- Mégis, hogy mondhatod azt, hogy nem lesz semmi gáz?! Én el fogok késni megint a munkahelyemről, May bármelyik pillanatban benyithat, te meg... - hadarta kétségbeesetten a hálószoba padlóján térdelve Clarissa. Az idegességtől a hangja vagy egy oktávval magasabb lett és ezen az sem segített, ha csurom vér kezeire pillantott. – Szépen szólva szét vagy esve!

Ráadásul ez egész pontosan fedte a valóságot.

A szobában ugyanis rajta kívül még Peter Parker tartózkodott, nem épp legfényesebb egészségi állapotában. A földön terül el, félig fekvő, félig ülő helyzetben, hátát az ágynak támasztva. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy barátnője igyekezte óvatosan eltávolítani Pókember jelmeze textilcafatjait az oldalán éktelenkedő sebről.

Mellettük csöndben ücsörögve, Steve, a fiatal shiba kutya enyhén oldalra döntött fejjel követte figyelemmel az eseményeket.

- Már bánom, hogy leléptem a buliról – morogta Peter az orra alatt, majd nyomatékosan felszisszent, ahogy Clare egy betadinnal átitatott ruhát nyomott a vágásra.

- Hát, egy hiperaktív óvodás is kárt tehetett volna benned, abban az esetben – próbálta elviccelni a dolgot a lány, miközben a seb kitisztításán ügyködött. – De velünk határozottan jobban szórakoztál volna, mint a drága Bosszúállóiddal. Esküszöm...

- Jaj, ne kezdjük ezt újra! – motyogta közbe Peter.

- ... ezekben az alakokban egy cseppnyi empátia sincs! Szabadnapod volt!

- Ez nem egészen így megy.

- Leszarom! – vágta rá magyarul, egy szúrós pillantás kíséretében, majd visszaváltott a fiú anyanyelvére. – Nem érdekel, hogy megy, akkor sem kellet volna veszélybe sodorniuk téged.

- Én voltam az óvatlan.

- De ők hívtak oda!

- És ők is mentettek meg! Mr. Stark...

- Ne gyere nekem megint azzal az alakkal, Peter! Mr. Stark így, Mr. Stark úgy! Engem aztán nem zavar, ha benne keresed a pótapát, de ne istenítsd azt a nagyképű ürgét!

- Clarissa!

- Hol van most, hm? – hagyta félbe a seb tisztítását és Peterre meredt, dühös farkasszemezésbe bocsátkozva vele. – Bármelyikük? Itt van?

A fiú nem felelt, de továbbra sem látszott enyhülni.

- Ki az, aki minden ilyen felelőtlen, ostoba akció után összefoltoz, Peter? Ki falaz neked? Ki aggódik érted?

- Clarissa, figyelj ide...

- Én, Peter! Én! Ők nem is törődnek veled!

- Te nem ismered őket! – vágta rá haragtól rekedt hangon Peter. Már ő is kiabált, de aztán mintha csak átkapcsoltak volna benne valamit, ismét visszavett a hangerőből. Szemében elkeseredettség tükröződött. – Nem is ismered őket. Akkor meg miért utálod őket ennyire?

- Mert a hősök többsége csak pizsamába bújt, hatalommániás, egoista alak, akik Istent akarnak játszani – morogta válaszként a lány, figyelmét közben ismét a sebnek szentelte. - Vagy csak be akarják bizonyítani maguknak, hogy nem is olyan rossz emberek, mint valójában, közben pedig egy rakás embert veszélybe sodornak.

- Engem is ilyennek tartasz? – kérdezte erőtlenül Peter.

- Nem.

- Miért?

- Mert.

- És őket akkor miért?

- Mert!

Ezzel Clare a maga részéről lezártnak tekintette a témát. Nert nem szerette eme véleményét a fiú orra alá dörgölni, de néha muszáj volt kimondania. Ám Peter nem hagyta annyiban.

- Figyelj, ez ne... Aú! – szakította félbe mondandóját, ahogy barátnője kirántott valamit a sebéből. – Az istenit, Clarissa!

- Tudom, tudom, Thor szerelmére meg satöbbi. Elmehetnél vikingnek – oltotta be visszakézből a fiút, míg tekintete a kezében tartotta apróságot vizslatta. – Mond, veled ennyire felmosták a padlót? Csak mert ez egy betondarab.

- Inkább ne akard tudni – döntötte hátra a fejét fáradtan Peter. Kimerültségét látva Clare minden kedve elment a vitázástól.

- Pet, nagyon szépen kérlek, vigyázz magadra! Nekem már csak te maradtál – motyogta az orra alatt bűntudatosan, kezében a gézcsíkot gyűrögetve.

- Hé - emelte fel az arcát az állánál fogva a fiú, hogy barna szemeibe nézhessen. Esetlennek érezte magát, de tudta, hogy mondania kell valamit. – Ez nem igaz. Ott van Polly és Alex is, meg May néni is nagyon szeret téged! – bizonygatta, de Clarissán látszott, nem tudta teljesen elűzni a kételyeit. – De ha ez megnyugtat, ígérem, hogy jobban fogok magamra vigyázni. Nem hagylak egyedül.

- Most megölelnélek, de akkor már végképp csupa trutyi lennék – szipogta Clare és halkan nevetve kipislogott pár könnycseppet a szeméből.

- Akkor foltozz össze és pótoljuk.

- Csak ne visíts, mint a kisbabák.

- Csak ne úgy csináld, mint egy hentes.

- Oh, ezért most kapni fogsz – csillant csíntalan fény a lány szemében, ahogy a kezébe vette a tűt és az öngyújtót. – Jobb lesz sietni, May bármelyik pillanatban hazaérhet.

- Az Erő legyen velem – sziszegte Peter, előre lehunyva szemeit, ujjai pedig rákulcsolódtak a szőnyeg rojtjaira.

¤¤¤¤¤ ~ E/3 szemszög ~

- Jézus, de szarul néztek ki! – köszöntötte Polly a bárszékeken épp helyet foglaló Claret és Petert.

- Mi is szeretünk – replikázott a lány, közben egy kissé frusztrált mozdulattal megdörzsölte a homlokát.

Polly White enyhe gyanakvással a szemében végigmérte a párost, de nem szólt semmit. Körülöttük a kora délelőtt ellenére vagy kéttucatnyian töltötték be a Mix asztalait, az összemosódó beszédfoszlányok egyfajta alapzajt szolgáltattak. Polly eltörölt két újabb söröspoharat még, mielőtt ismét megszólalt volna.

- Szeretnél te is szabadnapot kivenni?

- Nem, nem, nem, dehogy! Egy pillanat és ott vagyok teljes harci öltözetben – kezdett gyors tagadásba, majd ahogy a rangidős aprót bólintott, újragondolta annak kérdését. – Hogy érted, hogy én is? Hol van Alex? – pillantott körbe a teremben.

- Nem rég írt SMS-t. Csak délután tud bejönni. Van valami az apjával, ha jól vettem le - vont vállat a szőke.

- Oh – nyögte ki esetlenül Clarissa. Nem tudta, mihez kezdjen az információval. Alexet ismerte, de a szüleit, vagy a köztük lévő kapcsolatot mindig kerülte, mint témát. Nem tudta, mennyire is kéne aggódnia, ha csak azt a tényt vette figyelembe, hogy Alex még soha nem vett ki szabadságot. Ám már neki is épp elég 'családi' gondja volt, barátjáé ezek mellett háttérbe szorultak kissé.

Vállon veregette Petert, majd lecsusszant a bárszékéről.

- Hátramegyek átöltözni, aztán már itt is vagyok.

Így a Póksrác magára maradt az elbűvölő Pollyval.

- Esetleg adhatok valamit – próbált beszélgetést kezdeményezni a lány.

- Hát, eléggé fontolgatom – szívta meg a másik a fogát, tekintete a semmibe meredt, mintha ott sem lenne, a válasz ellenére sem.

- Neked valami igen erős kéne most, úgy látom – fordított a talpára egy whiskys poharat a fiú előtt.

- Ah, az alkohol nem oldja meg a gondokat – legyintette le válaszképp Peter.

- Úgy gondolod?

- Tudom.

- Hát rendben – vont vállat, de azért félig töltötte a poharat tequilával, majd egyben lehúzta az egészet, alaposan meglepve ezzel Parkert. Polly füttyentett egy rövidet, éleset, aztán a könyökére támaszkodva odahajolt az előtte ülőhöz. – Akkor mi oldaná meg a gondjaidat, Pety?

- Polly, veled minden oké? - ráncolta a homlokát a fiú.

- Persze – vágta rá, meg sem próbálva leplezni, hogy hazudik.

- Polly!

- Peter!

- Történt valami? Édesanyáddal?

- Nem az édesanyám- húzta el kelletlenül a száját, utána pedig gyorsan témát váltott, visszadobva a labdát. -Miért, veled és Casyvel talán nem történt valami?

- Na, jó, ez kínosan hangzott.

- Igaz ezt aláírom... De most komolyan kérdeztem.

- Ahogy én is.

- Peter drága, jobban teszed, ha nem próbálod meg kibogozni a családi gondjaimat – hanglejtése szomorú volt, inkább szánta elkeseredett tanácsnak, mint fenyegetésnek. – Pláne, hogy én magam sem birkózom meg vele.

- Ugyan ez itt is a szitu – húzta el a fiú is a száját kimerülten. Elgondolkodva megpöccintette a whiskys pohár peremét. Polly eközben türelmesen várt és töltött neki egy kis vizet egy másikban. – Casy gyűlöli, amit csinálok, de nem tudom megérteni, hogy miért.

- Amit csinálsz? - rebbent följebb a lány vékony szemöldöke.

- Afféle... - Parker csettintett párat, ahogy próbálta megtalálni a megfelelő szót. – Önkénteskedés? Segítek a rászorulóknak.

Polly szemöldöke még fentebb szaladt.

- És Casynek mi gondja van ezzel?

- Na, itt vagyok! – futott be ekkor az emlegetett, copfját igazgatva, gyűrött pólóban. – Mit lehet csinálni?

Polly egy sokatmondó mosolyt küldött Peter felé, majd ellökte magát a pulttól. Odalépett Clarissa mellé, gondosan megigazította annak ruházatát és frizuráját, aztán mintha csak a húgával incselkedne, megcsípte az orcáját.

- Aú!

- Felébredtél? – ám választ sem várva folytatta. – Klassz! Akkor volna kedved körbejárni és felvenni a rendeléseket? Most, hogy már húsz éves vagy, rád merem bízni ezt a feladatot – kekeckedett tovább, mire kapott egy szúrós pillantást a másiktól.

- Mintha eddig nem csináltam volna!

- És ne feledd a telefonszámos szabályt!

Clarissa szemforgatva felsóhajtott, ám a mozdulat drámaiságát elrontotta a hozzá társuló kuncogás.

- Csak akkor add meg a telefonszámod, ha cserébe rendelnek még egy kört és akkor is csak vagy Alexét, vagy Mr. Langét. – csivitelte, mint egy kisiskolás matekórán a négyzet definícióját, mikor még azt hiszi, a számok világa csupa móka és kacagás.

- Ügyes lány – paskolta vállba a szőke, majd anyai mozdulattal útjára eresztette. Ahogy Clarissa szikrázó mosollyal odalibbent az első asztalhoz, visszafordult Peterhez. Alkarjával ismételten rátámaszkodott a pultra, egy rakoncátlan tincs kiszabadult a kontyából és csillogó szeme elé hullott, ám ő figyelmen kívül hagyta.

- Szóval, Casynek mi baja is van az önkénteskedéssel?

- Nem tudom – sóhajtotta a fiú. – Talán csak félt – majd Polly furcsálló arcát látva gyorsan hozzátette: - Néha akad egy-két bunyó... szerűség. Semmi komoly.

- Érdekes kölyök vagy te, Peter Parker.

- Ja, sokan mondták már – döntötte le fáradtan pár pillanatra a homlokát a bárpultra. Polly esetlenül megveregette a feje búbját, mint ahogy a kutyáknak szokták, mire kapott Petertől egy amolyan ez most komoly? pillantást. Mindketten jóízűen felnevettek.

- Na de – köszörülte meg a torkát a fiú, hogy egy kicsit komolyabbnak tűnjön. – Mi van éd... úgy értem, anyukáddal?

Nagy, okos barna szemeivel őszinte érdeklődéssel nézett Polly szemébe, így az egy fél perc után beadta a derekát.

- Hát... ez egy kicsit zűrös – kezdte tördelni az ujjait. Peter elnyomott egy halvány mosolyt. Polly reakciója annyira a régi Clarere emlékeztette, hogy nem tudta megállni, hogy ne orvosolja ugyanazon módszerekkel. Óvatosan előredőlt a széken és egy gyöngéd mozdulattal kiigazította a szőke tincset a lány arcából. Találkozott a t tekintetük. Most, hogy megszerezte Polly figyelmét, óvatosan körbefonta a lány ujjait a kezével és gyengéden megszorította azt.

- Csak mondd el! Jobb lesz. És ígérem, ha úgy akarod, nem beszélek senkinek a zűrös családi dolgaidról.

White végül beleegyezően bólintott egy aprót.

- Nos – kezdte, majd megköszörülte a torkát, hogy hangja rekedtségét orvosolja. – Tudod, hát, nekem van egy öcsém.

Peter határozottan meglepődött, de nem szólt közbe, végig tartotta a szemkontaktust.

- Hát, igen, nem sokaknak beszélek róla. Hogy is mondjam... - a megfelelő szavakat keresve beleharapott szája belsejébe. – Ő nem velünk él. De szeretnénk, ha hazaköltözne, viszont ez nem olyan egyszerű, bizonyos okok miatt. És én a belemet is kidolgozom, hogy sikerüljön, viszont Barbara... Olyan érzésem van néha, mintha ő egyáltalán nem akarná. Ráadásul tegnap este megtudtuk, hogy az öcsém kisebb verekedésbe keveredett, úgyhogy... – itt megeresztett egy keserves sóhajt és fanyarul elhúzta a száját. – Úgyhogy a szülinapi buli után, hajnalok hajnalán, kiborult bili, úgymond.

- Fhu... Lehetek őszinte?

- Ne kímélj, tigris! – töltött mindkettőjüknek pár korty whiskyit Polly, majd a levegőbe emelve a poharakat koccintottak.

- Mi egy nagyon elbaszott páros vagyunk.

- Erre még csak most jöttél rá? – vigyorodott el a szőke és lehúzta az italát. – Akár klubbot is alapíthatnánk. Tudok pár embert, akik törzstagok lennének.

- Például? – mosolygott ki a pohár mögül Peter. Polly válaszra nyitotta a száját, ám előtte, mintha csak akkor tudatosult volna benne, kit is akar mondani, egy grimasz ült ki az arcára.

- Alex – jött végül a felelet. Peter majdnem kiköpte az italát a nevetéstől.

- Látnod kellet volna az arcod! Mint akinek a fogát húzzák.

- Haha, nagyon vicces, Parker, nagyon vicces!

Polly először úgy tűnt, türelmesen megvárja, míg a fiú kineveti magát, de aztán elfogyott a türelem és játékosan vállba boxolta.

- Fejezd be! – de már ő is nevetett.

- Miről maradtam le? – toppant melléjük kezében a jegyzettömbjével Clarissa, furcsálló pillantását végigvezetve a pároson. Füzete legfelső lapját letépte és a vonásait rendező Polly kezébe nyomta.

- Semmi, bocsi, mindjárt összeszedem magam és már itt sem vagyok – hadarta a fiú még mindig folytonosan vigyorogva.

- Ne olyan gyorsan, én szuperhősöm! – csapott a vállára Clare és közelebb hajolt hozzá. – Az ötös asztal rendeléséhez te is hozzátartozol.

- Hogy mi van? - kezdett ismét nevetésbe Peter, ám amint hátrafordult, hogy kiderítse, ki nézte ki magának, lehervadt az arcáról a mosoly.

- Azt mondta, régi ismerősöd – fürkészte barátja sápadtabb színre váltó arcát Clarissa. – Meg azt ígérte, duplán fizet, ha beszélhet veled. De ha nem akarod, nem kell – bizonytalanodott el, de a másik közbevágott.

- Nem. Semmi gáz. Hamar lerendezem - bizonygatta, bár az nem volt egyikük számára sem tiszta sor, hogy ezzel most Clarissat, vagy saját magát akarja meggyőzni.

Polly letett elé két pohár alkoholos italt, ami a feljegyzett megrendelésben állt, amiket Peter magához véve odasietett az ötös asztalhoz. A két lány bizonytalan tekintetükkel követték nyomon a bár mögül.

Szinte lecsapta a poharakat az asztalra és még helyet sem foglalt teljesen, amikor minden etikát mellőzve belevágott a közepébe.

- Te meg mégis, mi a búbánatot keresel itt? – sziszegte a vele szemközt ülő kapucnis alaknak. Az nem reagált azonnal, bármilyen csúnyán is nézett rá a fiatalabb. Teljes nyugalommal kinyújtotta a kezét az italáért, csuklóján kivillant sérült bőre, majd egyben lehúzta a pohár tartalmát. Aztán még jólesően böfögött egyet.

- Én is örülök, hogy újra látlak, Pete - pillantott fel végre, így tekintetük találkozhatott, rusnya pofájára pedig fény vetült.

- Azt kérdeztem, - hajolt előrébb Peter és nem tűnt épp boldognak, hogy viszont láthatja a férfit – hogy mi a nyavalyát keresel itt, Wade?

- Jaj, Pete, nyugodtan kimondhatod, mennyire örülsz nekem! – csapta fel az asztalra a lábait minden probléma nélkül Wilson. – Mármint, azért a 18 karikát ne lépje túl, mert akkor a rendszer lecsaphatja storyt és ez esetben meg semmi esély nem lesz happy endre vagy hogy ellovagoljunk a naplementében... Persze, lovon, kizárólag lovon, más eszembe se jutott.

- Jézus Isten! Thor szerelmére, fejezd be! Egy szót se! Uram Isten, hát én felakasztom magam tőled!

Azzal felhajtotta a másik pohár tartalmát, csak hogy lefoglalja magát, különben megtalálja ütni Deadpoolt. De nagyon, nagyon erősen.

- Miért jöttél, Wade? – szegezte neki újból a kérdést, nyugalmat erőltetve magára és a hangjára.

- Gondoltam, megnézem, hogy vagy. Úgy hallottam, rendesen oldalba kaptak – váltott komolyabb hangnemre a férfi is, ami igencsak szokatlan volt tőle, szépen szólva. De azért a lábát továbbra is az asztalon hagyta.

- Nem ezért jöttél.

- De, ezért is.

- Egyáltalán, hogy kerülsz ide? Indonéziában kéne lenned vagy hol az isten háta mögött. Mr. Stark...

- Mr. Stark földughatja magának a nyomkövetőit, de jó mélyre!

- Wade!

- Jó, bocs, bocs, ezt gyerekek is olvassák.

- Mi van?

- Semmi, semmi. A lényeg, hogy megszabadultam a playboy perverz nyomkövetőjétől.

- Oh, Jézus, csak kímélj a részletektől! – dörzsölte meg az orrnyergét Peter. A hátán is felállt a szőr a képzeletébe úszó képektől. – Nem érdekel, miként vágtad le valamelyik testrészedet, hogy aztán a csatornába dobhasd, nyomkövetőstül, mindenestül.

- Most úgy teszek, mintha ezt nem sértésnek szántad volna, drágám.

- Oh, pedig nagyon is annak szántam.

- De én úgy teszek, mintha nem.

- Pedig tegyél csak, mintha igen, vagy megtalállak ütni! Nyögd már ki, mit keresel itt?

- Mondtam. Érdekelt, hogy vagy.

- Jól. Mint mindig. Most nyögd ki végre, mit akarsz valójában! – fogyott el végleg a fiú türelme. Wade aggodalmas tekintettel végigméret Petert, majd egy fáradt sóhaj keretében feladta a próbálkozást.

- Valóban, más oka is van annak, hogy idejöttem, nem csak az, hogy aggódtam érted.

- Maszlag nélkül, a lényeget!

Deadpool mellkasa keserűen megereszkedett.

- Na, szóval, az a helyzet, hogy kezd forrósodnia a helyzet és pillanatnyilag nagyon úgy néz ki, hogy Kolosszus méretnyit rábasztunk! Egy szóval: nagy baj van.

- Ez 3 szó – pontosított feszülten Peter, látszott rajta, Deadpool még mindig nem nyerte el mondandójával az érdeklődését.

- Clarissa drágánk is belefog keveredni a dologba, kétszáz százalék.

- Hallgatlak.

¤¤¤¤¤

Polly kiporciózta az utolsó adag rendelést is egy tálcára, aztán azzal a lendülettel oda is tolta Clarenek.

- Kettes asztal. Aztán mehetnél még egy kört, ha úgy oké. Nekem be kell hoznom pár dolgot hátulról – vázolta fel Polly csilingelő hangon.

- Rendben, menj csak, addig tartom a frontot – bólintott a másik, majd a tálcát magához véve útjára indult. Polly figyelte még egy kicsit, ahogy barna hajú barátnője tincsei öt másodpercenként táncot járnak az arca körül, mert folyton peter és az idegen felé pillantgat.

Végül eleget téve az elhangzottaknak, sarkon fordult és a hátsó ajtón távozva kiment a Mix mögötti kis sikátorba. Előkotorta shortja farzsebéből a telefonját és megkereste benne a megfelelő névjegyet, de nem vitte rá a lélek, hogy megnyomja hívás gombot. Idegességében járkálni kezdett, fel-alá, keresztbe-hosszába.

- Az isten verje meg! – rúgott bele tehetetlenségében a legalsó fokba.

- Wow, mit ártott neked az a lépcső? – hallott meg egy hangot a háta mögül. Azonnal felismerte.

- Alex! Hát te meg mégis – ám a mondatot már nem tudta befejezni ahogy hátrafordult és megpillantotta a fiút. – Atyaég, veled meg mégis mi a pokol keserves kínja történt?

Alex bal járomcsontján jókora zúzódás éktelenkedett. Egykor fűzöld pólója sötét volt a kosztól és a ráragadt szutyoktól. A jobb kezén minden körme vérzett, valamint az sem segített az összképen, hogy máskor kellemesen kócos tincsei ezúttal egy madárfészeknek felelt meg.

- Hát, az úgy volt... – kúszott fájdalmas mosoly a fiú arcára, de nem folytatta a mondatot. Nem folytathatta.

Sötét ruhás alak lépett ki a sikátor árnyaiból, szinte a semmiből, pisztolyát egyenesen Pollyra szegezve. Az új helyzet beállta után jó pár pillanatig senki sem mozdult. Végül Alex tett rá elsőként kísérletet.

- Ha még egyszer megmozdulsz, lelövöm a csitrit! – jött az alak fenyegetése a maszk alól. A fegyver csöve ekkor már teljesen hozzásimult Polly tarkójának selymes bőréhez.

- Akkor nincs mitől félni, én egy csitrit sem látok a környéken – felelte nagy merészen a fiú.

- Alex! – sziszegte a fogai közt még mindig a pisztoly célkeresztjében állva Polly. – Mégis mi a kénköves pokol folyik itt?

- Csak hogy leszögezzük, biztos voltam benne, hogy leráztam! – szabadkozott a kérdezett.

- Hát, nem úgy tűnik!

- Nem mondod!

- Épp csak említem!

- Elég! Kuss! Mindkettő! – szakította félbe őket a fegyveres pasas, majd a pisztoly csövét még mindig Pollyn tartva Alexnak szegezte a kérdést. – Hol a lány és az ékkő?

- Alex, ez meg miről beszél? – kapkodta a pillantását a két alak között idegesen Polly, ám a fiú figyelmen kívül hagyta.

- Oké, oké! Nem tudom, hol a lány. De odaadom az ékkövet. Csak ne lőjj le egy ártatlan csajt, akinek amúgy semmi köze az egészhez!

- A követ! Most!- sürgette a maszkos figura.

- Máris adom, nyugi! - nyúlt a mellkasához, a pólója alatt megbúvó medálért, majd megindult a támadójuk felé.

- Csak lassan! – emelte át a pisztoly célkeresztjét Alex homlokára, ahogy közeledett.

És ekkor elsült egy hangtompítós pisztoly.

Majd a maszkos alak a földre rogyott, mint egy rongybaba, kezéből kiesett a fegyvere. Többé nem mozdult.

- Utálom a riadt civil tyúkot játszani – méltatlankodott Polly, miközben épp lecsavarta a hangtompítóját a fegyverről, hogy visszarejthesse mindkettőt a Mixes kötény alá.

- Viszont mindig beválik – ismerte el Alex, cipője orrával megpiszkálva a kiterült hulla fejét. Nem mutatott zombi tevékenységet, állapította meg magában. - Pontosabban, fél éve mindig.

- Ja, de az egyezségünkben nem az áll, hogy mindig meg kell mentenem a seggedet, haver!

- Mondtam, azt hittem leráztam, haver!

Pár percig csak némán bámultak egymás szemébe, míg végül Polly beadta a derekát.

- Csak azért nem rúgom fel a megállapodásunk, mert legalább az kárpótol, hogy szétrúgták a segged – szabadkozott. Alex erre kesernyésen elhúzta a száját, de nem felelt. - Az az, aminek gondolom? - pillantott a fiú kezére, ami még mindig a pólóján pihent, az anyag alatt megbúvó nyakláncon.

- Lehetséges - adott homályos, mégis sokat kettejüknek sokat mondó választ Alex.

- Végig nálad volt? Ezt nem hiszem el.

A másik erre csak megvonta a vállát. Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy már nem tudták kerülni a kényes témát.

- Azt hiszem, van egy kis problémánk – mondta végül, jelentőségteljesen lepillantva az előttük heverő holttestre. Annak is a mellkasán díszelgő koponya-polipcsápok párosításra.

Mindketten tudták, hogy ez még csak a kezdet. Méghozzá valami nagyon rosszé.