- És elárulod, hogy hova viszel pontosan? - kérdezi Chittapon kíváncsian, mikor leszállnak a tömött buszról, a hirtelen őt érő hőmérséklet-változás pedig borzongásra készteti egész valóját, mire kabátját szorosabban összehúzza magán, s próbálja nem kimutatni, hogy fogai is összekoccannak remegése közben.

- Legyen meglepetés - kacsint rá az idősebb, mire a thai akaratlanul forgatja meg válaszul szemeit, hiszen nincs elragadtatva ettől az egésztől, mivel utálja a meglepetéseket. Taeyong azonban nem is lehetne lelkesebb, hiszen egy darabot készül megmutatni magából a fiatalabbnak; éppen az egyik kedvenc parkja felé tartanak, melyet annyira nem ismernek az emberek, így elég elhagyatott, s ahová eddig mindig egyedül járt, azonban Chittaponnak mégis meg akarja mutatni ezt a helyet.

A Nap már lenyugvóban van, utolsó sugarai festik narancssárgára az égboltozatot, majd a város lassacskán magára ölti sötét ruháit, s kiegészítőnek az utcalámpák arany fénye szolgál csupán, hiszen az égi-virágok ragyogása nem ér el a két fiúhoz, akik olyan szorosan sétálnak ismét egymás mellett, hogy kezeik folyton-folyvást egymásnak ütköznek; ujjaik játszadozva akadnak össze, kíváncsian tapintják egymást, összefűzödni azonban még sem mernek, hiszen ott akkor minden túlságosan valóságossá válna, ők pedig boldogok ebben a tudatlan, fellegek feletti állapotban.

- Mikor érünk már oda? - szólal meg ismét Chittapon, ahogy az idősebb arcára pillant, azonban ahelyett, hogy szóbéli választ kapna, Taeyong kitárja előtte a park derékig érő rácsos kapuját, s betessékeli maga előtt. - Mi ez a hely?

- Mint látod, egy park - kuncog Taeyong, ahogy oldalra billenti fejét, majd megigazítja táskájának lecsúszott pántját, s mélyet szippant az avarszagú, hideg levegőből, ami kissé megborzongtatja, ám ennek ellenére is széles vigyor telepszik puha szájára. - Sokat járok ide.

- Szerintem én még a városnak nem is voltam ezen a részén - pillant körbe a fiatalabb, s halványan ő is elmosolyodik, ahogy íriszei összeakadnak a másik hatalmas, barna szemeivel, mire szíve talán még egy ütemet is kihagy hirtelen. - De ez nagyon szép hely, megértem miért jársz ide sokat. Megvan a maga varázsa.

- Igen, én is így gondolom - biccent apróbbat fejével, majd óvatosan nyúl Chittapon keze után, s szemei még nagyobbra kerekednek, mint normális állapotukban, hiszen az ő kihűlt, szinte jéghideg ujjaival ellentétben a thai keze kellemes meleget áraszt magából, így pedig már hezitálás nélkül fűzi össze őket, ám e cselekedete piros virágokat ültet Chittapon arcára, ahogy végig a másik arcát nézi. - Körbevezethetlek?

- Persze.

Egymás mellett sétálnak a park aprócska kitaposott ösvényén, miközben ujjaik olyan szorosan fonódnak össze, mint maga a sorsuk is, s valószínűleg ugyanennyire szétválaszthatatlan állapotban ringatóznak, ahogy a sárga, barna, s piros színekben pompázó, kissé megritkult lombkoronák alatt andalognak, miközben Taeyong lelkesen mutatja be a parknak minden egyes aprócska részletét, melyekhez egy-egy rövidebb anekdotát is csatol, Chittapon pedig mosollyal ajkain hallgatja a vörös lelkes sztorizgatását, s talán még sosem volt ennyire felszabadult, mint most, mint Taeyonggal.

- Lehet haza kéne már indulni - torpan meg Taeyong a tér legvégében lévő, most szomorúan száraz lugasnál, s csak az indákon elhelyezkedő tövisek adják a néhány idetévedő tudtára, hogy itt tavasszal hatalmas fejű rózsák bontogatják vörös szirmaikat. Biztos olyan színűek, mint Taeyong haja – gondolja Chittapon, s az idősebb szavait meg sem hallja, hiszen teljesen elmerült egy álomképben, mely itt játszódik, kettejükkel, mikor már nem az ősz letargiája öleli körül a virágokat, melyek most még pihennek, még várnak; kicsit hasonlítanak ezek a virágok a két fiú érzéseire: most a hideg télhez közeledvén megpihennek, a másik karjaiban keresve otthont a hűvös időben, egyre közelebb és közelebb sodorva őket egymáshoz, majd ahogy a tavaszi napsugarak felolvasztják a földet, szerelmük is úgy kel életre, mint a rózsák, s oly szépen, ezer színnel fog tündökölni, hogy ezek a varázslatos növények is csak irigykedni fognak rájuk.

- Chittapon?

- Mhm? Mondtál valamit? - rázza meg fejét a kisebb, így fekete tincsei szétkuszálódnak, s jobban homloka elé esnek, ami valami hihetetlenül édessé teszi az amúgyis aranyos megjelenését. Taeyong ajkain egy hitetlen mosoly állapodik meg, majd ahogy a thai értelmetlen tekintetét fürkészi, hangos nevetés szakad ki torkából, mire a kisebb nem kicsit szeppen meg, s csak arra tud hirtelen gondolni, hogy nevetségessé tette magát az első olyan ember előtt, aki ilyen gyengéd érzéseket kelt vacak ketyegőjében, s akit szemlátomást ő is érdekel. Hiszen Chittapon nem ostoba, feltűnt neki, hogy Taeyong hozzá máshogy áll, mint barátaihoz, akikkel mindig látja az iskola folyosóin.

- Csak annyit, hogy indulni kéne haza - válaszolja a vörös, mikor nevetése csillapodni látszik. - Perceken keresztül szólongattalak, de te teljesen elbambultál.

- Bocsánat, nem volt szándékos - motyogja kissé elhalkulva, zavartan a fiatalabb, miközben alsó húspárnájának szélébe harap. - És szerintem is indulhatunk, kezdem érezni már, hogy mennyire lehűlt az idő és nem lenne jó megfázni.

- Rendben van, akkor gyere - kezdi el húzni maga után Taeyong, még mindig szorosan kapaszkodva Chittapon meleg ujjaiba, amik olyan finoman, s puhán simulnak tenyerébe, mintha kezébe lett volna teremtve a másik apró mancsa. Taeyong hazudna, ha azt állítaná, hogy nem tetszik neki ez a helyzet borzalmasan, s nem fogná minden áldott pillanatban a másik végtagját. Kíváncsi arra, hogy vajon a fiatalabbnak mitől ennyire puha a bőre, s vajon máshol is az-e. Például az arcán. Vagy a nyakán. De leginkább a másik hívogatóan telt ajkai vonzzák gondolatainak örvényét, melynek középpontjában biztonságban foglal helyet Chittapon.

Taeyong agyal, szinte hallani lehet a levelek susogása, s a hűs szellő suttogása mellett, mely tincseikbe túr, kipirosítja orcáikat, agya fogaskerekeinek kattogását; nem szeretne elrontani semmit sem, hiszen most minden túl tökéletes, azonban olyan törékeny, mint egy üvegfigura, melyeket kiskorában mindig csodálattal figyelt nagyszülei vitrinjében – akkor is óvatosságra intették korosodó családtagjai, hogy vigyázzon az aprócska macska, kutya, hal, s mindenféle formájú szobrocskákra, nehogy véletlen összetörje őket. Fél, hogy egy rosszul megtett lépés miatt, egy félreértelmezett jel miatt majd minden tönkremegy köztük, azt pedig semmiképpen sem szeretné.

Ideérkeztükkel ellenben a busz most szinte üres, az elején csupán egy pár található; velük egyidősek lehetnek, a lány pedig kissé kómásan hajtja párjának vállára fejét, még az is lehet, hogy elaludt a busz monoton zötykölődése, s szerelmének biztonságot nyújtó közelsége miatt, a fiúnak pedig halvány mosoly pihen ajkain, ahogy szunyókáló barátnőjét vizslatja, majd ahogy a felszálló fiúkra pillant, egyenesen Taeyong szemeibe néz, mint aki sorstársaként tekint rá, szája széle pedig feljebb görbül, mikor megpillantja az összekulcsolt ujjakat. Az ismeretlen aprót biccent a vörös felé, majd figyelmét újra a lánynak szenteli, kinek szuszogását még Chittapon is hallja; hihetetlenül édesnek találja ezt a párt.

A busz legvégében foglalnak helyet, Chittapon pedig az ablakon kezd kibámulni; figyeli a sötétbe öltözött utcákat, s a néhány elsuhanó járművet. Elég későre jár már, igazából azt se tudják mennyi ideig voltak a parkban, mennyi most az idő, hiszen ameddig ott voltak, mintha a percek lassabban teltek volna, végül pedig még az idő is megszűnt létezni a két fiú kedvéért, hogy örökre ebben a pillanatban ragadhassanak. Kezeik összefűzve pihennek kettejük között, ám Taeyong combjára húzza összegabalyodott ujjaikat, mire Chittapon kíváncsian pillant rá, hiszen azt hiszi, a másik mondani kíván neki valamit; ám csalódottságára ugyan nem válik, de hatalmas meglepetést okoz neki, mikor a vörös közelebb hajol hozzá, s egy lágy, rövid, mégis mindkettejüknek sokat jelentő szájrapuszival ajándékozza meg dús ajkait.