Taeyong mindig tiszteletben tartotta mások magándolgait; most azonban kíváncsisága nagyobb úr. Táskájában ott lapul a thai szépség vázlatfüzete, mely most hatalmas dilemmát okoz neki: belelapozzon a füzetbe, s meglesse a másik alkotásait vagy adja vissza neki, amilyen hamar csak lehet, anélkül, hogy egyáltalán belenézne? Abban biztos, hogy az utóbbi is valóra fog válni, de mintha egy kis ördög ülne a vállán a fülébe suttogva, hogy: "tedd meg".

- Min agyalsz ennyire, Tyong? - huppan a padjára Yuta, aki szünetben úgy gondolja meglátogatja vörös barátját, ám ő mintha egy teljesen más dimenzióban lenne, hiszen a japán szólongatására perceken keresztül nem figyelt fel.

- Te mióta vagy itt?

- Csak öt perce - nézi meg telefonján az időt, majd újra a vörösre pillant. - Szóval min agyalsz ennyire? Meg hol van Johnny?

- Johnny biztos valami alsóbb éves lányt szédít - rántja meg széles vállait a vörös, miközben csontos ujjaival a pad lapján dobog. - És Chittaponon agyalok. Nálam maradt a rajzfüzete reggelről és még nem adtam vissza neki. Mármint vissza fogom, nem akarom megtartani, de úgy belenéznék, csak nem tudom szabad-e..

- Miért ne szabadna? Ezek csak rajzok - vágja rá értetlenül a japán, majd zavaró tincseit egy apró copfba fogja tarkójánál, s úgy figyeli tanácstalan, alsó ajkát kínzó barátját.

- De az nem olyan lenne, mintha a naplójába olvasnék bele? - rázza fejét a vörös, mire Yuta csak még értetlenebbül pillant a sötétbarna szemekbe. - Ő a rajzain keresztül fejezi ki magát és úgy érzem, mintha belemásznék engedély nélkül a személyes terébe.

- Taeyong, ha kíváncsi vagy, akkor nézd meg - mondja egyszerűen a japán, ajkain szelíd mosollyal. - Gondolj inkább úgy erre, hogy egy újabb darab a kis szerelmedből, amit megismerhetsz. Hiszen ezt akarod, nem?

- De, ezt szeretném - biccent apróbbat a fejével, majd táskájából előszedi azt a bizonyos füzetet, ám még utoljára bizonytalanul Yutára pillant, egy apróbb megerősítést várva, hogy biztos helyesen cselekszik-e, s mikor egy apróbb biccentést kap válaszul a fel nem tett kérdésre, nagy sóhajtást követően kinyitja a megviselt vázlatfüzetet.

Yuta is kíváncsian hajol közelebb, ahogy a lapokat sorra hajtja át egymás után a vörös, s szinte csillogó szemekkel figyeli a thai minden egyes rajzát; nagyon tehetségesnek gondolja a kisebbet, minden egyes alkotása egy darabja a fiatalabbnak, ezt pontosan átadja az összes grafitfigura, ez pedig még inkább csodálattal tölti el Taeyongot.

- Ez nem te vagy? - kérdezi Yuta, ahogy az utolsó rajznál állnak meg, Taeyong szemei pedig szinte tányérméretűre kerekednek, ahogy saját vonásaival néz szembe. Szíve azonnal hevesebb dobogásba kezd, s úgy kezd vigyorogni, mintha minimum egy elmegyógyintézetből szökött, labilis páciens lenne. Tagadhatatlanul boldoggá teszi, hogy szemlátomást a fiatalabb is vonzódik hozzá; ez mondjuk eddig sem volt kérdéses, azonban most itt van előtte a bizonyíték, ami arra készteti Taeyongot, hogy az órák utáni csendes találkozgatásaik helyett elhívja a másikat egy igazi randevúra – most már illene is.

Az órák ezután mintha egy pillanat alatt telnének el, Taeyong ajkairól pedig akkor sem lohad fülig érő vigyora, mikor az egyik órán dolgozatra kerül sor, mikor testnevelésen végigfutják mind a negyvenöt percet, s még akkor sem, mikor végre a rajzterem irányába sétál.

Chittapon teljesen pánikba került, mikor felfedezte, hogy elhagyta valahol legkedvesebb rajzfüzetét; átnézte a művtermet, meg néhány másikat, ám próbálta magát azzal nyugtatni, hogy biztos reggel valahogy Taeyonghoz került, aki majd a nap végén visszaszolgáltatja tulajdonát. Reménykedik benne, hogy ez így történt, s abban is, hogy nem néz bele rajzai közé; nem tudja hogyan viselkedne az idősebb mellett, ha az tudná, hogy sunyiban portrét rajzolt róla. Utolsó órájának végével pedig szinte villámsebességgel szalad fel a legfelső emeletre, az ajtót pedig lendületesen tépi fel, így a padon üldögélő, lábait lóbáló Taeyong figyelmét egyből magára vonja.

- Szia Chittapon! - húzódik szélesebb vigyorra szája, ahogy a kisebb kétségbeesett szemeibe pillant, aki egyből megindul irányába.

- Nálad van, ugye?

- Már nem is köszönsz nekem? - szomorodik el a vörös, ám látva, hogy a másik most nem megy bele a játékba, nagyot sóhajtva cipzározza ki hátizsákját. - Persze, hogy itt van.

- Belenéztél? - kérdezi félve Chittapon, amint kezébe kapja ismét a megviselt lapok kötegét, s egyből mellkasához is szorítja azt. Szemében kétségbeesés és borzalmas zavar csillog, így Taeyong kezdi magát szégyelni, hogy megleste a műalkotásokat, emiatt pedig jobbnak látja, ha megkíméli a fiatalabbat az igazságtól:

- Nem, nem néztem bele - rázza fejét, hogy a kisebb ne érezze magát kellemetlenül, miközben rózsaszín ajkaira mosolyt húz. - Nem turkálok a magánéletedbe engedély nélkül.

- Köszönöm - könnyebbül meg Chittapon, s az idősebb ajakgörbülete miatt akaratlanul húzódik puha húspárnáira hasonló forma. Már huppanna is fel a padra, hogy szokásához híven elmerülhessen az alkotásban, ám Taeyong megakadályozza benne.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova - harap alsó ajkába, ahogy kissé zavartan pillant a másik fekete szemeibe, melyek fényesebben csillognak, mint az égen lévő bármelyik csillag. - Mármint ha van kedved.. Nem akarnék semmit sem ráderőltetni.

- Nekem lenne kedvem - dobban nagyobbat a szíve Chittaponnak, ahogy a zavarában hajába túró fiút figyeli folyamatosan. Úgy érzi, mintha álmodna, s hülye lett volna nemet mondani egy ilyen ajánlatra; tudja, hogy egy életre megbánta volna, ha visszautasítja az idősebb közeledését, hiszen nagyon is tetszik neki a másik. Odavan hajának különös, élénk színéért, hatalmas szemeiért, állának éles vonaláért – egyszerűen csak úgy érzi, hogy Taeyongnak nincsenek hibái, s egyre jobban belebolondul közösen eltöltött perceik alatt. Sokat nem szoktak beszélni, de jobban kedvére való a csend, mely megnyugtatóan öleli körül őket; lehet csak idő kell, hogy igazán feloldódjanak mind a ketten.

- Akkor menjünk is - lelkesedik be Taeyong, majd türelmesen megvárja, amíg Chittapon táskájába süllyeszti a visszakapott füzetet, majd maga előtt kiengedi a teremből, s egymás mellett sétálva indulnak el a földszintre, hogy elhagyhassák az iskolát. Mindketten izgatottak, hiszen érzik, hogy kettejük között van valami, ami nem barátság egyikük részéről sem, viszont korainak éreznék, hogy bármi komolyra gondoljanak, ám minél több időt töltenek együtt, minél többet tudnak meg egymásról, minél jobban a lelkük világába engedik a másikat, annál biztosabban lehet majd kijelenteni, hogy a köztük húzódó piros semelyfonállal összekötött kapcsolat nem más, mint maga a szerelem.