Az óra számlapján lassan fordulnak a mutatók, a monoton kattogás betölti a tantermet, duettezve a beszélő tanár mély, unott hangjával, mely mintha egy altató lenne a padokban ücsörgő diákok számára. Szinte senki sem bírja nyitva tartani szemeit, pilláik egyre, s egyre lassabban csukódnak le, páran már ki is dőltek a kényelmetlen asztalra fekve, néhány tankönyvet, vagy pulóvert használva párnának.

Taeyong sem tesz másképp; padtársának pulcsiját lenyúlva fekszik el a falapon, arcát a puha, sötétkék anyagba fúrja, szemeit pedig lehunyva hallgatja a zajokat, ám ezek szinte összefolynak, nem tudná megmondani melyik hang mihez kapcsolódik; mintha egy burokba kerülne, ahová a világ hangjai nem jutnak el. S ezt nem is bánja, sőt kifejezetten élvezi ezt a tompa helyzetet, hiszen így zavartalanul tud pihenni. Hiába kéne figyelnie, egyszerűen képtelen erre a cselekedetre, csak aludni akar.

- Tyong, jó lenne ha már felébrednél - rázogatja vállait padtársa, aki elég morcos, hogy barátja összenyálazza kedvenc pulóverét, ám Taeyong nem szándékozik felkelni, túlságosan kényelembe helyezkedett az amúgy nem éppen kényelmes padon. Johnny azonban nem bírja tovább nézni ezt; laza mozdulattal ragadja meg az ő tulajdonában lévő, most párnává avanzsálódott ruhadarabot, s kirángatja a padon szunyókáló barátja feje alól, ami így a kemény falapon koppan, Taeyong pedig egyből kiszakad álmai világából.

- Naa, ez most miért volt jó? - morgolódik Taeyong, miközben nem éppen a legszebben pillant barátjára, aki csak megrántja vállait, s a pulcsit a táskájába gyömöszöli. - Ha nem veszed fel, akkor igazán hagyhattál volna még rajta aludni!

- Így is le lehetne venni a DNS mintádat a pulcsimról - forgatja szemeit, miközben világosbarna tincsei alól pillant a másikra, ám ez az a pillanat, mikor mindketten hangosan nevetni kezdenek, belerondítva az óra monotonitásába, mire mindenki a vihorászó páros irányába fordul, azonban szerencséjükre a tanári dorgálást megússzák, hiszen pont ebben a pillanatban csengetnek ki. Jó szokásukhoz híven kapják össze magukat, majd kitódulnak a tömeggel a folyosóra, hogy ott évfolyamtársukkal összetalálkozzanak. A japán nemzetiségű fiú hatalmas vigyorral ajkain köszönti a teremből kiáramló tömegbe tartozó barátaikat, akiket aztán nem is rest megszorongatni, mikor végre odakeverednek hozzá.

- Helyzet? - kérdezi vidáman, ahogy a két fiú közé furakszik, s kicsit ferdén jár barátai magasságkülönbsége miatt; míg Johnny közel két méter, Taeyong pedig a magácska 175 centijével nem tartozik a legmagasabbak közé, így Yutának félig lábujjhegyre állva kell átkarolnia a másik külföldit.

- Taeyong lenyálazta a kedvenc pulcsim - mondja drámaian az égimeszelő, mintha ez akkora hír lenne, s a helyzet komolyságát nyomatékosítva hangosan felsóhajt, mire Taeyong csak szemeit forgatja.

- Kirángatta alólam a párnát, aztán beütöttem a fejemet is - puffog a vörös, szanaszét álló tincseket birtokló, mire Johnny-n van a sor, hogy szemeit forgassa. - Pedig olyan szépet álmodtam! Igazán hagyhattál volna még pihenni!

- Talán ahelyett, hogy végig videójátékoznád az éjszakákat, tudod, aludhatnál is, mint a normális emberek - áll bele a kisebb, élénk árnyalatú tincsekkel rendelkezőbe a másik, s Taeyong már vágna is vissza valamivel, ha Yuta nem szólna közbe:

- Mi jót álmodtál, Tyongie?

- Amúgy belegondolva elég fura volt - simítja csontos ujjait az állára, szemeit is kissé összehúzza, ahogyan az álomképen gondolkodik. - Benne voltatok ti is, meg az az alsóbb éves srác is, az a külföldi.

- Sok külföldi van az iskolában - neveti el magát hangosan Johnny, mire néhányan rájuk pillantanak a folyosón lézengők közül.

- Tudod, az a thai srác, akivel Sicheng állandóan van - mondja Taeyong, s tekintetével már keresni is kezdi a kínai-thai párost, hiszen minden bizonnyal ők sem a tanterem unalmas, fehérre meszelt falai között töltik a szünet perceit.

- És miért álmodtál Sicheng haverjával? - értetlenkedik Yuta, ahogy a vörös cikázó szemeit figyeli, aki azonban nem is figyel japán barátjára.

- Nem tudom, mert szép a srác - érkezik a nemtörődöm válasz a vöröstől, mire két barátja hitetlenkedve rázza fejét; nyílt titok, hogy Lee Taeyong fantáziáját bizony rég nem a lányok uralják, habár volt egy olyan időszaka gimis évei során, mikor sorra randevúzgatott szebbnél szebb lányokkal, akik sorra teljesen belebolondultak a fiúba.

Ez persze teljesen érthető, hiszen Taeyong különösen helyes és felejthetetlen arcvonásokkal van megáldva; genetikai áldás - szokta mondani a most vörös hajú fiú. Azonban már egy ideje egyetlen csinos fél sem keltette fel figyelmét a gyengébbik nem tagjai közül, elsőre ridegnek tűnő szemeit inkább saját neme vonja magára; próbálkozott is már néhányszor fiúkkal, nem is volt rossz, de valahogy egyik nemmel sem volt az igazi.

Aztán meglátta a thai fiút, kinek olyan varázslatosan angyali mosolya van, amilyet sosem látott még; azonnal magával ragadta a másik puszta kisugárzása, s gondolataiban is elég gyakran visszaköszönt, ahogy álmaiban is. Ezt pedig barátai tolerálták, humorosnak is találták azt a gyermeki rajongást, melyet barátjukból váltott ki a másik - nem is értik, hogy mi ütött a vörös hajúba, ám nem is firtatják ezt az egészet, hiszen mindketten ismerik annyira Taeyongot, hogy tudják; ő nem a hosszútávú dolgok embere.

Félreértés ne essék, a fiúnak hatalmas szíve van, csupán érzelmei kifejezésére sosem talált rendes módot, mindig is inkább magába fordult gondjai esetén, s barátjai hiába ismerik őt már évek óta, vannak olyan dolgai, amikről még nekik sem beszél - nem mert nem akar, csak szimplán nem tud.

- És csak ennyi volt az álmod? - kérdezi Johnny, mikor megunta a vörös bambulását, aki egészen eddig csak meredt ki a fejéből, barna szemeivel keresve gondolatainak birtokosát.

- Mhm, nem - tér vissza a Földre Taeyong, hiszen valahol a fellegekben járt az elmúlt pillanatokban, ahogy a thai angyali mosolyán agyalt. - Csak annyi volt az egész, hogy óriási pizzákat zabáltunk, amik aztán beszéltek és kérték, hogy ne együk meg őket.

- Valójában meg sem lepődök ezen - rázza meg hevesen a fejét a legmagasabb, miközben hangos nevetése ismét megtölti az aulának hatalmas belmagasságát. Taeyong csak vigyorogva rántja meg a vállait, amolyan "ez van, ezt kell szeretni" stílusban, majd nekidől a közeli falnak.

- Mikor fogsz már beszélni vele? - dől közvetlen mellé Yuta, ahogy felfedezi, hogy barátja szemeivel egyetlen irányba figyel, barna íriszeiben pedig olyan fény csillan, melyet hosszas ismerettségük során egyszer sem látott még.

- Majd ha lesz megfelelő alkalom - válaszolja a vörös, szája sarkában pedig félmosoly bújkál, ahogy az angyali thait figyeli a távolból. Úgy érzi nincs meg hozzá a bátorsága, hogy egy ilyen különleges aurával rendelkező fiút csak úgy leszólítson, s randit kérjen tőle. Nem, Taeyong úgy gondolja, hogy ennél különlegesebben kell szóba elegyednie a másikkal - csak össze kell gyűjtenie hozzá a kellő bátorságot.