– Nem tudod, merre bujkálhat Chan?

Felix rövidebb szárakat fog Futótűz nyergében ülve, hogy a mellette lovagló Harára nézhessen. A lány mosolyogva figyeli küzdelmét a csikó ellen, aki csak nem szeretné beadni a derekát, s hajthatatlanul táncol egy helyben. Ahhoz képest, hogy kora reggel úgy vélte, mégsem volt a legjobb ötlet előbb ébredni a megszokottnál, nem is olyan fáradt, sőt; meg meri kockáztatni, hogy könnyebben viseli a pej rutinnak számító okoskodását, mint egyébként tenné.

– Chan egyik specialitása, hogy csak akkor látod, ha ő is ezt akarja – nevet fel jókedvűen. Belegondolva, ő sem találkozott még vele, noha a tréningek órák óta folyamatban vannak. – Csoda, hogy nem láttuk még sehol, de ami késik, ugyebár nem múlik, ahogy a közmondás tartja.

Hara bólint egyet. Az elővigyázatosság miatt hordott kobak, amely egyfajta bukósisakként védi a fejét, sötét tincseit nem engedi az arca elé zuhanni, pedig most valószínűleg hozzájuk kapna, hogy megigazgassa őket. Rossz szokása, afféle beidegződés, de a lelke mélyén Felix mindig aranyosan esetlennek tartotta, ha ezt csinálta. A lány alatt lépdelő szürke kanca önmagához hű nyugodtsággal menetel a nála jóval energikusabb Futótűz mellett. Itt, a nem messze elterülő erdőség közelében egy ritkán tapasztalt békesség keríti hatalmába őket, hiszen nem gyakori, hogy a másfél mérföldes, sík pályák homokján kívül máshol is járassák a lovakat.

– Bíztam benne azért, hogy ma velünk tart – jegyzi meg a fekete hajú. Mintegy mellékesen ejti el ezt a mondatot, de Felix értően bólogatni kezd, habár tudja, mindkettejüknek más miatt hiányzik a göndör fiú társasága. Általában nem fordít nagy figyelmet mások viselkedésének elemezgetésére, de Hara esetében eléggé nyilvánvalóak a jelek, amik arra mutatnak, hogy lassanként érzelmek alakulnak ki benne Chan felé.

– Jó lenne, de szerintem sok munkája van a napokra – magyarázza a szőke, miközben szelíd mosollyal lejjebb húzza a lova egyfolytában előrenyújtott fejét. Futótűz homlokán az üde, tavaszi napsütés hatására ragyogóan villan fel a fehér folt. – Tudod, megellett az a kanca, aminek hirtelen nem jut eszembe a neve, de Hercegtől volt vemhes. Mr. Bang csomó időt töltött ott vele, mert nehéz egy eset volt, aztán ha minden igaz, most Chan figyel rá legtöbbször.

– Oh, köszi az infót. – A lány semlegességet játszva paskolja meg a telivér nyakát, és hagyja, hogy hosszabb száron kinyújtóztassa magát. A karámok közötti fűsávról letérnek a földútra, ami már a fenyőfák sötét törzse között kanyarog, s messze visz a versenyistálló közeléből. – Már tudom, hol keressem.

– Miért ilyen fontos? – kérdi Felix.

Nem is érdekli igazán, de a személyiségéből fakadó kíváncsiság nem engedheti el ezt a kérdést. Míg igyekszik nem reagálni Hara hirtelen hallgatagságára, körbeforgatja a fejét és alaposan megszemléli az erdő ezen szakaszát. Az ösvény épp olyan széles, hogy elférnek egymás mellett lépésben, azonban gyorsabb jármódban már csak sorban haladhatnának. Felix újra beleszeret ebbe a környezetbe; a fiatal és ősrégi fák rendezetlen ligetét vastag fénypászmák törik keresztül, melyek arany sávokat vetnek a lehullt tűlevélszőnyegre. Végre minden zöldül, a fák ágai ismét rügyekkel telnek meg. Egyedül az furcsa – ez a szőke szemében egy ideig szinte megszokhatatlan volt –, hogy a lombhullató erdők aljnövényzete igen gyér, s a két telivér patanyomán kívül most sem látszik rajta semmi.

– Chan kitűnő lovas – szólal meg végül Hara –, néhány tanácsot akartam tőle kérni. Még régebben.

A fiú egyetértését fejezi ki. Figyelmen kívül hagyja, hogy Futótűz még mindig bolondozik, és ha nem ülne ilyen biztosan a nyergében, néhány mozdulattal már kis híján leszedhette volna magáról. Az arany és réz színárnyalatait leképező napsugarak ölelésében ő maga is különösen vidám, eltekintve attól, hogy itt, ahol a talajt nem éri egész nap fény, s nem szárad olyan ütemben a föld, kissé saras és csúszós a terep, ezért a lova lábai gyakran botladoznak.

– Az. Ráadásul szerintem kedvel téged.

A másik munkalovas szó nélkül hagyja őt. Csupán abból látja, hogy elgondolkodtatták a szavai, amikor a szája belsejébe harap, s némán kezd agyalni. Felix ennyivel elintézi a témát, majd amikor észreveszi, hogy közelednek a fenyves ezen részének végéhez, és az út folytatása már egy kisebb emelkedőre vezet fel, ismét megszólal.

– Ha kiérünk innen, vágtázzunk. Ha már mozgatni hoztuk ki őket, ne csak andalogjunk – néz át a másik lovon ülőre.

Hara lomhán bólogat, de az ujjai automatikusan rövidebbre veszik a szár hosszúságát, felkészülve a beugratásra. Végre a valamivel kisebb kanca is fellelkesül, s néhány élénkebb levegővétellel tudatja, készen áll egy kis futásra. Felix szereti ezeket a kötetlen perceket, amikor nem muszáj tökéletes teljesítményt nyújtania, nem figyelik árgus tekintettel, és nem kötnek belé, ha a jobb vállát egy centiméterrel feljebb emeli, mint a balt. Hara arckifejezése is megváltozik az éber lépések érzetére. Mosolya felszabadultabb lesz, és mintha kireppennének a fejéből az eddig azt megtöltő gondolatok.

– Tényleg – jut Felix eszébe hirtelen –, neked szóltak arról, hogy jön-e új személyzeti tag?

– Nem – ráncolja a szemöldökét a lány. – Annyi volt, hogy múltkor érdekelt valakit állás nálunk, de nem mondtak róla nekem semmit.

Felix bólogat, mint szinte minden szóváltást követően. A legutolsó métereken kiszélesedik az ösvény, a tűlevelek vastagsága egyre csökken, majd megint kitűnik alóluk a földes út. A fiú Futótűz oldalához szorítja a csizmája sarkát, kezeivel pedig azonnal enged a lónak, amint az nagy lendülettel gyorsabb iramra vált. A hirtelen keletkező menetszélben már nem is kifejezetten Harának, sokkal inkább magának szól a megjegyzés.

– Szeretem, hogy időben tudatnak mindent.