a szavait hozzám a... szellem.

– Nagyon fasza... – morogtam. Cseppet sem lepett meg ez a dolog, minden más viszont... – Eddig csak papíron volt dolgom szellemekkel, de egyik feljegyzésben szereplő eset sem hasonlít ehhez. Oka?

– Az a szomorú helyzet – a szellem itt tartott egy kis drámai szünetet –, hogy fogalmam sincs róla. Egyszer csak megjelentem itt, ebben a városban, a fejemben semmi más nem volt, csak egy üzenet, és azóta lézengek. Már lassan két hete próbálok kapcsolatba lépni valakivel, akárkivel, de mindenki átnéz rajtam. Aztán jöttél te. Nem dobtam hátast, de hát nem válogat az ember... meg a halott sem.

Összehúztam a szemem.

– Csak egy üzenettel a fejedben? Akkor honnan tudod a nevedet?

– Kitaláltam – vonta meg a vállát a szellem. – Jim Delaney, egész jól hangzik, nem? Oh, és szigorúan Jim, nem James. – Megint oldalra billentette a fejét. – Viccelek. Minden emlékem tökéletesen a helyén van. Épp kellemesen halott voltam, amikor egy csettintésre megjelentem itt, az üzenet meg valahogy belekerült a fejembe.

– Reese – szólított meg Albert. – Emlékeztetnélek, hogy egy kurva nagy káosz van az agyad helyén, szóval tolmácsolj, kérlek.

Ingerülten kifújtam a levegőt. Egy darabig topogtam a lábammal, aztán beugrott, mit tehetnék. Intettem Albertnak, hogy várjon, majd berohantam a nappaliba, hogy keressek egy könyvet. A Faust-kötet megint leesett a földre. Gondolkodás nélkül a hónom alá csaptam, a kávézóasztalon heverő jegyzetlapok egyikének leszakítottam a sarkát, és visszasiettem az erkélyre. Két értetlen szempár fogadott. Mit sem törődve a zöldebbikkel, átnyújtottam a könyvet és a cetlit Albertnak.

– Elkezdett kísérteni egy szellem – hadartam –, segíts bizonyítani, hogy nem csak az a kibaszott cigi az oka. – Az öreg hangtalanul hápogott. – Rejtsd el ezt a cetlit a könyvben. Csak ő láthatja, hogy hová. Ha nem hallucinálom, akkor egyből meg fogja tudni mondani nekem az oldalszámot.

– Öö... oké? – Albert bizonytalannak tűnt, a szellem viszont kíváncsian közelebb húzódott hozzánk. A testét keresztülvágta az egyik szék. Gyorsan hátat fordítottam.

Hallottam, ahogy Albert lapozgat, aztán szólt, hogy megvan. Átvettem tőle a kötetet, és sürgetve a szellem... Jimre néztem.

– Na?

– Negyvennégy-negyvenöt. – Sejtelmesen mosolygott.

Hatalmasat dobbant a szívem. A cetli valóban ott volt – a jelenetnél, amelyben Mefisztó vándordiáknak öltözve megjelenik Faustnak. Lassú mozdulattal becsuktam a könyvet, és rádobtam az asztalon heverő törmelékre.

– Tényleg ennyire meglep? – vonta fel a szemöldökét Albert.

– Nem – vágtam grimaszt. – Na jó, beszélj – ösztönöztem Jimet. – Milyen üzenetet hoztál?

A szellem felbátorodva kihúzta magát.

– Hogy Pandora szelencéjét kinyitották.

Ledermedtem. Az agyam százhúsz százalékos kapacitással pörgött, mégsem éreztem úgy, hogy össze tudom rakni, mi történik.

– És ki rakta a fejedbe?

– Sokat malmoztam ezen az elmúlt két hétben, és a megoldásom egyelőre az, hogy a halottak. Az élők nem érzékelik a mi síkunkat, mi viszont érzékeljük az élőkét. Valaki vagy valakik képben vannak a szelence körüli eseményekkel, de nem tudtak így manifesztálódni, ahogy én, vagy nem érezték, hogy elég kvalifikáltak és edukáltak, hogy segítsenek. Hiába tanítják egyetemen, azért még így sem általánosan elfogadott, hogy a természetfeletti létezik.

– És te elfogadod a létezését? – szúrtam közbe.

– Én vagyok a megtestesülése – felelt végtelen fegyelemmel a hangjában Jim. – Igaz, arról fogalmam sincs, hogyan létezhetek itt, ebben a formában. Ahogy arra te magad is utaltál, ilyesmi maximum fikcióban fordul elő, tanulmányokban nem.

– És honnan tudod, mi van a tanulmányokban?

– Sajnos apám lebeszélt róla, hogy ezzel foglalkozzam, de anyám kutatta a természetfelettit. Kellő rálátásom van, azt hiszem. Hmm... így máris logikus, miért pont én jelentem meg neked, nem gondolod?

Albert mély sóhajt hallatva visszahuppant az egyik székre, és elővett még egy szál cigarettát.

– Hogy hívják anyádat? – kérdeztem szkeptikusan.

– Sylvia Meade.

Eltátottam a szám.

– A természetfeletti is a posteriori tudás. Tapasztalás nélkül nem feltételezhetjük, hogy a természetfeletti létezik, de az ellenkezőjét sem, mivel nem tudhatjuk előre, hogy tényleg nem fogjuk tapasztalni. Idegesítő szerző volt.

Jim felkapta a fejét.

– A Hillfordi Tudományegyetem Természetfeletti Tudományok Tanszéke – adtam magyarázatot.

– Ez Meade – bökkentette oda Albert, miközben füstöt pöfékelt. – Hú, mennyit szidtuk, mikor a hoeweni egyetem átcsábította... de azért bőgtünk, amikor lezuhant vele az a gép... Annyi lehetett volna még benne.

– Nos, véletlenek nincsenek – mosolyodott el Jim meglepően közömbösen az imént elhangzottak után –, úgyhogy gondolom ezért látsz engem.

– Valószínűbb, hogy azért látlak, mert clairvoyant vagyok – javítottam ki, mire a szellem hangosan hümmögött egyet.

Az izmaim szép lassan elernyednek. A tenyeremen ejtett vágásra kezdett rászáradni az alvadó vér, és egyre élesebben lüktetett, de próbáltam kizárni. Albert unottan rágcsálta a csikket, és közben egy távoli pontot kémlelt az égen.

– Ha már úgyis a görög mitológiára cseszed el az időt – szóltam oda neki –, segíts.

~~

Míg én az egyik fotelban punnyadva küzdöttem az álmosság ellen, addig Albert a könyvsorok között matatott. Jim is elhelyezkedett a kanapén. Ki kellett pislognom néhány kósza könnycseppet a szememből, mert mintha besüppedt volna alatta.

– Csinos lakás – jegyezte meg, olyan úri eleganciával illegetve magát, hogy kirázott a hideg. – Ne sértődj meg, de hogy van rá keret?

– Nincs – vontam meg a vállamat. Felnevetett.

Albert közben egy képgyűjteményt rakott le elém, és egy meztelen nőt ábrázoló Lefebvre-festménynél nyitotta ki. A női alak magaslaton ült egy mályvaszínű ruhadarabon, alatta tenger terült el, feje fölött egy apró csillag virított. A fekete háttér kiemelte napfényben ragyogó bőrét. Hosszú vörös haját kibomlott fonatban viselte. A kezében egy dobozt szorongatott, amely olyan nevetségesen kicsi volt, hogy még a paranormális ismeretében is lehetetlennek tűnt, hogy annyi rettenet elférjen benne.

– Szerencsétlen lány – rázta a fejét rezignáltan Jim. – Arra teremtették, hogy felsőbbrendű lények eszköze legyen a bosszúra.

Felvontam a szemöldökömet.

– Hm?

– Pandora Epimétheusz felesége volt – fogott bele Albert, és hirtelen visszacsöppentem az óráira. Tényleg be volt szívva az imént? – Már a születésének körülményei is beszédesek: miután Prométeusz ellopta a tüzet az égből az embereknek, Zeusz dühében egy gyönyörű női testet csináltatott földből és vízből Héphaisztosszal, amelybe minden isten beletöltött valamilyen külsőleg megvesztegető tulajdonságot. Zeusz életet, Aphrodité női csáberőt, Athéné kézügyességet, és így tovább. Ezért is jelenti Pandora neve azt, hogy minden ajándék, de... elkalandozom. Szóval, Pandora egy szelencét is kapott, és ez a szelence vagy doboz, láda, hívd, aminek akarod, tartalmazott minden bajt, betegséget és nyomorúságot, de Pandorának erről fogalma sem volt. A szerelmi élete meg házassága most lényegtelen, annyi fontos belőle, hogy a férje óva intette a szelencétől, de Pandorában megvolt az emberi véna, a kíváncsiság. A figyelmeztetés ellenére csak kinyitotta, és ezzel a benne rejlő csapásokat rászabadította a világra. Ijedtében visszacsukta a fedelét, de addigra már minden kiszökött belőle, egyedül a remény maradt benne.

– A mese az csak mese, persze, viszont mégiscsak eredeztethető valahonnan. Olyan szövegek nyomában járok, amik alátámasztják, vagy cáfolják az igazságtartalmát. Pandora dobozával kapcsolatban különösen sok szöveg kering: feljegyzések, jóslatok, ilyesmik. Van, ami szerint a szelence valós dolog, de nem mint tényleges szelence, hanem mint egy metafora. Az emberiség addig-addig játszadozik a tűzzel míg végül megégeti magát. Az egyik legérdekesebb és minket leginkább érintő forrás viszont a keldi jóslat, eszerint feltételezhető, hogy Pandora létező személy volt, a szelence meg létező tárgy, de nem a remény maradt benne, hanem a természetfeletti. Eléggé átírja a mitológiát, mi?

– Tehát ez a jóslat a természetfelettit bajként értelmezi – vontam le a következtetést. Albert bólintott.

– Úgy definiálja a természetfelettit, mint a természetre leselkedő veszélyt, ugyanis ha az is kiszökne, akkor az ismert törvényeink bedőlnének, a logika megbicsaklana, a világ végleg szétcsúszna. A többi szörnyűséget, amit Pandora kieresztett, lehet kezelni, mert olyan mintázatokon alapulnak, amelyeket már úgy ahogy megfejtett az emberiség. Nyilván sok helyen meg lehetne támadni ezt az egészet, de...

– Főleg, hogy eddig is érzékeltünk természetfelettit – ráncoltam a homlokom. Jim féloldalas mosolyra húzta a száját.

– Igen – folytatta Albert –, mert valamennyi kiszivárgott a szelencéből, épp csak annyi, hogy tudjuk, létezik, és hogy felismerjük, mennyire nem tudunk mit kezdeni vele. A jóslat maga pedig úgy szól, hogy jön majd egy herceg, aki nem véletlenül fogja kinyitni a szelencét újra, hanem azzal a konkrét szándékkal, hogy unalmát csillapítsa. És ha ez megtörténik, akkor a világ tényleg pusztulásra lesz ítélve.

Ebben a pillanatban hűvös légáramlat lökte be a nyitva hagyott erkélyajtót, felkavarta az apró zugokban megült port, és a könyvespolcról fülbántó robajjal lezúdult az összes könyv. Felpattantunk Alberttal, és kővé dermedve figyeltük, ahogy a súlyosabbnál súlyosabb kötetek egymás hegyén-hátán landolnak, púposodó halmokban. Albert ocsúdott fel először. Szitkozódva odabotorkált a kupachoz, és nagy lendülettel belerúgott.

Ide-oda forgattam a fejemet, de nem láttam semmit. Apró karmok karcolászták a hátamat a gerincem mentén, és hiába próbáltam lesöpörni őket magamról. A fülemet távoli visítás fájdította, de a heves szívverésem üteme elnyomta valamennyire a hangot. Végül az adott némi erőt, hogy felbosszantott Jim végtelen nyugodtsága. Érdeklődő pillantással nézett hátra az erkélyajtóra, mintha azt várná, hogy a felelős előlépjen.

Albert megint belerúgott a könyvkupacba. Hallottam, ahogy lapok szakadnak el. Nehézkesen odavonszoltam magam hozzá, hogy lenyugtassam. Káosz volt az egész, mindössze egyetlen könyv maradt fenn a polcon. Hunyorogva elolvastam a gerincén szereplő szöveget, mire a gyomrom dióméretűre zsugorodott. Goethe Faustja volt az.

Mélyeket lélegezve küzdöttem a hányinger ellen. Kint hagytam az erkélyen, de amikor ellenőriztem, a kötetnek nyoma sem volt az asztalon. Albert időközben térdre roskadt a kupac előtt, és valamit motyogott az orra alatt. Jogosan viselkedett így, nem kis munka volt kialakítani a könyvespolcokon uralkodó rendszert. Félrepakolgatott néhány könyvet, de ettől mintha még átláthatatlanabbá vált volna a káosz.

– Nehogy összeomolj nekem! – ripakodtam rá. – A hülye drogod miatt vagy ilyen!

– Segíts vagy dugulj el! – vágott vissza.

Egymásnak csikordultak a fogaim, és Jim felé fordultam. A szellem fürkésző tekintettel meredt körbe, alaposan megvizsgálva minden apró zugot. Felpöffeszkedve útját álltam.

– Hú, a halottak elég keményen rád szálltak – szögezte le némi gúnnyal a tónusában.

– A te műved?

Jim sértődötten felkuncogott.

– Az enyém? Ne kicsinyelj le, kérlek. Én mindig nagyban gondolkodom. Lepotyogott néhány könyv? Ugyan mi izgalom van abban?

Lendületet véve megcéloztam a mellkasát, de a kezem áthatolt rajta. Akkor a kanapé...? Jim megilletődve nevetett fel.

– Ez meg mi volt? – kérdezte szórakozottan. Bugyogott bennem a vér.

– Átadtad az üzenetet, szóval akár mehetnél is. Már nincs szükség rád.

– Hová? – tárta szét a karját Jim.

– Hol élnek a halottak?

– A halottak nem élnek.

Sokadszorra is megforgattam a szemem.

– Értsd rá. Megtetted a dolgod, szóval visszamehetsz oda, ahonnan jöttél.

Jim gúnyos mosolyt villantott.

– A legszívesebben, de ha már itt vagyok, ti pedig a természetfeletti kutatói vagytok... Nem érdekel, hogyan működnek a világsíkok? Persze a miénket elég nehéz definiálni, de ennél jobb forrásod sosem lesz.

– Nem ér annyit – feleltem monoton hangon. – Na, tünés.

Jim szája grimaszba torzult.

– A helyzet az, hogy ilyesmi még nyilvánvalóan sosem történt velem. Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom, hogyan kellene csinálnom...

– Majd kitalálod.

– Értékelem a nekem szavazott bizalmat, de... kicsit azért hiányzott az élők világa. Tudod, miután a lelkünk távozik a testünkből, onnantól kezdve kevésbé... eseménydúsak a dolgok. Kicsit rideg a síkunk. Túlságosan is rendben van minden, nekem meg piszkosul hiányzik a zűrzavar, és ha a szelence létezik, és valaki tényleg kinyitotta, akkor nem kis felfordulásra számítok. Hülye lennék nem az első sorból végignézni.

– Azt nem rakták a fejedbe, hogy ki nyitotta ki a szelencét? – kérdeztem, ignorálva a többit.

– Nem, de ha belegondolsz, számít egyáltalán? Ami benne volt, rászabadult az élők világára, és ha meg is találod a felelőst, az sem változtat semmin. – Furcsa csillogást fedeztem fel Jim szemében, és aggasztott, hogy nem bírtam rájönni, az izgalom vagy a félelem vert-e gyökeret benne. Arra jutottam, hogy az utóbbinak nem igazán lett volna létjogosultsága, és hirtelen megfagyott a vér az ereimben.

– Bárki ültette is a fejedbe az üzenetet, nem csak figyelmeztetésnek szánta, igaz?

Jim megvonta a vállát.

– Gondolom, illene valakinek felvenni a kesztyűt azzal, ami jön.

Elfúló nevetés rázta a mellkasomat.

– Én nem nyitottam ki semmit, rám ugyan senki sem hárít semmilyen felelősséget. A szeretteimre meg pláne nem.

Jim arca elsötétült. Némán méricskélt egy darabig, aztán megkérdezte:

– Ha te sem, akkor mégis kicsoda?

Nyelni próbáltam, de porszáraz volt a torkom.

– Aztán pontosan mi ellen kéne felvérteznem magamat? – hörögtem. Albert mobilja és a vészhelyzeti telefon egymást túlharsogó csörgései válaszoltak...

...és az aznapi események felpörögtek. Mire sikerült felvennem a tempót, már lebonyolítottunk néhány hívást Alberttal, és az elmúlt hét híreit böngésztük. A politika rovat népszerűségét is túlharsogó, asztrológiás lapokba illő cikkek voltak ezek. Egy ördögűző szerencsétlenül alakult szertartásáról. Egy bevásárlóközpont többsérültes tragédiájáról a szétrobbant világítás miatt. Egy kisebb üzletben történt, rosszullétek sorozatát okozó hirtelen légnyomásváltozásról. Egy temetésen kitört pánikról, amelynek kiváltó okát még vizsgálják.

Nem is értettem, hogyan maradhattunk le minderről. Talán rosszkor jött a sztrájkunk a pénzmegvonás miatt.

– Biztosak a cikkírók, hogy a paranormális a hibás? – vetette fel Jim. – Félresikerült ördögűzés? Még a végén Lucifer megsértődik, hogy ilyen kínos ügyet akarnak a nyakába varrni.

– Divat nemlétező alakokra hárítani a felelősséget – rántottam meg a vállamat. Jim hümmögött.

– Nos, azért jó hír is van – fogott bele a helyzethez mérten meglepően derűsen Albert –, legalább a többi tanszék kezdi belátni a létjogosultságunkat. De a pénzt bezzeg nem tudják visszaszolgáltatni.

Még mindig a szalagcímek között ugrált a szemem. Már csípték a könnyek. Grahaméknek mániája túl világosra állítani a képernyő fényerejét.

– A vezetőség tőlünk várja, hogy tegyünk valamit – reccsent fel Marta Albert mobiljának hangszórójából. – Hiába mondtam nekik, hogy kutatókként csak annyit tehetünk, hogy lejegyezzük és elemezzük a már megtörtént eseteket, már azzal fenyegetnek, hogy egész Windfall ránk van utalva a megelőzésben.

Albert harsányan felnevetett.

– Ja, mintha be lehetne határolni előre, mikor fog a természetfeletti lecsapni.

– Szerinted én nem próbáltam ezzel érvelni? – vágott vissza Marta lihegve. – Megkaptam, hogy a földrengéseket és az időjárást is lehet előre jelezni, holott azok sem kevésbé kiszámíthatatlan jelenségek, mint a paranormális.

– Még, hogy kiszámíthatatlanok. Akkor az erre a célra kifejlesztett mérőműszerek? – puffogott Albert. – Nekünk nincs ilyesmink.

– Szerintük igen. Reese.

Elakadt a lélegzetem. A körmömet a tenyerembe vájtam, és hangosan felszisszentem, mikor felsértettem az alvadt vérrel elzárt karcolást.

– Aztán Reese mégis hogyan tudná előre jelezni? – értetlenkedett Albert. – Clairvoyat, nem valami gömbből jósoló javasasszony.

– Dolores hozta fel a dolgot. Én próbáltam előadni, hogy azért ez nem egészen úgy működik, ahogy képzelik, de persze senkit sem érdekelt. Félbe kellett hagyni a mait, de újabb meetinget akarnak összehívni, és szigorúan megkövetelik a ti részvételeteket is.

– A kurva szájukat – hortyantam fel, mire Marta rám rivallt. Jim szórakozottan elmosolyodott. – Így is a tanszék kísérleti nyula vagyok – morgolódtam. – Ide is eleve azért jöttünk le, hogy tovább kísérletezzetek rajtam.

– Reese, figyelj – kezdett bele Marta, de belé fojtottam a szót.

– Tudom, hogy gyereketek helyett gyereketek vagyok, de azért lásd be, hogy amikor a képességemet vizsgálod, a kutató beszél belőled, nem a pótszülő.

– Igen, pont ezért hagytátok félbe a túraútvonalas incidens után az edzést – emlékezetett Albert rosszmájúan. – Legyen már egy kis eszed! Komolyan ennyire vélsz csak minket? Szerinted azért mentettünk ki téged otthonról, hogy kísérletezzünk rajtad?

– Jól van, ebből elég! – korholt le minket Marta. – Szarban vagyunk, ha most tényleg a jóslat első hullámát lovagoljuk, és nem csak puszta véletlenek ezek az esetek. A saját tanszékünk is ellenünk dolgozik, legalább mi ne cincáljuk szét egymást! – Alberttel odabökkentettünk egy bocsánatot. – Most egyelőre annyit tudunk tenni, hogy figyelemmel kísérjük a történéseket, és megpróbáljuk kitalálni, hogyan tovább. Mi léptünk erre a pályára, a mi felelősségünk, hogy ne harapózzanak el a dolgok túlságosan.

– Ez nem igaz – szúrtam közbe hűvösen. – Én vagyok a látnok hármunk közül, elvileg nekem kellene felmutatnom valami eredményt, de nem tartozom felelősséggel senkiért. Nem én akartam ezt a képességet. Még csak használni sem tudom rendesen.

Jim hangosan hümmögött a hátam mögött. Fújtatva fordultam felé.

– Téged nem kérdezett senki.

– Szép erkölcsi bizonyítvány – húzta el a száját.

– Tessék?

– Támad egy kisebb szarvihar, és ennyi? Megfutamodsz? Fogalmam sincs, milyen szellemben neveltek, de azzal kell birkóznod, amit neked osztott az élet. Clairvoyantnak születtél, ha jól hallom? Hát, sajnos ez nem olyasmi, amit csak úgy a szőnyeg alá söpörhetsz. Oké, végtére is dönthetsz úgy, hogy elbújsz, hogy elnyomod magadban, de meddig leszel rá képes? Létezik a te esetedben kiskapu?

– Reese? – Albert ide-oda jártatta a szemét a beltérben, de nem foglalkoztam vele.

– Eddig bejött – artikuláltam élesen a szellemnek.

– Tényleg? – Jim zöld tekintetében felcsillant valami baljóslatú. – Mert én egyelőre csak egy olyan embert látok, akit teljesen kikészít, pedig itt van vele a segítség. Erre mit csinál? Ellebeg az életben, és nem akar tőle semmit.

Hátratántorodtam. A vészcsengők felkapcsoltak a fejemben.

– És mindezt le tudtad szűrni ebből az elmúlt két órából?

– Az elmúlt néhány napból – jelentette ki rezzenéstelenül Jim. – És téged minősít, hogy nem telt többe.

– Miért akarnék tőle bármit is? – kiáltottam fel. – Már a születésem sem a saját döntésem volt, a többit nem fogom másokra bízni. Pláne nem egy hülye jóslat miatt. Biztos, hogy akad ezer másik lelkes jelentkező.

– Én például lépnék, de... hát... ja. Meggyilkoltak. Ellenben te minden minőségben fel vagy vértezve a szelence borzalmai ellen.

– Na és? – rántottam meg a vállamat. Meg se fordult bennem, hogy értelmezzem a „meggyilkoltak" kifejezést. Jim sóhajtott... vagy legalábbis sóhajtást imitált.

– Hahó! Mi történik? – kérdezgette Marta. – Jól van, mindjárt a szálláshoz érek, és együtt megbeszéljük. – Lerakta.

– Nem tartozom ezzel senkinek – ismételtem meg fagyosan, majd az erkély felé vettem az irányt. Albert elkapta a kezemet. Az arca nyúzott volt, és így évekkel idősebbnek tűnt.

– A tanszék megpróbálhatja, de mi semmi olyasmit nem fogunk rád erőltetni, amit nem szeretnél – magyarázta, és a hangja annyira finoman és óvatosan csengett, hogy belesajdult a mellkasom. – Bennünk megbízhatsz, és akármi lesz is, melletted állunk. Rendben van?

– Albert jól mondja – szólalt meg Marta hirtelen a hátunk mögül. Csapzottan festett, a sálja kioldódva, göndör fürtjei izzadt homlokára tapadva. Az ő vonásai is levertségről árulkodtak.

Legszívesebben arcon köptem volna magamat. Aztán lekevertem volna két jó nagy pofont mellé, csak hogy fájjon is. Soha életemben nem tudtam, mit is akarok igazán, hogy miért vagyok itt, hogy miért akarjak itt maradni. Talán nem megtalálnom kellene erre a választ, hanem magamnak kitalálni. Lehetőleg mielőbb. Hiába az enyém az életem, ha a döntéseimmel vagy éppen azok hiányával másokét is alakítom. És amit a legkevésbé akartam, az az, hogy ezek a mások az én mulasztásaim végett szenvedjenek. Sóhajtottam. Egyszer kellene úgy igazán önzően viselkednem... de Grahamékkel nem bírnám megtenni.

– Megint Mansellék hívtak a vészvonalon – mondtam szemforgatva. – Nem hiszem, hogy bármi komoly, ti egyezkezdjetek Doloresékkel, majd én elintézem egyedül.

– Úgy érted, ne legyenek szemtanúk, amikor megnyúzod őket? – somolygott Albert.

– Úgy hát.

Jim fogas vigyort villantott.

– Na, azért. Kezdődjön a játék.