Jisung nem sokkal azután került elő, hogy Felixet megkörnyékezte valami ismeretlennek bizonyuló frusztráció. Sosem tapasztalt ilyet korábban; az első versenyét megelőzően is csak izgult, de nem sűrűn fordult elő, hogy valami miatt idegeskedjen, vagy kifejezetten féljen. Elfordult az ablakon kívül feltáruló látványtól — nem bírta elnézni a ködben bolyongó fekete árnyat, mely csak homályosan sejtette Rebellis alakját.

Az ajtó csapódása sem esett jobban a füleinek — Jisung nagy lendülettel jött be, s nem kisebbel zárta be maga után a nyílászárót. Úgy festett, mint aki még fel sem ébredt, de már szétesett idegileg. Valószínűleg így is volt, hiszen szótlanul nyúlt a melegedő egyik konyhai szekrényébe csészéért, aztán pedig a kitöltött kávét tévedésből megsózta.

— Francba már!

A legkevésbé sem halk káromkodás közben elegánsan köpte vissza a pohárba az italt. Felix és Chan szintén némák maradtak, pont annyira, ahogy a vörös is tette az érkezésénél. A légkör feszült volt, nyíltan lehetett tapintani az idegességet, és a falakat átható stressz egyikükre sem tett jó hatást. Végül a szőke nagy sóhajtást eresztett a levegőbe. Kényelmetlen hangulat lengte körbe őket, és a munka elején erre nem volt szükségük — inkább a barátja mellé lépett, és szelíden lefejtette a porcelánt markoló görcsös ujjakat. 

— Ülj le, én megcsinálom — kérte, fejével biccentve a helyiségben álló asztal felé. Ő maga is azt az álláspontot erősítette, miszerint a fiúnak otthon kellett volna maradnia, de ha nagyon eldurvul a helyzet, legfeljebb a műszak közben hazaküldi. Jisung pedig, a mai nap folyamán először engedelmességre hajtotta a fejét, és helyet foglalt Chantól nem messze.

Perceken belül friss adag kávét csúsztattak elé, a gőz melegen simította meg a tavasz reggeli hőmérséklet zimankójában pirult arcát. Nem tudta elszakítani a pillantását a pohárban lötykölődő sötétbarna folyadékról, aminek felszíne tökéletesen tükrözte az ő feszült vonásait. Egészen más embert látott, mintha nem a tükörképének nézett volna a szemébe. Ekkor jött rá, mennyire bután viselkedik, hogy oktalanul bünteti a környezetét a barátjával közöttük kialakult vita után. Ujjai közé fogta a kávéban várakozó kanalat, és megkeverte a cukrot — tudat alatt így törte meg a sima felületet, hogy ne kelljen önmagát vizslatnia.

— Ne haragudjatok, srácok — szólalt meg halkan. Odabent csend volt, mindössze a mellette ülő Bang fiú csapott elenyésző zajt azzal a korty feketével, melyet most küldött le a torkán. — Borzalmasan igazságtalan vagyok veletek. Nem szabadna a saját idegbajomat rátok ragasztanom.

Felix ismét sóhajtott. Jisung logikája sokszor annyira más volt, mint a többi emberé, hogy néha egészen nehezére esett megérteni. Nos, talán egy kicsit most is, hiszen valójában egyrészt természetesnek vélte a viselkedését. A megbántott ember nem fog figyelni az őt körülvevő személyekre, nem is lehet tőle elvárni. Letelepedett hát a barátja bal oldalára, egyenesen arra az üres székre, ami Chan és közte állt. Az egyik tenyere az istállófiú combján talált helyet, míg a tekintetét megpróbálta összekapcsolni a másikéval.

—  Más nevében nem beszélhetek, de részemről nincsen baj. Tudod, egy házban élünk, tehát végig hallottam a veszekedést, és tényleg nem volt kicsi. Butaságon kaptatok össze, de ki fogtok békülni — nyugtatgatta a legjobb barátját. Jisung élettelen tekintettel nézett rá, azonban a következő mondat hatására kénytelen volt megélénkülni. — Channál alszom ma, csak úgy megjegyzem. Használjátok ki az alkalmat és béküljetek ki rendesen, mert legközelebb leszarom mi van, és otthon maradok. 

—  Ne mondj már ilyeneket, te jó ég... — futotta el az arcát a pirosság. Figyelem elterelésére szánt mozdulattal emelte meg a kezét, hogy egy kortyot eltüntessen a csészében pihenő kávéból, de mindannyian világosan átláttak ezen a kis cselen, amellyel csak a vöröses foltokat takarta a szemek elől. 

— Azt nem mondtam, miért alszom nála —  toldotta meg Felix az elhangzottakat. Immár két lovász ült mellette elpirulva, de az idősebb srác vonásaiban ott játszott az enyhe neheztelés is. Még mindig nem kedvelte, ha hasonló viccekkel próbálkoztak nála.

— Leállsz, vagy segítségre van szükséged hozzá?

A szőke elővette a lehető legáthatóbb tekintetét, s azt egyenesen a haverjára szegezte. Sötét szemei pajkosan tündököltek a szeplők csókolta arcon, és még Channak is el kellett ismernie, hogy veszettül jól áll neki a fakított, látótere elé eső hajzuhatag.

— Oh, tetszik nekem ez a határozottság — jelentette ki poénként. A göndör számára itt érkezett el a végpont, csészéjét az asztallapra vágva pattant fel.

Pillanatok alatt ért el az ajtóig, és már csak fél másodpercig lesett hátra a válla felett: — Kondornál vagyok, asszem ott megtaláltok, ha kellek.

Ajtózsanér nyikordult, a sötét hajú pedig kilépett a szobából. Jisung végül elmosolyodott a buta viccelődésen, amit Felix egyértelműen az ő kedvéért rendezett meg. Tényleg szórakoztató volt látni az egymást maró barátait, hallgatni a hülye beszélgetést és tudni, hogy egy röpke vita ellenében is folytatódik a megszokott — sokszor stresszes, de egyébként imádott — életük.

Aztán, az előbb olyan nagy lendülettel becsapott ajtó kinyílt, és Minho  gyakorlatilag átesett a küszöbön. Meggyötörtség áradt az íriszeiből, mintha legalább órák óta bánattal és mázsás lelki teherrel küzdene. A valóságban persze a reggeli etetés is szerepet játszott, illetve, hogy most is sikerült leöntenie magát hideg vízzel a viháncoló csikók között.  

A veszekedés után is, Jisung aggódóan pillantott rá a válla felett. Tavasz volt, való igaz, azonban az idő meg nem állt be annyira melegre, hogy tett és szó nélkül hagyja a párja átázott ruháit. Félretolta a kávéjával együtt a buta sértettséget is, és a fiúhoz fordult. Bizonytalanul szólt hozzá, mint aki nem biztos benne, hogy szabad-e ezt neki, ám kinyögte azt a halk mondatot:

— Minho, öltözz át — kérte, kerülve a szemkontaktust. — Ha így maradsz, meg fogsz fázni.

— Nem gáz, majd amikor elájulok, legfeljebb szívbajt kapsz — felelte az idősebb. Közömbös vonásokkal lépett a kávéfőzőhöz. Darabos mozdulatokkal töltött ki magának egy adagot a fekete italból, majd letelepedett az asztal másik végébe. Felix figyelmeztető pillantást vetett rá, ezt követően pedig úgy tett, mint aki csak elöblíti az összepiszkolt poharát, és már indul is; azonban a szobában jelenlévők egyikének sem tűnt fel, hogy ez nem igényelne hosszú perceket. 

Jisung sápatag arcára most kiült az enyhe megbántottság, pedig éppen figyelmen kívül hagyta a sérelmeit a társa érdekében. Lerítt róla, hogy nem erre a válaszra számított, és rosszul esett neki az a gunyoros mondat, amit odaszúrtak neki, viszont most nem hagyta magát elcsitítani. Igaz, reggel az ő hibájából robbant ki a vita — ezért akart most kezdeményező fél lenni. 

— Gyerekes a durcázás, és nem is áll jól. Hallgass rám, menjünk haza. Én iszom valami immunerősítő szart, te pedig átveszed a vizes gönceid — alkudozott. 

Felix halk zajt csapott, miközben az elmosogatott porcelánt a szárítóra tette, és egy nógató mosolyt vetett kettejükre. Tudta, hogy a vörös hajú nyert, ő jött ki győztesen a pár mondatos beszélgetésből. Biztos volt benne, holott nem is maradt velük a végéig — a Minho szemében csillanó szeretet és bánó megbocsájtás mindenről előzetesen tájékoztatta.