Az Erdősor utca a legkevésbé sem tűnt szellemjárta környéknek.

A színesre mázolt, rendben tartott kertesházak között túlburjánzott a zöld, az autóút frissen betonozott felületén pedig tükörként fénylett a víz. A hajnali esőzés párája összekeveredett a minőségi virágföldből meredező növények édes illatával. Szinte megszédültem tőle. Az utca mögött kezdődő hegyvonulat még koromsötét felhőkbe burkolózott, a házak portáit azonban már aranyba vonta az elő-előtűnő napfény.

Az Erdősor utca egy kis fennsík volt, ahonnan megkapó kilátás nyílt egész Heilinre és még sokkal messzebbre is – zöldellő lombosokra, túra- és kerékpárutak kanyarulataira és sárgán csillogó tengerszemekre. Miért nem kirándulni járok ilyen helyekre? Megfordult a fejemben, hogy esetleg elbliccelem ezt a potenciális ügyet, arra hivatkozva, hogy valami energiamező terpeszkedik az utca körül, és csak bizonyos összegű havi kereset felett szabad az átjárás, de Marta rikácsolásának emléke belém hasított, és inkább lenyeltem a rosszindulatot. Noha alig egy hónapja volt aktív a kirendeltségünk telefonszáma, már adódtak komplikációk a megbízókkal. Velem is, de kizárólag azért, mert véletlenül csúnyán leteremtettem azt a hogyishívjákot, aki képes volt egy fiktív átok miatt napokon keresztül inzultálni, és rögtön a rektori hivatalt hívta fel, hogy az őt ért sérelmekért kárpótlást követeljen.

Sajnos, ha nem akartuk, hogy aláássák az amúgy is vérrel-verejtékkel kiharcolt kirendeltséget, tűrnünk kellett. Mivel a kiadós beszólásokhoz hiányzik az önbizalmam, ennek nem kellett volna nehézséget okoznia, de ha elfogy a türelmem...

A hatos számú ház előtt elhaladva egyszer csak kirepült az ablakon egy vaskos kötet. Ha nem ugrom hátra, fejbetalált volna. Felháborodottan pásztáztam az ablakot, de nem láttam senkit a függönyök mögött. Pedig... mintha egy szempár figyelt volna. Nem. Sok szempár.

A bőröm hirtelen átforrósodott. Megdörzsöltem a karomat, a kulcscsontomat, de az érzés nem akart múlni. Mélyeket lélegezve a könyv fölé hajoltam. Goethe Faustja volt az, sötétszürke alapon sárga betűk hirdették a szerzőt és a címet. Valaki inkább Werther párti – futott át az agyamon, és gyorsan tovább álltam. A lágy menetszél visszahűtötte a bőrömet, de a tekinteteket még magamon éreztem.

Egy pillanatra majdnem megingatott a hitemben, hogy itt aztán semmi természetfeletti nincs. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy Murphy törvényei sújtanak, és hogy amit érzek, az tulajdonképpen csak a házakat lakó emberek és a falak közt történt események. Olyan dolgok, amiket azzal a bizonyos hatodik érzékkel fogok be, nem a szememmel vagy a fülemmel.

Biztos nagyon hasznos lehet látnoki erővel bírni... ha tudnám uralni.

Az Erdősor 12. egy szűkös telek volt, a pompa viszont csak úgy áradt belőle. A napsárga, kétemeletes épület inkább hajazott egy összezsugorított kastélyra, mint lakóházra. A kocsifeljáró két oldalán a fű zöldebben virított a természetesnél, és szinte biztos voltam benne, hogy mindenütt ugyanolyan hosszú. A kerítés ellenben egyszerűnek, de masszívnak tűnt, mintha féltett kincset őrizne. Kár, hogy a valós veszély ellen semmit sem ér.

A kerítésbe épített kapunál hirtelen hiperérzékeny lettem minden tarkómon legördülő izzadságcseppre. Jaj, nehogy már megint! A futócipőmre próbáltam összpontosítani, hogy kizárjam a hatodik érzékemen át beszivárgó, értelmezhetetlen információhalmazt. Hamar letudod – győzködtem magam, aztán a csengőért nyúltam. Még meg sem nyomtam, a kapu berregve kinyílt... egy negyvenes férfi előtt. Mikor került ez ide?

Nem volt túl magas, de az én százhatvan centimmel szinte mindenki fölém tornyosult. Frissen borotvált arca és rövid, hullámos fürtjei kellemes megjelenést kölcsönöztek neki, de a selyemköntös és a hozzá színben illeszkedő papucs megvonta tőle az esélyt, hogy decens legyen. Nem köszönt, csak hosszasan méricskélt keskeny, mandulaformájú szemével.

Megköszörültem a torkomat.

– Reese Burnett a Hillfordi Tudományegyetem paranormális jelenségeket vizsgáló kirendeltségétől – mutatkoztam be. Még mindig semmi reakció. – Ma reggel betelefonáltak, hogy...

– Ha azt szeretné a tanszékük, hogy komolyan vegyék őket, miért egy gyereket küldenek? – szólalt meg végül. Selymes volt a hangja, a hideg futkosott tőle a gerincemen.

– Remélem, ezt bóknak szánta. – Talán a nagy gombszemem, vagy a sima bőröm, esetleg a magasságom miatt, de az emberek rendszerint fiatalabbnak tippeltek a koromnál. Pont ez árulta el, hogy mennyire nem figyelnek – a sok ráncolástól már állandósultak a vonalak a homlokomon. – Nézze, ha meggondolta magát, én aztán nem fogok megsértődni. Úgyis félbehagytam a reggeli futást a hívásuk miatt.

A fickó egy darabig még méricskélt, majd aprót köhintve intett, hogy kövessem.

Művészien kirakott térkő vezetett a hatalmas tölgyfaajtóig. Kétoldalt befüvesített placc terült el, friss virágágyásokkal szegélyezve. Alaposabban is körbe kellett volna szaglásznom, de az a sok láthatatlan szempár megbénított. Azon kaptam magam, hogy azt figyelem, a férfi mikor fog orra bukni abban az otromba papucsban. Igyekeztem lenyelni a cinizmusomat, és a lehető legsemlegesebb hangon rákérdeztem:

– Miben tudok a segítségükre lenni?

– Van egy tízéves fiunk – fogott bele a férfi. – Ma hajnalban zokogva rohant át hozzánk, mert nagyon furcsán érezte magát. Azt hittük, valami betegség lappang benne, de egyáltalán nem betegségre jellemző tüneteket sorolt.

– Hanem?

– Hirtelen nagyon hűvös lett a szobájában, és idegen gondolatokat hallott a fejében.

Erre felfigyeltem.

– A fejében?

– Igen. Azt mondta, hogy amikor befogta a fülét, még tisztábban hallotta őket.

– Hm.

– Természetesen azonnal vizsgálódni kezdtünk, de nem érzékeltünk semmit. Arra is gondoltunk, hogy talán a lámpával elüldöztük, szóval reggelig sötétben és érintetlenül hagytuk a szobát, de az a valami nem tért vissza.

– Rémálom? – kérdeztem rá.

– Mi is erre gyanakodtunk, de Thomas annyira halálra volt rémülve, és annyira bizton állította, hogy ébren volt, hogy inkább betelefonáltunk. Maguk elvileg szakértők, csak találnak valamit, amit mi elszalasztottunk. – Gúnyt véltem kihallani abból, ahogy intonált, és legszívesebben kioktattam volna, de én sem hittem, hogy bármi kísértene errefelé. Valamit viszont találnom kellett, ha nem akartam megszégyeníteni magam. Mondjuk sót hintek egy szekrénybe költözött szellemre, vagy hasonló. Nem mintha a megalázottság annyira szíven ütött volna, de egy tekintélyes vagyonnal rendelkező windfalli polgár szava könnyedén kihúzhatja a talajt az amúgy is ingatag lábakon álló Természetfeletti Tudományok Intézet alól.

A díszesen faragott tölgyfaajtó kinyílt, és egy magas, szikár nő alakja bontakozott ki a benti homályból. Ő is selyemköntöst viselt, eggyel világosabb árnyalatban. Szőrös papucsa is mintha a női párja lett volna a férfiének. Hevesen pislogtam, nehogy véletlenül megforgassam a szemem. A nő a férje fölé magasodott néhány centivel, arcára enyhe bőrpír ült ki. Hosszú, szőke haja ritkás volt, de olyan puhának és fényesnek tűnt, hogy az én unalmas barna tincseimre gondolva elfogott az irigység.

– Reese Burnett, a Hillf...

– Késett. – Hangja magasan szólt, de olyan keményen, hogy beleremegett az állam.

– Nem beszéltünk meg konkrét időpo...

– Az előtérben, kérem, vegye majd le a cipőjét.

– Persze, ö...

A nő felvonta ívelt szemöldökét. Csontos arca így egy elnagyolt koponyarajzra hasonlított.

– Igen?

– Nem mutatkozott be.

– Tud olvasni, nem?

Összehúztam a szememet. Martának fontos a kirendeltség, nehogy pofán vágd...!

– Nyilvánvalóan.

– A postaládánkon fel van tüntetve a nevünk.

– Nem figyeltem a postaládájukat.

A nő zöld szemében villant valami, a szája majdnem mosolyra állt. Csontos ujjaival megtámaszkodott az ajtófélfán.

– Azért jött, hogy alaposan átvizsgálja a házunkat – kezdett bele gőgös éllel a hangjában. – Már most csapnivaló munkát végez.

Elöntötte a forróság az ereimet, és egy csapásra felszáradt az izzadtság a tarkómon. Hümmögéssel próbáltam elnyomni a nevetésemet. Ez az. Jól csinálod.

– Nem a szememmel vizsgálódom.

– Ó, hát persze – kapott a mellkasához a nő. – Honnan is tudhatnám? Ön a szakértő. Hatodik érzék?

Ráharaptam a nyelvemre.

– Valami olyasmi.

A nő száján ezúttal kicsúszott egy halk nevetés, de gyorsan az arca elé emelte a kezét. Á. Szóval ők azok az emberek. Csodás. Annak idején én is szkepticizmussal kezeltem a paranormálist, és szerettem a fantáziám számlájára írni, ha valami megmagyarázhatatlant tapasztaltam, de túl sok találkozással büntetett az élet ahhoz, hogy ignorálni tudjam. Az korántsem elég, ha elfordítom a fejemet.

– A kirendeltségük honlapja alapján maguk kutatják a... paranormálist – mondta a férj. – Mi nem azt várjuk, hogy terepkutatást végezzen a beadandójához, hanem, hogy tegyen róla, a Thomasszal történtek ne ismétlődhessenek meg.

Próbáltam úgy lenézni rá, hogy közben felnéztem rá.

– Előbb fel kell térképeznem a környezetet, hogy kiderítsem, pontosan mivel állunk szemben – feleltem kioktató hangon.

– Mit is csinál tulajdonképpen a tanszékük? – kérdezte a férfi.

– Azt nem olvasta a honlapon?

– Igazából mit csinálnak? Miből van a kerestük? Abból a hirdetésből, amit a kirendeltség tett közzé? Nehezen tudom elképzelni, hogy a kuratórium pénzt fecsérel a...

Csúnya grimaszt vághattam, ha sikerült elhallgattatnom.

– A tanszék azon fáradozik, hogy minél több természetfeletti jelenséget megvizsgáljon, és megpróbáljon eszköztárat kialakítani. Azért van a kirendeltségünknek forróvonala, hogy ezek a jelenségek könnyebben eljussanak hozzánk, és ha már amúgy is ki kell menni kutatni, akkor igyekszünk a betelefonálót is kisegíteni. Persze azért ez a rendszer sem olyan olajozott, sok kamuhívás érkezik – igyekeztem jól megnyomni a kamuhívás szót –, de boldogulunk, köszönjük az aggodalmát.

A férfi egy darabig tépelődött magában, aztán kihúzta magát.

– És ha még csak az eszköztár kiépítésén ügyködnek, hogyan fogja elűzni azt a valamit a házunkból?

Megint ráharaptam a nyelvemre.

– Akkor mégis hisznek a természetfelettiben? – vontam fel a szemöldökömet. A nemlétező faszomat már a kamusokba...

– Csak próbára tettük.

– Ah-ha.

Húzz el, Reese. Nem éri meg. Ne, ne nézelődj befelé! A láthatatlan szempárok... mintha onnan bentről fürkésznének. Mi ez...?

– Amíg nem derítettem ki, mi kísérti magukat, addig korai ítélkezni – rántottam vállat. – Kideríthetem?

Férje jóváhagyásával a feleség betessékelt. Elmotyogtam egy káromkodást. Az önkontrollom is egy nemlétező valami.

Megdöbbentően tágas beltér fogadott, az előtérből induló folyosó mélyre benyúlt a házba. A falak mentén részletgazdag díszfaragások és drága márványlapok tornyosultak váltakozva. Az előtérben lerúgtam a cipőmet, és a feleség vezetésével átvágtunk egy nappalinak tűnő helyiségen. Itt is dominált a márvány és fa együttese, kellemes hangulatot kölcsönözve az egyébként nem túl világos beltérnek. Ami kibillentette a meghitt családi légkörből, az a makulátlan tisztaság és a katonás rend volt. Minden párna tökéletesen a helyén, a szőnyegek a párhuzamosan bútorok éléhez igazítva, a dolgozószoba és a konyha olyan érintetlen, mintha nem is emberek, hanem tényleg szellemek laktak volna a falak között.

Az emeletre vezető széles lépcső aljában egy telt alkatú kisfiú ácsorgott a kacskaringós mintázatú korlátnak támaszkodva. Arcra egyik szülőjére sem hasonlított igazán, és úgy düllesztette rám a szemét, mint aki most lát életében először embert. Egyáltalán nem tűnt hiteles forrásnak.

– Merre érzékelték azt a valamit? – kérdeztem a szülőktől.

– Az emeleten – intett a nő, és a vezetésével felmentünk. A fiú, Thomas olyan szorosan húzódott az anyja lábához húzódott, akár egy kutya. Vissza kellett nyelnem a reggelimet.

Egy tágas hálószobába vezettek, amely egyáltalán nem hajazott egy serdülő életterére. A méretes ablakokat bordó sötétítőfüggönyök keretezték, a falak vajszínűre voltak festve. A bútorzat, a padlószőnyeg és a faliszőnyeg hármasa inkább egy rusztikus hangulatú dolgozószobára emlékeztetett, egyedül a selyemmel letakart franciaágy jelenléte törte meg az illúziót kissé. Még a könyvek jellegzetes illata is az orromba szökött. Mivel a két felnőtt nem szólt semmit, átvettem az irányítást, és körbejártam, hogy alaposan felmérjek mindent. Jobban zavart, hogy egy árva porszemcsét sem fedeztem fel, mint az, hogy az ajtóból bámulnak. Felesleges volt a színjáték, de azok a szempárok nem akartak lecsukódni. Ki akartam deríteni, miért.

– Pontosan hol jött rád az a furcsa érzés? A szoba melyik pontján kezdett el hűlni a levegő? – kérdezgettem a fiút, de már nem állt ott az anyjánál. Na jó, inkább nem éri meg. Bocsi, Marta, de a lófasznak is van vége.

– Mégsem működik az a híres hatodik érzék? – gúnyolódott ridegen a férfi. Megborzongtam tőle. Nem, nem tőle. Megtorpantam az ágynál, és minden porcikámmal figyeltem. A gerincemen bizsergés futott végig, és hirtelen olyan dermedtnek éreztem a tagjaimat, hogy nem bírtam megmozdulni. Ott, az íróasztalnál...

– Ez meg mi? – szólalt meg reszketeg hangon a feleség, mire a szívem hangosan kezdett zakatolni. Hörgés és suttogás keveréke áramlott a fülembe, egyre hangosabban és hangosabban...

Halál, búgták a hangok.

Halál rá.

Halál.

Halálhalálhalálhalál...

– Elég! – nyögtem, és ekkor a suttogást mintha elvágták volna. A család nagy szemeket meresztett rám, mintha én magam változtam volna szellemmé. Mélyet szippantottam a fagyos levegőből, és nehézkesen végigmozgattam a tagjaimat. Amint mindenem újra engedelmeskedett, az ajtóhoz siettem, ahol a feleség sápadtra válva hajlongott, aztán...

Aztán egy fehér lepedő libbent elém, látszólag a semmiből. A torkom összeszorult, így szerencsére vissza bírtam fojtani a kiáltást, de akkorát ugrottam, hogy a rémületem immár nem volt titok. Mire összekapartam annyi lélekjelenlétet, hogy felfogjam, mi történt, a család már dőlt a gúnyos nevetéstől. Thomas a mellkasához szorította a lepedőt, amibe az imént még bele volt bugyolálva, és előregörnyedve röhögött. Elöntött a meleg. Valahogy sikerült faarccal tűrnöm, de közben annyira intenzíven folyt rólam a víz, hogy a pólóm teljesen a bőrömhöz tapadt.

– A hillfordi egyetemen tanultam – kezdett bele a férj meglepően kimérten –, de akkor még elit helynek számított. Nem is értem, mit képzelnek ezek, hogy elszórják a pénzt egy ilyen intézetre. Idefigyelj, kislány. Inkább rendes munkát találnál magadnak ahelyett, hogy lenyúlod az egyetem pénzét az ostobaságaidra. Nem akkora szégyen ám polcokat töltögetni! Takarodj innen, és légy hasznos tagja a társadalomnak! Nem azért adózok, hogy az ilyen ingyenélők cirkuszolhassanak! Még hogy természetfeletti tudományok! – A férfi hangosan felröhögött. – Edith, el tudod ezt hinni?

Emelt fővel távoztam, és jól megnéztem magamnak a postaládát is. Elliot és Edith Mansell, hirdette a kacskaringós felirat. Igyekeztem mélyen elraktározni az emlékezetemben.

Csak akkor engedtem láttatni, mennyire reszketek, amikor már jócskán magam mögött hagytam azt az ormótlan kerítést. A Faust-kötet ugyanott hevert a földön, a lapjai teleszívták magukat esővízzel. Nagy ívben kikerültem, és felhúztam az esőkabátom cipzárját. A nap elbújt, és a szél újult erővel süvíteni kezdett. A házak mögött magasodó hegyek és a csúcsukon megülő felhőtömegek szinte kísértetként függtek az Erdősor fölött. Gyorsan szedtem a lábam a csúszós aszfalton – nem akartam megvárni, mi lesz, ha a szürkeség elnyeli a fennsíkot.

Megfogadtam, hogy soha többet még csak a közelébe sem jövök ennek az utcának, de nem jegyeztem volna le ezt az esetet, ha be tudtam volna tartani a fogadalmamat.

~~

Még szinte be sem tettem a lábam az ajtón, Marta már tudta. Idegesítő anyaösztön.

– Mielőtt elkapna a harciideg, előbb segíts nekem egy kicsit! – kiabált át a nappaliból. Felakasztottam a kabátomat, és átsétáltam a besötétített lakrészbe.

– Miben? – tudakoltam.

– A cikkben, amit a Metafizikai Szemlének írok. Szeretném, ha átnéznéd.

Marta zömök termete a kanapéba süppedt. A laptop az ölében hevert, és olyan fényesen világított a félhomályban, hogy hunyorognom kellett.

– Nem is mondtad, hogy a Metafizikai Szemlének megy! Hogyan? Az egy egész széles körben ismert tudományos lap – gúnyolódtam, mire Marta kihajolt a laptopból, hogy rám fintorogjon. Már közeledett a hatvanhoz, és a ráncok is jócskán megültek az arcán, de gömbölyded arca és rezesre festett, göndör haja gyermekded megjelenést kölcsönöztek neki. Apró szürke szemével elég morcosan tudott nézni, de telt ajkait még én is irigyeltem. Olvasószemüvege hatalmas volt, és úgy ült az orrán, mintha le akarna esni.

– Nekem te ne zúgolódj, gyere már ide! – integetett kapkodó mozdulatokkal. A nyakamat behúzva leültem mellé, és átegyensúlyoztam az ölembe a laptopot. Felgörgettem a dokumentum tetejéig, hogy elolvassam a címet.

– A parapszichológiai képességek osztályozása? Nem valami érdekfeszítő cím...

– Lényegre törő – artikulált Marta. Nem szálltam vitába, tudtam, mennyire büszke erre az írására. Összegyűjtött egy rakat régi feljegyzést parapszichológiára utaló történésekről, és összevetette őket egymással. Szöszölős munka, de számomra életbevágó témából. Nyíltan nem ismerte be, de miattam ásta bele magát ebbe a témába ennyire mélyen. – Az általad tapasztaltakat is belefoglaltam, szeretném, ha ellenőriznéd, hogy stimmelnek-e.

Gyorsan végigpörgettem a dokumentumot. Közel harminc oldalra rúgott a terjedelme.

– Sok energiát öltél bele – állapítottam meg, immár mellőzve a gúnyt.

– Te már csak tudod – sóhajtotta Marta. – A november haviban jelentetjük meg egyébként. Két hónapom sincs hátra, pedig nyúznám még egy kicsit. Hátha addig előjön belőled még valami, amit felhasználhatok.

– És milyen eredményre jutottál az összehasonlítgatással? – Velem dolgozott volna társszerzőként, de amióta publikussá vált a mobilszámunk, elhatárolódtam ettől a kutatástól. Pedig inkább bújok milliónyi tanulmányt, minthogy megismételjem azt a cirkuszt az Erdősoron... Nos, legalább a szempárok nem kísértettek tovább.

– Hát olvasd el, lányom.

Fintort vágtam, és addig meresztettem rá a szememet, míg morcosan vissza nem húzta az ölébe a laptopot. – A látnok képességeit vizsgáltam elsősorban. A Redmayne által meghatározott látnokot vettem alapul, és az ahhoz rendelt képességekhez hasonlítgattam különféle feljegyzéseket, de elég ingoványos a terep, ugyanis közel sem hiszem, hogy Redmayne teljesen kimerítette volna a clarivoyant eszköztárát. Heh, hiszen még a te képességeid nagyját sem ismerjük, de semmi baj. Az otthon nyugalmában nem voltak meg hozzá a körülmények, hogy előjöjjenek belőled.

– Az otthon nyugalma?

– A statikus környezetre értettem. Itt azért...

– És itt megvannak a körülmények? Mert eddig csak a szokásos nyűgöt élem át – dünnyögtem.

– Terjeszd ki a sétáidat. Ne csak a városban kószálj, hátha az erdőben is...

– Egy mesére alapozod az egészet – ellenkeztem. Az egész Graham-kirendeltség ötletét az szülte, hogy legyen alibink a bennem szunnyadó képességek felfejtéséhez. Választhattunk volna jóval költséghatékonyabb környezetet, de Marta talált néhány töredékes feljegyzést, amikhez foggal-körömmel ragaszkodott. Azért autókáztunk a fővárosból többszáz kilométert Heilinbe, mert a szövegek szerzője anomáliát emlegetett, ami hullámokban váltja ki a látnokoknál az érzékszervi túltengéseket, és ezeket mindenáron mérni akarta. Annyira lelkes volt induláskor. De most...

Elernyedt a válla. Francba.

– Ne haragudj – szabadkoztam. – Talán tényleg furcsa itt a levegő.

Ha valamit, akkor ezt Marta semmiképp sem érdemelte tőlem. Libabőr ült ki a karomra, ahogy felidéztem, milyen kevésen múlott, hogy pszichiátrián végezzem skizofrénként. Marta és Albert Graham, a Természetfeletti Tudományok Intézet oktatói és kutatói néha megjárták a fővárosban és környékén létesített pszichiátriákat, hogy kiderítsék, került-e be valamilyen képességgel felruházott ember a betegek közé. Épp akkor keresték fel az onseni pszichiátriát, amikor a szüleim az intézménnyel tárgyaltak, így a hírem eljutott hozzájuk is. Pillanatok alatt kimenekítettek a szorult helyzetemből. Tizenhat voltam. Rábeszéltek, hogy a gimi végeztével tanuljak tovább náluk, és miután lediplomáztam, maradtam a tanszéknél kutatni. A természetfeletti kutatásának koránt sincs akkora nívója, hogy doktori címet lehessen szerezni, túl képlékeny, és rengetegen el sem ismerik tudományágnak, de elég szenzációhajhász ahhoz, hogy a publikációkból megélhetést lehessen generálni.

– Hé – csettintett Marta –, ne kalandozz el, ha már egyszer beszéltetsz.

Vállba böktem.

– Próbálj meg akkor úgy előadni, hogy ne az alvás jusson eszébe a hallgatóidnak először – vágtam vissza mosolyogva.

– Érdekes, csak neked voltak ilyen problémáid – vonta fel a szemöldökét Marta.

– Úgy beszélsz, mintha olyan sokan megfordulnának nálunk.

Megkeményedett az arca.

– Mennyien is lettek idén? Úgy tizen? – puhatolóztam.

– Igen. Hiába vevők rá az emberek, a legtöbbjüknek csak szórakoztató mese, nem pedig legitim tudomány.

– Bizonyos szemszögből nézve... az is.

– Ne vicceld el – szólt le Marta. – A hallgatók után kapjuk a pénzt, és ha nem jön senki...

Csend lett. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában.

– Tényleg, még meg se kérdeztem. Kik vették át az óráitokat? – váltottam témát inkább.

– Francis kapta Albert óráit, Melanie meg Bobby meg az enyémeken osztoznak – válaszolt Marta.

Felszisszentem.

– Albert meg tudott egyezni Francisszel? Az már valami.

– A nagy büdös lóhmm. Nem szokott áthallatszódni, ahogy esténként telefonál? Valami miatt mindig hajba kapnak. Legtöbbször a kirendeltségbe csatornázott összegek miatt. Böki Francis csőrét, hogy külsős támogat minket.

Hát persze. Egyrészt nem igazán lett volna keret a projektünkre, de egy anonim mecénás kisegített minket, másrészt Grahamék besokalltak az egyetemből meg a tömény bürokráciából, szóval úgy alakult, hogy rögtön a diplomám megszerzése után útnak indulhattunk. A tanszék többi oktatója bosszúból hetekig zaklatott minket valamivel. Néha bántam, hogy ilyen könnyen lezsíroztam Grahamékkel ezt a projektet.

– És most merre kószál az öreg? – kérdeztem. – Lerágja valaki fülét?

Mintha csak jelet adtam volna, ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és az emlegetett szamár rontott be rajta, miközben hevesen vitatkozott valakivel telefonon. Albert Martához hasonlóan zömök volt, a feje tetején kopaszodott, de szürke tincseit gondosan el szokta fésülni, hogy valamelyest elfedje. Homlokát mindig mély ráncok redőzték, nagy, kéken világító szemében viszont örök fiatalság ragyogott. Formás, szögletes állával még őrizte ifjúkori sármját, de vékony száját már eldeformálta az idő. Vagy az, hogy amikor szarkazmussal él, mindig grimaszol.

Magas hangon kiabált, és olyan gyorsan szórta a szitkokat, hogy nem bírtam kivenni, mit mond két vulgáris szó között. A lába már nem mozgott ilyen ügyesen, a nappaliban kis híján átesett a saját lábán. Szúrós pillantást lövellt felénk, majd a plafontól padlóig érő, erkélyre néző ablakokhoz lépett.

– A fasznak kell nektek meg sötétben gubbasztanotok – morgolódott, és elhúzta a sötétítőket. – Hát nem a kibaszott fény öli meg az átkozott poratkáidat, Marta? Nem, nem hozzád beszélek, barom. Vagy Martának hiszed magad?

– Persze, hogy sötétben dolgozok, másképp nem látom ezt a szart! És ne rángasd már azokat a függönyöket! – kurjantott hátra Marta. – Ha leszakítod, veled szabatok újakat!

– Leszarom a függönyeidet! – dörrent vissza Albert. – Akkor legalább nem a vaksötétbe jönnék haza! Te pedig... – Átvette a másik kezébe a mobilt. – Még három hónapja sem vagyunk itt, úgyhogy engem ne riogass ilyenekkel. Ti számoltatok a kiadásainkkal, szóval ti is oldjátok meg. Itt komoly munka folyik, nincs időnk ilyen szarságokkal foglalkozni. Leteszem. – Kinyomta, és ledobta a készüléket a kávézóasztalra a vállunk fölött.

– Törd el, te agyament – mordult rá Marta.

– És ha az volt a célom? – húzta fel az orrát Albert.

– A bevásárlással mi van?

– A boltig se jutottam el, már csörgettek ezek a majmok!

– Attól még nem kellett volna rögtön visszafordulnod.

– De igen.

Marta arcából kiszökött a vér.

– Mi történt?

Albert mély levegőt vett.

– Úgy néz ki, máris feléljük a rejtélyes adományozónk pénzét.

Döbbenten fordultam felé.

– Azt hogyan? – bukott ki a számon a kérdés.

– Hogyan? – tárta szét a kezét Albert. – Hát úgy, hogy a drága egyetemünknek váratlanul adósságot kell törlesztenie, ezért befagyaszt néhány projektet, amire pályázatot írt ki. A miénk ugyan nem ilyen pályázat, de ez nem számít.

– És ezt megtehetik? – hüledezett Marta.

– Megtehetik vagy sem, egy nevetségesnek bélyegzett tanszékkel a hátad mögött nehéz vitába szállni. No, meg aztán nézzetek körül. Egy kibaszott elsőosztályú lakosztályt raktak a seggünk alá. Mi a fenét képzelt az a féleszű Dolores? Egy lyukban is kényelmesen meglettünk volna.

– A magad nevében beszélj – fintorogtam, mire Albert olyan nagy lendülettel fordult felém, hogy azt hittem, elesik. Inkább csendben maradtam ezután, mert... végtére is, igaza volt. Egy második emeleti téglalakást béreltünk, amely amellett, hogy tágas volt, és keveredett benne a modern a rusztikussal, két elkülönülő lakrészt foglalt magába, közös erkéllyel, nappalival és előtérrel. No, meg a város főterére nézett, ahol köztudottan a legmagasabb árkategóriájú lakásokat tartották számon. Barna, bőrhatású kanapé két fotellal, faborítás, szalagparketta, ízléses mintában kirakott LED-világítás. Ehhez jöttek még az ablakokkal szemközti falfelület egészét elfoglaló, gondosan feltöltött könyvespolcok, középen egy display-kandallóval megszakítva. Jobban belegondolva, jogtalanul sárgultam annyira az irigységtől az Erdősor utcában.

– Dolores azért választotta ezt a lakást, mert olcsóbban jöttünk ki vele, mintha két különállót béreltünk volna – magyarázta a kelleténél ingerültebben Marta. Albert megint széttárta a karját.

– Két lakás? Nekem erről be se számolt! Meghibbant ez a nő? Az agyára ment a tanszékvezetői poszt? Egy két és fél szobás panelban simán ellettünk volna! Bőven lett volna hely hol aludni meg dolgozni!

– Aztán mi a francnak nem említetted ezt, amikor beköltöztünk ide? – Marta talpra szökkent. – Szó nélkül cipelted befelé a cuccainkat, arról nem is beszélve, hogy teljesen beleszerelmesedtél a kandallóba!

– De a franc gondolta volna, hogy ennyibe fog fájni a bérleti díj!

Marta nevetést tettetett.

– Na, nehogy beadd nekem, hogy azt hitted, egy városközponti téglalakást megúszunk olcsón! Ennyire azért még te sem vagy hülye, Albert!

– És te miért nem szóltál?

– Mert lett volna rá keret!

Eleget hallottam. Hangosan köhintettem, és intettem nekik, hogy tegyék már le a seggüket a kanapéra.

– Direkt baszott ki velünk az egyetem – fogtam bele hűvösen. – Nyilvánvaló, hogy baromságnak tartják a projektünket, mert a szemükben ez csak egy kirándulás, amit ráadásul állnak is nekünk. Szóval rövidre zárták a dolgot. Egyrészt talán nem albérletet kellett volna keresnünk – mutattam körbe –, másrészt ez akkor most mit jelent? Meddig tudunk maradni?

Albert lehuppant az egyik fotelba, a kezébe vette a mobilját, és beletemetkezett egy pillanatra.

– Ha sikerül Doloresszel intézkednem, talán Marta megjelenéséig.

– De hát az remek! Addig sok minden beleférhet – tanakodott Marta hangosan. – Ha Reese-szel még keményebben erőlködünk, talán kihúzhatunk belőle még valamit. Oké, a hívások legtöbbje kamu, de így is van terep, ahol tesztelheti magát.

– Viszont – nyomta meg a szót Albert, ignorálva Martát –, ha nem sikerül megegyezni, és megsúgom, ez a sanszosabb, akkor a hó végén ki kell költöznünk.

Marta legyőzötten rogyott le a másik fotelra.

– Az még három hét – számolgatta. – Ha addig történne valami... vagy ha sikerülne felvenni a kapcsolatot az adományozóval...

– Fáj a pozitivitásod – nyögtem.

– Oké, beszélj – adta be a derekát. – Mi volt azon a címen? Átejtettek?

Keserűen felnevettem.

– Így is mondhatjuk.

Röviden összefoglaltam a történteket. Albert harsányan kacagott rajta, de végtére is... nevetséges volt. Kezelhettem volna sokkal rosszabbul is. Gyanítom, hogy Grahamék nélkül, a tőlük begyűjtött, képletesen értendő életrevaló pofonok nélkül az életem egy ennél is nagyobb szarkupachoz hasonlítana, ha már odahaza kevés hasznosítható élethacket zsebeltem be. Elhessegettem ezt a gondolatot.

– És csak úgy kisétáltál? – teremtett le Albert a sok kiabálástól már reszelős hangon. – Csalódtam benned. – Csettintgette a nyelvét. – Legalább az egyiket megnyúzhattad volna!

Helyesbítek: Marta nélkül.

– Oh, én nagyon szívesen megtettem volna, de annak tudatában, hogy utána nem hoztál volna ki a rácsok mögül...

– Még szép, hogy nem! Hiszen az emberkínzás bűncselekmény! Milyen fényt vetne már ránk egy ilyen botrány? A tanszék seperc alatt elgőzösítene bennünket! Sőt, őket is rántanánk magunkkal! – Albert frusztráltan hümmögött. – A francba is, egy nyúzás megjárt volna nekik – morogta az orra alatt.

A szememet forgattam. Alberten kiigazodni ne kíséreljen meg senki, ha a viselt neve nem Marta Graham.

De azért élveztem, hogy ők ketten ilyenek. A szüleim esetében el sem képzelhettem, hogy ilyen heves vérmérsékletű beszélgetést lefolytassunk. Eleget fájdítottam a fejüket a mentális betegségnek hitt nyűgjeimmel. Valószínűleg elkomorodtam ezen – mindig lehoz az életről, ha véletlenül felhánytorgatom az egyetem előtti éveket –, mert Marta egyszer csak megszólalt.

– Valami történt. – Néha komolyan elgondolkodtam, hogy vajon neki is van-e látnoki vénája, csak titkolja, de végül mindig arra lyukadtam ki, hogy én vagyok a gyerekpótlék, akin kiélheti az anyai ösztöneit, ha már neki nem adatott meg a termékenység. Nem fújtam rá ezért, sőt. Ő meg az én anyapótlékom volt, még ha túl gyakran is hordtam ki lábon agyvérzéseket miatta.

– Éreztem valamit – ismertem be végül. – Szerintem a fiú meséje nem kitaláció, de nem is álom, mint ahogy azt gondolták. Hideg volt, megdermedtek a tagjaim.

– A halottak – lehelte Marta.

– A halottak?

– Szellemek. Szinte kivétel nélkül minden feljegyzés, sőt, a zsé-kategóriás ponyvák is úgy figyelmeztetnek rájuk, hogy hirtelen lehűl a levegő.

– Vagy csak beképzeltem. A képességem szereti teletömni a fejem hasztalan információval.

– Nem hinném.

– És akkor ezt mit jelent? Hogy az a fiú olyan, mint én?

– Ha egy halott átjut az élők világába, akkor azt képességtől függetlenül mindenki érzékeli. Csak te kicsit tisztábban.

– Tök mindegy – nyújtózkodtam –, mert visszamenni nem fogok. Rohassza rájuk a házat az a halott.

Marta némán meredt előre. Nem szerettem ezt a fajta némaságot. Ilyenkor olyasmin törte a fejét, ami nem kecsegtet sok jóval.