Felix nagyokat ásítva tárja ki a saját lakásuk bejárati ajtaját – figyelve arra, hogy az időnként nyikorgó sarokvasak biztosan ne keltsék fel a bent szunnyadó párt. Így, hogy a hajnal még nem is csókolt meggyvörös pírt a környező vidékre, a megszokottnál is nehezebben vette rá magát, hogy kikeljen az ágyból és nekifogjon a rutinnak, ám most itt áll – jó volna azt mondani, üdén és frissen, azonban ez nem igaz. Inkább illik rá a felébredt jelző, ugyanis egyelőre nem érzi magát késznek arra, hogy belekezdjen a reggeli etetésbe, de szerencsére nem ezt tervezte.

Kicsivel több energiát érez magában, amint átfut a fején, miért állította ma korábbra az általánosságban hat óra körül felcsendülő ébresztőjét. Tegnap este, ahogy hosszasan ücsörgött Rebellis karámjának szélén ostoba semmiségekről mesélve a lónak, magának vagy a szélnek, apró, számára mégis jelentős különbséget vett észre. Az eddig folyamatosan éber kanca nyugalomban volt, nem érezte magát feszélyezve a fiú jelenléte miatt. Pici részlet, egyesek szemében tökéletesen semmitmondó, Felixet viszont elégedettség töltötte el tőle.

Talán ha mást nem is, őt az idő előrehaladtával elfogadja majd – legalábbis ebben reménykedik, míg újult erővel körbenéz a verandáról nyíló látképen. A versenyistálló területét vastag ködfátyol borítja, gyakorlatilag elvesznek a kontúrok, csupán az istállók nagy épületeinek sziluettje emelkedik halvány körvonalakkal a magasba. Fehérre festett karámok bezártságában megannyi telivér ébredezik, hiszen a közelgő napfelkelte mindannyiukra hatást gyakorol – Felix kíváncsi, vajon az ő lova számára elkezdődött-e már a nap.

A terasz padlójára néz, szemeivel azt a pár csizmát kutatja, melyeket még napokkal ezelőtt tulajdonított el a melegedőből. Mint kiderült, tartaléknak tárolták ott, így nem okozott vele senkinek galibát; nem úgy, ahogyan a saját, hiányzó lábbelijével tette valaki. Minho és Jisungéi mellett megtalálja az övének kinevezett párost is, így hamarosan útnak indul.

A smaragdzöld, tavaszi füvet tépdeső lovak örömmel emelik fel fejüket, hogy hozzá siethessenek. Felix mindegyikben kedveli az érdeklődésüket, s ha nem céllal jön ki, valószínűleg több helyen megáll megvakargatni a kedvencei nyakát. Most mégis egyedül Rebellis foglalja el a gondolatai nagyját, s képtelen tovább várakozni. Fogalma sincs, mit szeretne elérni nála, miben akar haladást látni, de időnként pusztán jól esnek neki a magányos percek, amikor társaság nélkül ücsörög a fekete kancánál. Oda nem tart vele senki, egy kicsit kiszakadhat a forgatagból, s a békés csendben nem csak az előtte álló csikó problémáira keres megoldást.

Nincs messze az a legelőparcella, de hosszas momentumoknak tűnik, mire végül megérkezik a kapu elé, s beereszti magát a kerítésen belülre. Némileg odébb, végre nem teljesen a sarokba szorulva legelészik a magasra nyúlt, szikár ló. Reakciót nem mutatva ignorálja az érkezettet, aminek Felix egyelőre örül. Örül, hiszen nem kap negatív visszajelzést, ellenállást, így lassított lépésekkel közelebb merészkedik hozzá. Testét mindössze sejteni véli a tejszerű ködben, azonban nem érzi magát biztonságtalanul. Bízik – hogy az állatban, vagy sokkal inkább magában, még érzékeny részlet, s habár sejti a választ, csúnyán hangzik a megállapítás, miszerint ettől a telivértől okosabb megtartani a kellő távolságot, s valójában saját tapasztalataira mer alapozni.

Szerencsére Jisungnak nem említette, miért kel fel ennyire korán, mert a vörös minden bizonnyal le akarta volna beszélni. Jól tudja, hogy egyesek véleménye szerint ez az egész lehetetlen, ráadásul veszélyes is – az. Ez tagadhatatlan. Ennek ellenére Felix megáll egy oszlop mellett, amely a karám részét képzi, s óvatosan leereszkedik a földre. Nadrágja nyirkos, dérharmatos füvet érint, ujjai pedig a jégkristályokkal meghintett fűszálak közé túrnak, de a hideg sem állíthat akadályt elé. Kellemes a némaság, ami körbeöleli kettejüket, csupán a táplálékát tépdeső ló felől szállingózó hangfoszlányok keltenek zajt, meg a lassanként életre kelő madarak ritka füttye.

Felix álmosan pislog. A dombok felett, valahol ott, ahol az erdők magas fái megkísérlik megcirógatni a pirosodó felhők alját, felkelőfélben van a Nap izzó, narancsszín korongja. Nem látja pontosan, ahogy a világot megtölti a fény, ahogy az eddig szunnyadó mindenség örök szeme felnyílik, mivel a szemhéja súlyosságának nem képes ellenállni. Lehunyja őket, az épp színesedő környéket kizárva a tudatából. Szemernyi félelem sem járja őt át – túl szép ez a pillanat ahhoz, hogy kétségek gyötörjék. Hallja a kanca neszeit, de nem gondolja szükségesnek a kényes aggodalmat.

Távolodó léptek dobbannak a füvön. Magában számolja őket, figyeli, merre vezetik a csikót. Egyre messzebb kóborol, majd Felix fülében elhalnak az ütemes puffanások; míg a helyüket újak nem veszik át. Ezek már sok tíz méterrel sorjáznak errefelé, a szőke nem is igazán érti, hiszen sokkal inkább tűnik úgy, mintha az a valami a karámok közti pázsiton gyalogolna. Meglehet, hogy mindössze az ő érzékei csalnak. Korán van ahhoz, hogy az ellentétére fogadjon.

A kitartóan kanyargó lépések nem hagynak alább, azonban egy váratlan minutumban a karám ellenkező sarkából hirtelen támad mozgás. Felix ijedten rezzen össze, s még az utolsó pillanatban elkapja, amint Rebellis friss vágtába csap, s néhány léptenként a levegőbe rúg. Látszólag céltalanul iramodik meg, azonban a testbeszéde meglepett riadalmat tanúsít. A párhuzamos lábdobogás nem csitul. Felix elkerekedett szemekkel bámul bele a ködbe, amelyből derült égből villámcsapásként bújik elő egy alacsony fiú.

Felix meglepetten mered rá. Kis növésű, de valamivel mégiscsak magasabbra nyúlt, mint ő. Haja sötét tincsekből áll, rendezetlen, de nem kócos módon lóg a szemébe. Hosszúkás arcán éjszínű szemek és aránylag vékony ajkak foglalnak helyet.

– Ne haragudj... – kezd bele Felix bizonytalanul. A fiú megtorpan a kerítés másik oldalán, nagyjából egy vonalban vele.

Ő sem számított rám – gondolja Felix, ahogy a fűben kuporogva feltekint a másikra. Nem látszik veszélyesnek, vagy olyan embernek, aki bármi rosszat akarna tenni akár rá, vagy a lóra nézve, csupán ugyanolyan zavarodott, amilyen ő is ebben a percben. Aztán, mikor beazonosítja a szőke helyét, mintha mosolyszerűség görbülne a szája szélére, s félrebiccentett fejjel néz le rá.

– Nem haragszom.

Felix pislog néhányat. Mégis ki ad ilyen választ? – fut át a fején, mielőtt megrázza azt, hogy a gondolatai megtisztuljanak. Ujjai a deres fűből a karámfára markolnak, majd annak segítségével felhúzza magát. Kezet nyújt az ismeretlennek, aki egy árnyalatnyi habozást követően hasonlóképpen cselekszik, s egy gyors kézfogással mutatkoznak be.

– Lee Felix vagyok, zsoké – mondja elöljáróban. Hiába igyekszünk száműzni a hangjában megbúvó gyanakvást, az makacsul ottmarad, és ha enyhén, akkor is idegenkedő hangsúllyal fűszerezi a kérdést: – Megtudhatom, mit keresel itt ilyen korán?

– Seo Changbin – bólint a fiú. Beletúr fekete hajzuhatagába, eligazgat néhány fürtöt, és csak azután válaszol. Szemei a mostanra lenyugodott telivér mozzanatait fürkészik. – Amolyan kisegítőnek érkeztem az istállóba.

– Oh...  – Felix bólogatva veszi tudomásul a hallottakat. Nem szereti, mikor nem tájékoztatják az újdonságokról, legyen az munkatárs, új szabály vagy szokás, esetleg egy hirtelen érkező ló. Egyszerűen nem kedveli a meglepetéseket, főleg, ha hasonlóan kellemetlen szituációt szülnek számára.

Changbin apró kacajt hallat, olyan halkat, hogy a szőkének el kell gondolkodnia, vajon tényleg hallotta-e, és nem puszta képzelgés származéka, de nem, a fekete hajú srác valóban jókedvűnek látszik. A pillantása elszakad Rebellisről, s Felix vonásain állapodik meg. A szőke kitűnően meg tudja állapítani, hogy végigméri őt. Szemügyre veszi a haját, az arca főbb szegleteit is, mintha nem tanították volna meg neki kisgyermekként, hogy megbámulni valakit tiszteletlen dolog. Changbin fura – Felixnek egyelőre nincs konkrét véleménye felőle, de ezt azonnal leszűri a viselkedéséből.

– Úgy nézem, meglepett a dolog – mondja ki aztán a nyilvánvalót, s végre-valahára elnéz az alacsonyabbról. – Tudom, hogy most te foglalkozol ezzel a kancával, de az előző helyén én gondoztam, és... egészen megkedveltem őt. Azért jöttem, hogy segítsek neked.

Felix felvonja a szemöldökét. Nem tudja, mit fűzhetne hozzá, hiszen nem gondolja, hogy különösebb segítségre szorulna, azonban nem szeretne faragatlan megnyilvánulást tenni. Ismételten bólint, majd mosolyt fest az ajkaira.

– Azt hiszem, semmi akadálya nincsen.