1780

A sátrunk bejáratát ketten őrzik. Kevés ez tíz rátermett katonára. Már jó néhány napja vagyunk, úgymond, elizolálva a külvilágtól. Egy csapat angol katona ütött rajtunk, amikor az erdő felderítésén dolgoztunk.

-Őszintén szólva én most nem bánom ezt a fogságot.-vélekedik Charles.

Charles Mayers, alig múlt 20 éves. Bírom a srácot. Annak idején együtt vonultunk be a seregbe. Átlagos fiatal, nem kellene a háború borzalmaival foglalkoznia.

-Legalább nem kell látnom az oszladozó hullákat és nem kell éreznem a dögszagot, ami most mindent ellep odakint.-folytatja elhagyva eddigi ülőhelyét, egy lőporos hordó melletti sámlit.

-Talán zavar a holtak látványa?-kérdi Sam, a lehető legbunkóbb ember, akivel valaha is eddig dolgom akadt.

Charles elhallgat. Arckifejezésén látom, hogy nem számított erre a kérdésre, hirtelen képtelen választ adni.

-Nem.-mondja végül. -Nem zavar. Csupán az, hogy akik egykor velem nevettek, azok most élettelenül és üresen fekszenek az árkokban, testüket vér borítja és valószínűleg behajítják majd őket egy tömegsírba. Kinek kell ilyen sors?

-Ha nem tetszik, ne légy katona. Ez velejáró...a hulláknak meg már úgyis mindegy.-válaszol Sam. Unottan felkap egy kavicsot és hajigálni kezdi, egyik tenyeréből a másikba adogatva át.

A fiatal fiút felidegesíti ez a fajta makacsság, és mielőtt még nekirontana a másiknak, közbeszólok.

-Hagyjátok ezt. Nem kell a feszültség.

-Hajrá, Garrett, osszad csak az észt!-förmed most rám.

-Sam, miről beszélsz?

Felém közelít, tekintetével megpróbál befenyíteni. De én nem félek tőle.

-Csak hirdeted itt a jót, meg a békét. Felesleges. Nagyon jól tudod, mi vár ránk! Hogy miért tartanak itt minket! Kivégeznek, meg fognak ölni! És te még képes vagy ilyen higgadt maradni? Tudod, ki hiszi ezt el! Azt hiszed bátrabb vagy mint mi...pedig kurvára nem! Ugyanúgy rettegsz belül, mint bárki más. Csak játszod itt a hőst...félsz a haláltól, valld be!-ordítja.

Az őrök nem cselekszenek, csak be-bepillantanak a sátorba, miközben ugyanolyan mozdulatlanok maradnak.

-Állj le...

Hangom épp elég nyugodtságot sugároz ahhoz, hogy a fiú felocsúdjon pillanatnyi dühkitöréséből és duzzogva levágja magát törökülésbe a fűbe.

-Tudom, hogy meg fogunk halni. Legalább addig legyünk normálisak. Az amerikai álom nélkülünk is teljesülhet. Azt viszont bánom, hogy nem fogjuk megtudni, úgy lesz-e vagy sem. De a hazánkért esünk el, mint a többiek, akikről Charles beszélt. Azt hiszem, azért megéri. Igazán meg. Tehát Sam...ha megkérhetlek, hagyd abba a veszekedést és ne legyél kiállhatatlan, mert bár a fegyvereinket elvették, még a végén meg talállak fojtani.

Szemeit forgatva méreget.

-Faszfej patrióta. Nyáladzz csak...mintha bárkit is érdekelne a felszabadító szöveged.-suttog, de így is remekül hallom.

Kikészülök. Kimérten elé állok, felrántom a földről és ököllel ütni kezdem.

-Szétzúzom azt a csinos kis pofád, te mocsok!-lihegem. Kezem már tiszta vörös a vérétől, ami nemhogy az arcomra, de még a falra is felfröccsen. Ellököm, ráülök, úgy folytatom.

Erre mindjárt reagálnak, mindenki próbál lehámozni róla, kevés sikerrel. Nyolc ember erős karja tart vissza, de túl sok bennem az adrenalin.

Berontanak az angolok is, ordibálva. Az ő segítségükkel sikerül elválasztani az immár félholtra vert Samtől.

Miután kiszabadítom magam a szorításokból, kabátujjammal megtörlöm a szám szélét bosszúsan morogva.

Közben érkezik négy orvos. Felemelik és átcipelik az elsősegély-nyújtó helyre, engem meg megkötöznek és kiültetnek a bejárat elé. Fasza.

Az egész délutánt kint töltöm, hallgatom, ahogyan azt beszélik, mit tettem a fiúval, hogy én mennyire veszélyes vagyok, hogy hogyan kéne minket megölni, mielőtt még mindenkit agyonverek. Nem érdekel, mit gondolnak rólam.

A vörös kabátosok támaszpontja tehát az erdő mellet húzódik. Mintha érzékelném, hogy valami mozog a fák közt, ez eltereli a figyelmem. Nem ez az első alkalom, hogy úgy érzem, valaki vagy valami les ránk odabentről. Amikor felderítésre küldtek, akkor sem véltem biztonságosnak, hát még most sem. Nem akarok rontani a helyzeten azzal, hogy szólok bárkinek is.

'Biztos csak egy medve.'-gondolom. Felesleges foglalkoznom vele többet.

Csuklómat sebesre dörzsölte a rákötött zsineg. Kiszáradtam. Szörnyen érzem magam, de nem csak ezek miatt. Nem volt szándékom szétverni azt a nyomorékot. Viszont ha valaki engem sérteget, annak ez jár.

Utálom, ha azzal basztatnak, hogy patrióta vagyok. Most komolyan, kit zavar, hogy hiszek ebben az egész ügyben? Attól még hogy valaki semleges, mint Sam, úgy gondolom nem kell a többieket alacsonyabb társadalmi rétegbe sorolnia. Főleg ha így is egy célért küzdünk.

A patrióták többen vannak. Legalább okunk is volt beállni a seregbe.

Ha az időérzékem jól súgja, 3 óra múlva hozzák csak elő Samet.

Hatalmas monokli éktelenkedik jobb szeme alatt, arcán három összevarrt sebet is fel vélek fedezni. Lehajtott fejjel halad el előttem, rám se néz. Semmi. Két férfi segíti be a ponyva mögé.

-Hé!-szólok oda az egyiknek. -Elmehetnék?

Megfordul, hitetlenkedve néz rám.

-Kizárt!

Hevesen, de határozottan válaszol, majd elcsörtet.

Sóhajtozva dőlök hátra, de sehogy sem kényelmes így. Felnézek az égre és azon tűnődöm, hogy mi lehet otthon. Semmi jót nem tudok elképzelni már, szinte csak a halált és a sötétséget látom mindenütt. De az eszmék, miszerint harcolnom kell a függetlenségért, tartják bennem a lelket.

A fehér felhők alakját tanulmányozva nemsokára elalszom. Hihetetlen, hogy képes vagyok rá.

***

Körülbelül három perce keltem fel. Még mindig világos van...végtelen hosszúnak érzem a napokat.

Észrevéve hogy megébredtem, egy vörös kabátos odajön hozzám és eloldoz. Végigsimítom a kötél által okozott horzsolásokat. Kellemetlen érzés, de nagyobb kaliberű fájdalommal is volt már dolgom.

Visszaparancsolnak a sátorba.

Sam egy pokrócon fekszik a legtávolabbi sarokban. Többi nyolc társam némán, egy kört alkotva ül középen. Fejüket támasztják, némelyikük felém sandít. Mintha félnének tőlem, úgy rebbennek szét, amikor közéjük furakodom.

-Nem fogok megölni senkit, ne ijedezzetek...

Hiába mondok bármit is, figyelemre sem méltatnak.

-Nagyon jól tudom, hogy közülünk nem csak én vagyok valódi patrióta.-folytatom, mire azok a bizonyos valódi patrióták rám emelik tekintetüket.

-Mint ahogy azt is tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen személy, aki feldühödik, ha ezzel sértegetik. Sértegetik, mégpedig a semlegesek. Feleslegesnek tartom, hogy ellentéteket szüljünk egymás közt. Komolyabbra fordítva a szót, ezentúl egy sértő megjegyzést nem akarok meghallani. Kerüljük el az összetűzéseket. Aki egyetért a gondolataimmal, az most jelezze.

Kilencből ötöt sikerült meggyőznöm. Hevesen bólogatnak, aztán felemelik a kezüket. A többiekre nem is számítok, ők mind totálisan semlegesek.

-Helyes...

Ezzel befejezem a monológomat.

Síri csend uralkodik el a sátron, ám hirtelen rossz érzésem támad, feszültté válok. Valaki figyel minket. Valaki, aki már napok óta az erdőben bujkál a megfelelő pillanatra várva, hogy aztán ránk támadhasson. Nem medve, nem őz...ember.

Avarzörgéshez hasonlító neszt hallok, aztán kisvártatva puskák dördülnek. Hatalmas felfordulás alakul odakint. Az angolok kiabálnak. Elkapok egy mondatfoszlányt, miszerint "Basszameg, ezt nem lehet megölni...". Muszájnak érzem, hogy kinézzek.

Érdekes jelenet tárul kíváncsi személyem elé. Egy kis csapat katona közt egy irreálisan gyors alak cikázik. Az összes felé röpülő golyót elkerüli. Van aki karddal támad rá, de ő megfogja a vasat, és egy hirtelen mozdulattal elhajlítja. Egy sebből sem vérzik.

Sosem láttam még ehhez foghatót, a lélegzetem is eláll.

'De vajon milyen szerzet lehet ez?'-kérdem magamtól, aztán észbe kapok. Kizárt, hogy ember legyen.

Mennem kell segíteni. Az őrsátor melletti kis asztal lábához egy puska van támasztva. Elemelem. Berohanok a tömegbe, tüzet nyitok az idegenre. Dühösen felém kapja fejét. Szemei vörösen izzanak, ami valljuk be megijeszt. Megindul felém, jobbnak látom, ha hátrálok, de gyorsabban ér ide, mint gondolnám. Óriásit taszít rajtam, ezzel is megmutatva félelmetes erejét. Mintha nem is e világi volna.

Egyenesen egy fának csapódom, nem kapok levegőt.

'El fogok ájulni.'-gondolom.

És valóban. A következő pillanatban minden elsötétül.