Különösen borongós reggelre ébredt a város; a fehér huzattal borított puha paplan alatt szuszogó Taeyong csak jobban magára húzza a takarót, hiszen úgy érzi, ha egyetlen négyzetcentiméterét is érne a hűs levegő, egész testében remegni kezdene. Taeyong utálta ezt az őszi hideget, mely már októberben is olyan csontig hatoló, hogy a fiúnak muszáj magára kapkodnia több réteg ruhát. Mindig is fázós volt.

Azonban az ébresztő hangjára már muszáj rávennie magát a készülődésre, mivel hiába volt kissé szétszórt, késni nem szeretett soha. Mély sóhajtással kezdi a napot, ahogy meztelen lábai szobájának sötét parkettáján landolnak. Kómásan nyammog, ahogy a szemeit próbálja nyitvatartani, ennek érdekében pedig egy adott pontra fókuszál, ami ezesetben a szemközti fal előtt lévő komód tetején elhelyezett akvárium, melyben halai vidáman lubickolnak.

Lassan feltápászkodik, majd a sötét bútordarabhoz csoszog, s rutinos mozdulatokkal szórja be a vízbe a haleledelt. Pár percig lassan pislog, ahogy lakomázó állatait figyeli, majd egy nagyobb ásítást követően ballag szekrényéhez, hogy kiválogathassa az aznapi öltözékét. Fáradtságának köszönhetően most inkább a kényelem, mintsem a stílusosság mellett teszi le voksát, így egy lazább fazonú, sötétszürke farmernadrágot és hosszúujjú, vízszintesen csíkos pólót szed elő. Még mindig félálomban öltözködik, majd sikeresen felemás zoknikba bújtatja lábait, s utána lecsoszog a nappaliba, onnan át a konyhába, hogy egy kis koffeinnel térítse magát észhez.

Szülei már nincsenek itthon, hiába vannak még eléggé a nap elején, nővére pedig már egy ideje nem él velük, hiszen párjával egy közös albérletbe költöztek, ahol édeskettesben töltik napjaikat. Taeyong csak megrázza fejét, kócos tincsei pedig ezer felé szállnak, ahogy lefőzi a forró nedűt, s próbál nem arra gondolni, hogy milyen lehet valakivel ennyire komoly kapcsolatban lenni – s itt nem csak egy random illetőre gondol, oh, dehogyis, hanem a thai szépségre, akivel az idő múlásával egyre többet és többet találkoznak órák után a rajzteremben. Taeyong úgy érzi, hogy a másik egyre közelebb kerül hozzá, ez pedig mosolyt ültet ajkaira, miközben már kávéját iszogatja.

Holmijait ezután gyorsan pakolássza el, hiszen szeretne kicsit korábban elindulni, hogy belessen a szokásos találkahelyükre, remélvén, hogy Chittapon az ablakban ülve várja majd, ölében az elnyűtt vázlatfüzettel, ajkain azzal az ellenállhatatlan mosolyával, mely minden alkalommal nagyobb dobbanásra késztette ketyegőjét. Tagadhatatlanul jobban indult így a reggele, hogy a kisebb gondolataiban végigkísérte készülődését. Már az utcán sétál a közeli buszmegállóhoz, kezeit a kibélelt dzsekijének zsebébe rejti, ajkairól pedig szinte eltűntethetetlen a halvány félmosoly, ahogy a szokásos járatot várja.

Az ismert jármű pár perc késéssel gördül be, Taeyong pedig bérletét előkapva küld a mogorva buszsofőr felé egy félmosolyt, mire a korosodó férfi csak hitetlenkedve megrázza fejét a vörös vidám attitűdje miatt, aki már az ülések közti folyosón sétál, hogy megálljon a csuklóban lévén, hogy leülni már nincs helye. Telefonját csontos ujjai között forgatja, fülhallgatóját pedig még séta közben rácsatlakoztatta, hogy az utazás ideje alatt nyugodtan hallgathassa kedvenc zenéit. Teljesen gondolataiba van temetkezve, ahogy a dalok váltogatják egymást, a külvilágot teljesen kizárja, s elmerül saját burok-univerzumában; semmi és senki nem tudná kirántani onnan – vagyis eddig ez mindig így volt, ám ahogy apró érintést érzékel vállánál, kissé megszeppenten szakítja ki fülhallgatóját hallójáratából.

- Jó reggelt, Taeyong - pillant bele a thai szemeibe, kinek ajkain halvány mosoly pihen, s próbálja nem kimutatni, hogy mennyire humorosnak találja az idősebb ezelőtti mozdulatait, s azt, hogy hiába szólongatta eddig, a vörös nem igazán figyelt rá, ezért határozott úgy, hogy vállára simítja gyűrűs ujjait, melyek azóta is ott pihennek, ám amint észbekap, kissé zavartan húzza már el kezét.

- Neked is, Chittapon - rázza meg a fejét a magasabb, hogy fókuszálni tudjon, s ne kalandozzanak ezerfelé gondolatai. - Nem tudtam, hogy ezzel a busszal jársz.

- Szeretek korábban bemenni - ad választ egy vállrántás közben Chittapon, miközben az idősebb mellett áll, próbálva stabilan tartani egész testét, hiszen közelében nem igen akad rendes kapaszkodó.

- Gondolom rajzolni - figyeli őt a másik, mire határozottan bólint, ám ekkor teljesen váratlan módon fékez a jármű, Chittapon pedig kibillen egyensúlyából. Taeyong szinte reflexszerűen nyúl a kisebb után, nehogy más embereknek essen, majd gondosan magához húzva helyezi ismét stabil állapotba a thait.

Mindkettejük szíve szinte kihagy egy ütemet, hiszen e történésnek köszönhetően közelebb kötnek ki egymáshoz, mint azt Taeyong tervezte; ám ezt cseppet sem bánja, főleg mikor orrát megcsapja a másik édes, vanília és méz illata. Chittapon zavartan kapaszkodik immár Taeyong bicepszében, miközben kerüli a másik tekintetét, hiszen ha egyenesen azokba a hatalmas, barna szemekbe nézne, arca biztosan felvenné a másik hajkoronájának élénkvörös színét. Az idősebbet ez az egész széles mosolyra készteti, s a thait addig el sem engedi közeléből, míg le nem kell szállniuk a buszról.

Egymás mellett sétálnak – kezeik gyakran összeütődnek, ujjaik incselkedő játékot játszanak, ám egyiküknek sincs meg igazán a bátorsága, hogy összefűzze őket –, miközben mindketten a gondolataikba vannak merülve. Mások kellemetlennek titulálnák ezt a némaságot, ám a két fiú ezt teljesen máshogy érzi; sokkal inkább megnyugtató, otthon érzetet nyújt számukra, s néha ez a csend beszédesebb bármilyen szónál.

A buszmegállóból rövid séta vezet az iskola épületéig, ám ott sem válnak el, hiszen mindketten ugyanarra gondolnak; többet akarnak a másik társaságában lenni, így Taeyong nem rest felkísérni a fiatalabbat a legfelső emeleten lévő terembe, ahol aztán szokásos pozíciójukba helyezkednek; Chittapon feldobja magát a padra, hátát a szekrénynek dönti, lábait felhúzza, s ölébe veszi telerajzolt vázlatfüzetét, majd az utolsó lapnál kinyitja, kedvenc grafitját kezébe veszi, hogy nekilásson az alkotásnak. Taeyong pedig leül mellé, tartva a távolságot, hogy ne zavarja a másikat a rajzolásban, s néhány füzetet előszed, hogy átolvasgassa őket – hiába ő az iskola nagymenője, a hírek ellenére Taeyong egy szorgalmas, intelligens fiú, aki remek jegyekkel büszkélkedik; ezt azonban gyakran kihagyják a pletykákból, hiszen elsőnek mindenki a szétszórt énjét ismeri meg, ám a fiú valójában nagyon is rendszerető.

Chittapon alsó ajkának szélébe harap, ahogy a grafitot a papírhoz nyomja: a megszokott alakok, absztrakt formák helyett most az idősebb helyes vonásai néznek vissza rá. A thai jobban összehúzza magát, nehogy a másik rálásson művére, melyen ő szerepel; Chittapon nem is érti, hogy miért pont a másikat rajzolta meg, ám arca lassan kezd kipirulni, ahogy becsukja a füzetet, majd szemeit lesütve próbálja visszanyerni arcának eredeti színét.

- Minden rendben? - kérdezi Taeyong, ahogy felpillant másik lángoló arcára jegyzeteiből, mire Chittapon határozottan bólint, ezt azonban az idősebb nehezen hiszi el, lévén hogy a thai kerüli tekintetét. Taeyong óvatosan csúszik közelebb hozzá, csontos ujjaival pedig kisöpri a másik homlokából fekete tincseit, hogy oda tehesse tenyerét, s leellenőrizhesse nincs-e láza a kisebbnek. Ez azonban Chittapon helyzetén nem segít, hiszen ahogy a vörös hideg ujjai bőréhez érnek, mintha egész teste tűzbe jönne, s próbálja leplezni, hogy mellkasa csupán ennyi érintéstől is gyorsabb ütemben emelkedik.

- Ideje lenne órára mennem - ugrik le a padról, majd cuccait felkapva szalad ki a teremből, ám a rohanás következtében vázlatfüzete a földre esik, siettsége miatt pedig észre sem veszi ezt, Taeyong pedig hiába szólna utána, a thai már rég messze jár, így ujjai közé veszi a papírköteget, s táskájába süllyeszti: majd később visszaadja neki.